Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Babe Ruth
Kiadó: Repertoire Records
Megjelenés: 1972
Értékelés: 4.5/5
A „First Base” volt a legendás formáció első albuma, egyben a legnagyobb kereskedelmi sikerük is. Teljesen megérdemelten, hiszen a 70-es évek első felének egyik legjobb rock debütalbumáról van szó. Az album rendkívül ügyesen egyensúlyoz azon a határon, amely a hard rockot a progresszív rocktól elválasztja. A zenekar két meghatározó eleme vitathatatlanul Alan Shacklock, az elfelejtett gitárvarázsló ütős gitárjátéka, aki ritmusgitárján rendkívül ötletes motívumokkal bánik, és a legtöbb szám szerzője is egyben, valamint Janita „Jennnie” Haan hihetetlenül energikus hangja, amely a hangszínét tekintve gyakran Janis Joplin reinkarnációjára emlékeztet. Az eredeti felálláson túl az albumon vendégként egy kísérőzenekar is közreműködik (négy zenész csellózik, Brent Carter szaxofonozik, Caspar Lawal pedig kiegészítő ütőhangszereken játszik). Shacklock írta az összes hangszerelést, és Nick Mobbsszal közösen az album társproducere is volt. Érdekes, hogy a számok többségében érezhető a vadnyugat, illetve a mexikói határvidék szelleme, ami arra utal, hogy a zenekar tagjai láthatóan lelkes westernrajongók voltak. A magáét hozzáteszi Shacklock gitárjának jellegzetes bluesos hangzása is.
Az album a tüzes hard rock nyitánnyal, a „Wells Fargo”-val indul, amely egy közismert, számos westernben feltűnő részvénytársaságról kapta a nevét. Shacklock ütős, blues felé hajló riffje, a jól belőtt groove és Haan hihetetlenül energikus éneke azonnal megfog. Janita azon rendkívül ritka rockénekesnők egyike volt, akik remek hanggal és kivételes hangterjedelemmel a férfi kollégákkal is egyenrangúan felvették a versenyt. Ebből a szempontból a Janis Joplinnal való összehasonlítás magától adódik. A kísérő vokálok és a gazdag szaxofonbetétek még tovább szélesítik a szám zenei világát. Igazi csemege minden hiteles hard rock rajongónak. Egy ilyen ütős kezdés után a legtöbb hallgató, főleg a hard rock szerelmesei, természetesen azt várja, hogy a zenekar ugyanilyen „megélezett” tempóban folytatja. Csakhogy a Babe Ruth jóval több puszta hard rock bandánál, a zenei látóhatáruk túl tág ahhoz, hogy egyetlen zenei szempontnál megragadjanak. Progresszív oldaluk a „The Runaways” című igazi kelta szimfonikus balladával kerül előtérbe, amely teljesen más karakterű dal, és amelyben voltaképpen egy teljesen másik zenekart hallhatunk. A szám tele van kelta dallamvilággal, ami az akkori brit prog rock zenekarok közül sokra jellemző volt, azzal a fontos különbséggel, hogy ebben a dalban egy csipetnyi mexikói dallamvilág is felismerhető. Janita éneke is egészen más itt, hiányzik belőle a megszokott „maszkulin” szín, ami szépen illeszkedik ehhez a dallamos, gyönyörű balladához. Ezzel bizonyítja, hogy nemcsak rendkívül erős hangja van, hanem egészen sokszínű is. A billentyűs, oboa-, cselló- és zongoraszólamokra épülő zenekari hangszerelések nagyon szolidak, és azt mutatják, hogy a zenekar zenei látóköre széles volt. Persze akkoriban sok olyan együttes akadt, amely jobban uralta a szimfonikus hangszerelést, de a Babe Ruth soha nem erőltette a túlzott szimfonikusságot, hiszen alapvetően blues rock banda volt. Ezután egy remek feldolgozás következik Frank Zappa ismert instrumentális számából, a „King Kong”-ból (Uncle Meat, 1969), amely szellemességben és zenei perfekcionizmusban semmiben sem marad el az eredetitől. Shacklock szinte teljesen jazzes köntösbe öltöztette a számot, így a zenekar számos arca közül egy újabbat ismerhetünk meg. A dalban gyönyörű billentyűs és elektromos zongoraszóló hallható, de leginkább Shacklock gitárművészetét érdemes csodálni. Kétségkívül lenyűgöző és bátor feldolgozás, hiszen kevesen merték akkoriban egy olyan kivételes gitáros és zenei zseni műveihez nyúlni, mint Zappa. A „Black Dog” az a szám, amely a legjobban egyesíti a zenekar két arcát, az ütőset és a kísérletezőt, hangulatában pedig egyszerre szép és szomorú. Az első, többnyire instrumentális részben remek zongoraszólók hallhatók. A másodikban Janita teljes energiájával és érzelmi robbanásával tér vissza, magas regiszterben énekel, és a hallgatónak az az érzése, hogy semmiképp sem lenne okos dolog packázni vele. Shacklock gitárszólói rendkívüli melankóliát árasztanak, és igazi tercharmóniákat szólaltatnak meg, úgyhogy első hallásra olyan érzése van az embernek, mintha egy helyett két gitárt hallana egyszerre. A szám rendkívül drámaian zárul. A „The Mexican” a zenekar klasszikusa, amely egy rendkívül szellemes és eredeti riffel indul, amihez egy ragyogó zongoraszóló csatlakozik. Az utolsó részében egy közismert motívum is felbukkan, amelyet a spagettiwestern-rajongók azonnal felismernek. Ennio Morricone klasszikus művének témája ez, amely Sergio Leone „Egy maréknyi dollárral többért” című filmjében (eredeti címén „Per Qualche Dollaro in Piu”) hallható Clint Eastwooddal a főszerepben. A szám sikeresen járja körül a mexikói zene elemeit a dinamikus billentyűk, a szolid basszusvonal, az ötletes gitárszólók és az energikus ének kombinációjával. Epikus lényegében nagyon felemelő. A „Joker” pedig egy újabb eredeti, középtempós hard rock szám, erős blues-hatással, amelyben igazi ének-párbeszédet hallhatunk Janita és Shacklock között. Haan itt ismét teljes lelkét beleteszi, és megmutatja, miért volt korának egyik legkiemelkedőbb énekesnője. Shacklock gyorskezű szólói pedig elvezetik a számot a végéig.
A Repertoire Records kiadása két bónuszszámot is tartalmaz: a „Wells Fargo” rövidített változatát és a „Theme From a Few Dollars More”-t, amelyben lényegében Morricone klasszikusának előadását hallgathatjátok.
Összetett számaival, ízléses hangszereléseivel, csodálatos énekével, valamint innovatív és intelligens gitárszólóival a „First Base” levesz a lábáról mind a jó és értelmes hard rock szerelmeseit, mind azokat a progresszív rock rajongókat, akik nem csak a minél nagyobb komplexitásra és a számok hosszára esküsznek, hanem a „progresszív” fogalmát sokkal tágabban értelmezik. Nagy kár, hogy a zenekarnak nem sikerült nagyobb ismertségre szert tennie, pedig minden szükséges erénye megvolt hozzá. A zenekar vezetője, Alan Shacklock szerintem az egyik leginkább elfelejtett gitárzseni. Ugyanez igaz Haanra is, akit minden Janis Joplin-rajongónak hallania kellene. Az album borítóját az ismert borítótervező, Roger Dean rajzolta, akit a zenerajongók számos ismert (köztük a legismertebb, a Yes) és kevésbé ismert rockzenekar borítóinak alkotójaként ismernek. Az album tiszta győzelem, és mindkét műfaj (a progresszív rock és a hard rock) egyik legjobb debütje. A „First Base” azon elfeledett klasszikusok egyike, amely mellett semmiképp sem szabad elmenni.
Felállás
Janita Haan – ének
Alan Shacklock gitár, vokál, orgona, ütőhangszerek
Dave Hewitt – basszusgitár
Dick Powell – dob
Dave Punshon – zongora
VENDÉGZENÉSZEK:
Gaspar Lawal – konga, bongo, kabasa
Brent Carter – szaxofon
Harry Mier – oboa
Peter Halling – cselló (vezető)
Clive Anstee – cselló
Manny Fox – cselló
Boris Rickleman cselló
Jeff Allen – dob (a „The Runaways” című számban)
Produkció
Alan Shacklock, Nick Mobbs
Számlista
1. Wells Fargo (6:17)
2. The Runaways (7:27)
3. King Kong (6:44)
4. Black Dog (8:03)
5. The Mexican (5:49)
6. Joker (7:43)
Az album hossza: 42:03
