Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 47:28
Értékelés: 2.5/5
A „Fly From Here”, az első Yes-album csaknem tíz év után – ennyi telt el az elődje, a „Magnification” (2001) megjelenése óta –, és összességében már a huszonegyedik, vetélytárs nélkül elvihetné a legellentmondásosabb progresszív rock album díját az elmúlt évtizedből. Már a születése körüli háttér is a Spinal Tap-féle bizarrság határát súrolja, ezért az új lemez meghallgatása előtt érdemes közelebbről megismerkedni vele. Az elmúlt három évben bizonyos dolgok drámaian megváltoztak a Yes háza táján; sajnos nem a jó irányba.
Jon Anderson, a karizmatikus énekes és szövegíró, akit az évtizedek során a Yes meghatározó hangjaként ismertek meg, és a basszusgitáros Chris Squire mellett az egyetlen eredeti tagja az 1968-ban alapított legendás prog rock zenekarnak, súlyos légzési problémák miatt 2008-ban, közvetlenül a turné kezdete előtt kórházba kerül. Jon régi cimborái – akiket Alan White dobos kivételével annyira sem érdekelt az egészségi állapota, hogy egyszer felhívják telefonon – ezalatt elveszítik a türelmüket, ezért új énekest választanak: a kanadai Benoit Davidot, a Close to the Edge nevű Yes-tribute zenekar és a Mystery prog rock banda tagját, Anderson húsz évvel fiatalabb szénmásolatát, de a hangterje nélkül, a sikeres falsettó nélkül, és természetesen Jon karizmája nélkül. A rosszmájúak, akiknek az igazi Yes-rajongókhoz nincs túl sok közük, megjegyeznék, hogy a szövegekben megjelenő fáradhatatlan újkori prédikálás iránti érzéke nélkül is.
Még valamivel ezelőtt, e vitatott esemény előtt egészségügyi okokból kilép a Yesből a legendás billentyűs, Rick Wakeman, az egyetlen tag, aki a kórházi lábadozás idején Anderson igazi barátjának bizonyult, és akivel a mai napig együtt dolgoznak. Az ő távozása persze nem volt olyan sokkoló, mint Anderson elbocsátása, hiszen viharos pályafutása során már többször elhagyta a zenekart, majd visszatért, de a legendás virtuóz a régi hívek szemében mindig a Yes legkedveltebb tagjának számított, és a billentyűs produkcióival, elképesztő virtuozitásával, sőt puszta megjelenésével és jellegzetes humorával a tömegek fő vonzereje volt.
Az új énekessel induló turnén a fia, Oliver Wakeman helyettesíti, akit közvetlenül a „Fly From Here” felvételeinek kezdete előtt Oliver akarata ellenére Geoff Downes követ, az Asia régi billentyűse, aki most visszatér a zenekarba, amellyel utoljára harminc éve dolgozott sikeresen együtt, a kultikus „Drama” album turnéján (utóbbit ebben a kritikában még többször említjük). Downest Steve Howe gitármester hozta a zenekarba, aki egyébként az Asiában is a bajtársa.
A Yes új felállásának kevés támogatója az új énekes, David védelmében – aki a maga munkáját egyébként korrektül elvégezte, a várakozásoknak megfelelően, és a kialakult kotyvalékért személy szerint egyáltalán nem hibás, hiszen csupán része volt Squire önző mesterkedéseinek – azzal érvelne, hogy az új helyzet nagyon hasonlít a „Drama” album születése körüliére, amikor Andersont két évre Trevor Horn (ex-The Buggles) váltotta, aki a kritikában még többször szóba kerül.
A különbség a korabeli időszakhoz képest nyilvánvaló: Anderson akkor önként távozott a zenekarból, nem kényszerítették ki, az új felállást pedig az album megjelenése előtt nem promótálták agresszíven egy hosszú turnéval, és nem terhelték személyes sérelmek. Akkor mindenki tudta, hogy csak ideiglenes kísérletről van szó. Anderson már egy év múlva visszatért a zenekarhoz, a „Drama” pedig – az egyetlen album Hornnal, aki egyébként a „Fly From Here”-en ironikus módon a produceri munkát is ellátta, megírta a (jobb) dalok zömét, és a kísérővokálokat is énekelte – sajátossága és általános minősége okán joggal kiérdemelte a kultstátuszt.
A „Fly From Here” a „Drama”-hoz képest teljesen más történet, bár igyekszik a lehető legjobban hasonlítani rá, és a folytatásának hangzani. A Yes minden erejével azon van, hogy feltámassza legjobb korszakának retro hangzását és komplexitását, de ez egyáltalán nem sikerül nekik, amihez nem segít Horn retrogárd, műanyag produkciója sem, amellyel a zenekart vissza akarta vinni a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójára. Az album dalainak zöme Horn és Downes tollából született már a nyolcvanas évek elején, a „Drama” készülése idején, így Squire, Howe és White szerzőként ezúttal nem sokat erőlködtek. Komoly kérdés, hogy az album egyáltalán megérdemli-e a Yes logóját, tekintve, hogy Horn és Downes a dalok több mint felét írta.
A legfontosabb kérdés, amely a megjelenés előtt a rajongók többségét foglalkoztatta, persze az volt, hogy a zenekar új inkarnációja a „Fly From Here”-rel igazolta-e kizárólagos jogát a Yes név használatára. A válasz egyszerre lehetne igen és nem. Anderson nélkül a Yes rossz vicc, legfeljebb ideiglenes kísérlet, ezért az első probléma már az énekhangnál jelentkezik. Az új énekes, David ironikus módon az egész albumon az Anderson és a már említett Trevor Horn hibridjeként szól. A második probléma Downes billentyűi. Geoff kiváló billentyűs, de a stílusa, amely remekül illik az olyan art rock és AOR bandákhoz, mint az Asia, nem illeszkedik ilyen sikeresen az olyan zenekarok összetettebb, fúziós hangzásvilágába, mint a Yes. Ebből a szempontból nagyon hiányzik Wakeman sokrétűsége és fúziós érzéke.
Az album legfényesebb pontjai a várakozásnak megfelelően Squire a Rickenbacker basszuson még mindig újszerű és dallamos játékával, valamint embergyűlölő cimborája, Howe, aki annak ellenére, hogy évről évre jobban emlékeztet egy aszalt almagerezdre, hűen ragaszkodik az appalache-i hegyvidék gitárhagyományához. Pontosan a hangszereik tökéletesen összehangolt, kiválóan kivitelezett integritása az, ami biztosítja, hogy az album ne váljon teljes groteszkké vagy puszta Yes-tribute kísérletté.
Az iróniának ezzel még mindig nincs vége. A Yes a múltban a hosszú, tíz percnél is hosszabb összetett eposzok mestereiként volt híres, most viszont a rövidebb, ritmikailag kevésbé igényes alkotásokban lettek a legmeggyőzőbbek, amelyek szinte a pop rockkal határosak. Az album legjobb dala így a nyitó, hatperces, ultradallamos „We Can Fly” hipnotikus refrénjével és ébresztő erejével, amely egyébként teljes mértékben Horn és Downes „gyermeke”, eredetileg demóként készült már 1981-ben, és a The Buggles második albumára, az „Adventures in Modern Recording”-ra (1981) szánták. Ez az album egyetlen szerzeménye, amelyen egyáltalán érezni a tagok közötti sikeres kémiát, és amelyen az új Yes koherens bandaként szól, ahol mindenki szívvel-lélekkel benne van. A dal önállóan, kislemezként is remekül működik. Egyben a 25 perces „Fly From Here” szvit kulcsrésze, amelyet valószínűleg a teljes kereskedelmi bukástól tartva inkább több rövidebb, egymással összefüggő dalra szabdaltak. A terjedelem ellenére a szvit egyes részei között semmiféle koherencia nem érezhető. Átlagos art/pop rock jellegű dalok halmaza, itt-ott prog rock felvillanásokkal és szólórepülésekkel.
A szintén szolid, melodramatikus-nosztalgikus „Sad Night at the Airfield”, amelyet Howe pasztorális gitárdallama és kiváló steel pedálos szólója koronáz, szintén Horn és Downes együttműködésének gyümölcse a nyolcvanas évek elejéről. Az éteri refrén jól sikerült, szépen olvad egybe Downes szimfonikus hangszereléseivel és Howe steel pedálos mágiájával. Az album sajnos dalról dalra egyre kevésbé érdekes, és az ígéretes kezdet után szürke átlagba süllyed, mígnem a végén teljesen elsüllyed. A „Madman at the Screens” újabb tökéletes Horn-féle remekmű, amely hangulatában és ritmikájában is több mint nyilvánvalóan a „Drama” egyik dalára, az „I’m a Camera”-ra emlékeztet. Az újításhiány krónikus betegsége tényleg undok dolog, főleg ha a végén már saját magadat kezded másolni. A funkkal fűszerezett „Bumpy Ride”, amely szintén a „már hallottam” rovatba tartozik, és olyan butácskán szól, mintha valami rajzfilmhez írták volna, lehetőséget ad Howe elektromos gitáros szólókalandozására és Squire közbeékelt Rickenbackeres csínytevéseire, ami az album többi részéhez képest egyáltalán nem is rossz.
Az album hátralévő része jóval kevésbé ihletett, mint a nyitó szvit, amelynek nem adatott meg, hogy felérjen a zenekar múltbeli epikus szvitjeihez. A „The Man You Always Wanted Me to Be” teljesen átlagos balladaszerű alkotás akusztikusgitár-dallammal, amelyből krónikusan hiányzik Anderson énekhangja, hiszen Squire, aki egyébként mindig remek kísérővokalista, a fő vokálban teljesen unottan szól, miközben a dal a kezdeti ígéret után sehogy sem emelkedik fel. A repetitív „Life On a Film Set” újabb közepes tempójú, átlagos alkotás erős Horn-féle szerzői pecséttel, műanyag produkcióval és teljesen abszurd szöveggel. A Yes egyszerűen nem a The Buggles.
Két Howe-alkotás következik, amelyek felfrissülést ígérnek, de nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Az első, az akusztikus irányultságú „Hour of Need” kedves dallamot és játékos többszólamúságot tartalmaz, a „Solitaire” pedig kellemes hallgatni, de másrészt teljesen felejthető szólógitáros instrumentális, amely csupán halvány közelítése a „Clap” és a „Mood For a Day” klasszikusoknak. A záró „Into the Storm” az ambiciózus beállítottság ellenére az elmúlt húsz év egyik legunalmasabb és legkidolgozatlanabb alkotása, és inkább valami olyasmire emlékeztet, ami legfeljebb Squire mellékprojektjének, a Conspiracynek lenne megfelelő, nem a Yesnek.
Annak ellenére, hogy Squire (egyelőre) nem hajlandó szembenézni az igazsággal, az igazi Yes mindig is a közte és Anderson közötti sikeres együttműködés gyümölcse volt és maradt. Rajtuk kívül a zenekar bármelyik tagja pótolható. Valahányszor ez az együttműködés felbomlik, kellemetlen idők köszöntenek a zenekarra. Legutóbb, 1981-ben, majdnem a zenekar felbomlásával végződött. Szerencsére ezúttal nem várható ilyen drámai forgatókönyv, mert Squire már elismerte, hogy kész ismét együtt dolgozni Jonnal, de csak az új albumot népszerűsítő turné lezárása után. A másik oldalon is, a viszontagságok ellenére, nincs rossz vér, így az újraegyesülés teljesen reális.
A „Fly From Here” – ha mindent összeadunk, és figyelembe vesszük a zenekar főbb tagjainak korát – végül mégsem teljes mellélövés, bár hangzásbeli küldetésében túl nyilvánvalóan próbál „Drama-Part 2” lenni. A zenekar aranykorához képest persze átlag alatti termék egy legendás zenekartól, amely Horn szerencsétlen, műanyag produkciója miatt is hagyta, hogy kissé elgázolja az idő. Ahelyett, hogy az új énekessel valami újat, innovatívat próbáltak volna alkotni, behódoltak az alkotói ihlethiánynak és bizonyos múltbeli hangzásbeli közhelyeknek, mert mindenáron be akarták bizonyítani, hogy Anderson nélkül is képesek a hagyományos Yes-hangzást megteremteni. Ennek során sajnos utolérték őket az évek. Mindenesetre a „Fly From Here” nem volt méltó a tönkretett hírnévhez és az Anderson–Squire legendás duó sikeres partnerségének végéhez, amely a hetvenes években kulcsfontosságú volt olyan albumok sikeréhez, mint a „Close to the Edge”, a „Tales from Topographic Oceans”, a „Relayer” és a „Going for the One”, örök érvényű mesterművek, amelyek mellett a Yes legújabb terméke csupán a egykori nagyság steril árnyéka. Jon Anderson, térj vissza minél előbb.
Felállás
Chris Squire – basszusgitár, kísérővokál, fő ének a „The Man You Always Wanted Me to Be”-n
Steve Howe – gitár, kísérővokál
Alan White – dobok
Geoff Downes – billentyűk
Benoît David – fő ének
VENDÉGZENÉSZEK:
Oliver Wakeman – kiegészítő billentyűk a „We Can Fly”, a „We Can Fly (Reprise)” és a „Hour of Need” dalokban
Trevor Horn – kísérővokál, kiegészítő billentyűk
LuÃs Jardim – ütőhangszerek
Gerard Johnson – zongora a „The Man You Always Wanted Me to Be”-n
Produkció
Trevor Horn
Dallista
1. Fly From Here – Overture (1:53)
2. Fly From Here – Pt I – We Can Fly (6:00)
3. Fly From Here – Pt II – Sad Night At The Airfield (6:41)
4. Fly From Here – Pt III – Madman At The Screens (5:16)
5. Fly From Here – Pt IV – Bumpy Ride (2:15)
6. Fly From Here – Pt V – We Can Fly (reprise) (1:44)
7. The Man You Always Wanted Me To Be (5:07)
8. Life On A Film Set (5:01)
9. Hour Of Need (3:07)
10. Solitaire (3:30)
11. Into The Storm (6:54)
