Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Roxy Music
Kiadó: E.G. Records
Megjelenés: 1980
Játékidő: 41:56
Értékelés: 4.5/5
Egyetlen más kultikus art rock zenekarnak sem sikerült olyan glamúros eleganciával végigsétálnia a pályafutásán, mint a legendás Roxy Musicnak, amely a nyolcvanas évek elején váratlanul valóságos művészi újjászületést és kereskedelmi diadalt élt meg. Az eredeti felállásból 1980-ra, amikor kiadták a „Flesh And Blood” albumot, már csak három tag maradt: a verhetetlen énekes-csábító, Bryan Ferry, a sokoldalú gitárvirtuóz, Phil Manzanera és a remek szaxofonos/oboás, Andy Mackay.
Paul Thompson dobos nem hivatalosan egy motorbalesetben megsérült hüvelykujja miatt, hivatalosan viszont „eltérő zenei elképzelések” miatt köszönt el a zenekartól közvetlenül az új album felvételei előtt. Ezen a lemezen a Roxy Music folytatta azt az új hullámos hangzásirányt, amelyet már a diszkó- és soulfüggő elődön, a „Manifesto”-n (1979) kijelölt. A „szent háromságnak” a „Flesh And Blood” felvételein számos megbecsült vendégzenész segített: a dobosok közül Simon Phillips, Andy Newmark és Allan Schwartzberg, a basszusgitárosok közül Alan Spenner, Gary Tibbs és Neil Jason, továbbá Neil Hubbard gitáros, valamint a neves énekes/billentyűs/zeneszerző, Paul Carrack, aki a szimfonikus hangszerelések kialakításában működött közre.
A Roxy Music a „Flesh And Blood” lemezen még egy fokkal kifinomultabbá vált, selyemmé lágyuló new wave hangszerelésekkel, amelyek tökéletesen simultak Ferry szaténos hangjához. Ferry az éneklés mellett a szintetizátor- és zongoraszólamok nagy részét is maga játszotta, a címadó dalban pedig ritmusgitározással tartott társaságot Manzanerának. Pályafutásának ebben a szakaszában a Roxy Musicnak sokkal több köze volt a new wave-hez és a pop rockhoz, mint a progresszív rockhoz vagy a glam rockhoz, ami szép kereskedelmi sikert is hozott neki. Ez a siker – ahogy várható volt – három nagy rádiós sláger mellékterméke volt, de ezek még távolról sem az elsőszámú „attrakciói” ennek a remek, sokszor figyelmen kívül hagyott albumnak.
A nyitó „In The Midnight Hour”, new wave és glam rock hibridje, remek feldolgozása a legendás amerikai r’n’b/soul énekes és szerző, Wilson Pickett eredeti szerzeményének, a nyolcvanas évek elején újjászületett Roxy Music tipikus képviselője. A könnyed ritmusok és Mackay metsző fúvós hangszerelései ízléses kíséretet adnak Ferry nonchalant énekteljesítményéhez, miközben az örök szívtipró könnyen elképzelhető, ahogy a bárpultnak támaszkodik, kezében a kötelező koktéllal.
Az „Oh Yeah” volt a „Flesh And Blood” három nagy sikerszáma közül az egyik. Amikor a számos minimalista szimfonikus díszítés közepette, Manzanera huncut gitárfrázisainak vezérletével az ünnepélyes refrénben eléri a csúcspontját a dal, nem nehéz kitalálni, miért talált ilyen jó fogadtatásra a korabeli közönség körében ez az emlékezetes art rock örökzöld. Ferry nosztalgikus szövege és a teljes zenei hangulat együtt valóságos „Amerikána”-triptichont alkot, főként a csillagos ég alatti nyári szabadtéri mozi hamisítatlan atmoszféráját idézve.
A „Same Old Scene”, a zenekar egész pályafutásának egyik legjobb alkotása, még az előbb említett örökzöldnél is nagyobb sláger lett. Itt a „kései” Roxy Music art rock perfekcionizmusa teljes fényében ragyog a finom szintetizátor-hangszereléseknek, a ropogósan zakatoló basszusszólamoknak, a tökéletesen időzített dobátmeneteknek (valójában inkább dobgép-ritmusnak) és az elegáns gitárfrázisoknak köszönhetően, miközben Ferry úr kifinomult énekteljesítményével, főleg az ultraromantikus refrénben, felejthetetlen ambientális varázslatot teremt. Mackay játékos szaxofonbetétei az éteri szintetizátortextúrákban pedig megadják a kötelező adag glamúrt, amely nélkül a Roxy Music egyetlen inkarnációja sem képzelhető el.
A címadó dal ikonoklaszta gitárriffre épül, a háttérben pedig temperamentumos basszusvonalak mellett minimalista szintetizátorfüggönyök hullámzanak, némi keleties hangulatot árasztva. A „My Only Love” az art rock módján intelligensen hangszerelt szerelmes ballada prototípusa, amilyenből a Roxy Music a pályája során szép számút alkotott, és amelyben a hipnotikus, kifejezetten new wave dallam fő hordozója Ferry bársonyos hangja. Manzanera ágas-bogas gitárszólói és Mackay szaxofonimprovizációja a középrészben kissé felmelegíti az általában nyugodt, kontemplatív hangulatot, amelyben kristályként törékeny szimfonikus hangszerelések úsznak. Az „Over You” volt az album harmadik nagy sikerszáma. Itt a huncut gitárfrázisok az érdekesen felépített ritmusváltások közepén szervesen összefonódnak a masszív basszusvonalakkal, Ferry éneke pedig ebben a felejthetetlen klasszikusban – amelyből a szenvedélyes szaxofonfűszerezés sem hiányzik – ismét bőséges adag glamúros romantikát hoz.
Az „Eight Miles High” egy újabb remek feldolgozás, ezúttal az amerikai pszichedelikus rock legendáktól, a The Byrdstől. Bár a Roxy Music saját szerzeményeivel lett híres, a más neves előadók ismert műveiből készített feldolgozásai (a pályafutása során mindössze három) kiválóak voltak, élen Lennon klasszikusának, a „Jelaous Guy”-nak az emlékezetes verziójával, amelyet 1981-ben, a legnagyobb slágerükként adtak ki. A lassú tempójú „Rain, Rain, Rain” elektronikus szintetizátortextúrákra épülő new wave érzékenység és a huncut basszusvonalak féktelen, ritmikus progresszív rock művészetének keveréke.
A „No Strange Delight” a new wave zenekari finomságainak és Ferry énekes glamúrjának újabb diadala, miközben Mackay ismét kiválóan teljesít kiszámíthatatlan szaxofonvariációival. A színes basszusvonalak ismét erőteljesen hangsúlyosak, ami mindig is a Roxy Music hagyományához tartozott. A záró ballada, a „Running Wild” elragadó gitárdallamot tartalmaz, amely finoman fonódik össze az elegáns zongorával, Ferry énekbeli bája pedig még utoljára az albumon megidézi egy félig üres éjszakai lokál romantikus hangulatát, ahol egy magányos zenész az este utolsó dalát játssza zongorán.
A pasztell, ambientes hangszínekbe öltöztetett remekmű, a „Flesh And Blood” valódi art rock műalkotás volt, amely a már többször leírt, ám a korabeli zenei trendekhez remekül alkalmazkodó Roxy Music váratlan felemelkedését jelentette, és méltán vitte őket a legnagyobb kereskedelmi sikerük felé. Ennek a sokszor – főleg a híres utódjához, az „Avalon”-hoz (1982) képest – figyelmen kívül hagyott lemeznek az igazi művészi értéke csak sok évvel később kristályosodott ki, hiszen a „Flesh And Blood” annak ellenére, hogy számos korabeli zenei trend hatását magán viseli, kiválóan kiállta az idő próbáját.
Felállás
Bryan Ferry – ének, zongora, billentyűk, szintetizátor a 4-esen, gitár a 4-esen és szimfonikus hangszerelések az 5-ösön
Phil Manzanera – gitár, basszusgitár a 6-oson
Andy Mackay – szaxofon és oboa
VENDÉGZENÉSZEK:
Allan Schwarztberg – dobok az 1–2. és a 6–10. számon, ütőhangszerek a 4-esen és az 5-ösön
Andy Newmark – dobok a 4-esen és az 5-ösön
Simon Phillips – ütőhangszerek az 5-ösön
Alan Spenner – basszusgitár a 3–5., 8., 10. számon
Neil Jason – basszusgitár a 2., 7., 9. számon
Gary Tibbs – basszusgitár az 1-esen
Neil Hubbard – gitár az 1., 2., 5., 7–10. számon
Paul Carrack – szimfonikus hangszerelések a 2-esen, orgona, zongora a 10-esen
Produkció
Rhett Davies és a Roxy Music
Számlista
1. In the Midnight Hour (3:09)
2. Oh Yeah (4:51)
3. Same Old Scene (3:57)
4. Flesh and Blood (3:08)
5. My Only Love (5:16)
6. Over You (3:27)
7. Eight Miles High (4:55)
8. Rain, Rain, Rain (3:20)
9. No Strange Delight (4:44)
10. Running Wild (5:03)
