Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Comus
Kiadó: Dawn Records
Megjelenés: 1971
Értékelés: 5/5
Kómosz a régi görögöknél a féktelenség és a kicsapongás istene volt. Hírhedt szertartásain számos buja orgia zajlott, többnyire mindenféle bódító szer hatása alatt, amelyek később az ókori Rómában is elterjedtek. Akárcsak apja, Dionüszosz, azaz a római Bacchus (anyja Kirké volt, az a hírhedt nimfa, akit legtöbben az Odüsszeiából ismernek, és aki előszeretettel változtatta az utazókat vadállatokká és disznókká), Kómosz is roppant népszerű isten volt a csőcselék körében érzéki szertartásai miatt, miközben a korabeli hatalmak hiába próbálták korlátozni híveinek befolyását. A rómaiak esetében pedig kiderült, hogy végül éppen a túlzásba vitt istentisztelet temette el őket. Ezért ma a anarchia és a káosz istenének is tartják. Minek ez a rövid ókori tanóra? Mert az angol, obskúrus prog/folk rock zenekar, a Comus, amely az imént említett istenről kapta a nevét, és amelyről ez a kritika szól, zenéjében nagyon is sokban hasonlít rá. Rendkívül sajátos együttesről van szó, amelynek nem akadt párja, és amely zseniális, ám obskúrus zenéjével láthatóan semmi reményt nem táplálhatott a nagyobb kereskedelmi ismertségre. Sajnos ezért túl korán távozott a zenetörténelemből, de előtte megalkotott egy albumot, amely sajátosságával a mai napig felkorbácsolja a kedélyeket. Zenéjüket nagy vonalakban kísérleti folk rockként lehetne leírni, amely pásztori motívumokkal van tele, az ilyen zenéhez képest szokatlan hangszerelésekkel és többnyire sötét (de semmiképp sem sátánista) szövegekkel. A Comus azon kevés zenekar egyike, amely mert a folk rock sötét oldalát kutatni, és akit könnyen elfog a félelem, annak határozottan nem ajánlott sötétben hallgatnia ezt az albumot, mert néhány zenei motívum alaposan megijesztheti.
A „First Utterance”, az első albumuk, rendkívül ötletes és kísérleti folk rock sajátos, messziről felismerhető elegye, amely tele van drámaisággal, miszticizmussal és pásztori hangulattal, ráadásul nemcsak hagyományos kelta folk rock elemeket tartalmaz, hanem a világzene nyomai is felfedezhetők benne. Bár zenéjükben sok hagyományos brit folk rock elem megjelenik, túl sok benne a rendkívül kísérleti hangszerelés és az obskúrus, ám zseniális zenei szerkezet, amilyet például egy Fairport Convention álmában sem mert volna kitalálni. A Comus kiszámíthatatlanságával a korai brit prog rock zenekarok sajátos különcei közé tartozik, ahová kétségtelenül sorolható is, hiszen jóval túl összetett ahhoz, hogy pusztán folk rock együttesnek bélyegezzük. Rövid pályafutásuk alatt éppen ezzel az erősen obskúrus, ám a zenei ínyencek számára kivételesen érdekes debütálással alkottak mesterművet, amely minden egyes hallgatáskor a mai napig újra és újra meglep.
A „First Utterance” kapcsán leginkább a sajátos hangulatot kell kiemelni, amilyet más folk rock zenekarnál nagyon nehezen találsz. A dalok tele vannak olyan motívumokkal, amelyeket az ember egy ősi pogány szertartáson, boszorkányfesztiválon vagy barbár orgián várna. Ennek ellenére a hallgatóban mégsem ébreszt holmi „alantas hajlamokat”. Inkább az ellenkezőjét mondanám. Ez főleg a fantasztikus (férfi és női) vokális hangszerelések érdeme, amelyek a legfurcsábbak és legeredetibbek közé tartoznak, amiket valaha hallottam rockzenében (csak a Gentle Giant jön a közelükbe talán). Az említett „antik” misztikus atmoszféra végig kíséri a Comus zenéjét. A kézidobokra épülő ritmus egyenesen primitíven barbár (a barbárság meghatározásáról egyébként máshol hosszan és keresztül-kasul lehetne vitázni), mondhatni sámáni, és még hozzátesz az egész hangulathoz. A fuvolán, oboán, hegedűn, valamint elektromos és akusztikus gitáron játszott hangszeres szólamok pedig csúcsszínvonalúak, és ebben a tekintetben is a Comus a korának legkiválóbb zenészei közé tartozik. Külön történet a zenekar énekese, Wootton. Vokális akrobatikája közben néha úgy szól, mint Marc Bolan korai változata a Tyrannosaurus Rexszel töltött korai, pszichedelikus korszakából (mielőtt a glam vizekre evezett és felfedezte az elektromos gitárt), amikor még hobbitokról és törpékről írt dalokat és úgy énekelt, mintha épp most pottyant volna le alvás közben egy körtefa ágáról. De a következő pillanatban Wootton hangja már egész másképp szól. Obskúrus és többnyire sötét szövegeik megint külön fejezetet érdemelnek. Hiába próbálsz áttörni a valódi jelentésükig. Egyszerre fonódnak bennük össze az ókori idők misztikus képei az erőszak, a kínzás, az őrület, sőt az erőszakos nemi közösülés sötét témáival. Vagyis olyan ismerős jelenetek ezek, amilyeneket sok görög legendában találunk, és a Comus itt ismét több mint igazolja a nevét. A rockzenében csak egy másik zenekart ismerek, amely ennyire rajong az ilyen témákért, de az egészen más zenei parton áll (a power/prog metalos Virgin Steele). Az első szám, a „Diana” (amely nyilvánvalóan óda a vadászat és a termékenység római istennőjéhez) teljesen váratlan bluesos riffel nyit. Ezt követi Wootton Bolan hangjára épülő legkifejezőbb alakítása, amelyhez hegedű- és oboaszólamok, valamint kísérő női ének csatlakozik. Fantasztikus szerzemény, amely az átlagos hallgató füle számára mindenképp óriási sokk. Érdekes, hogy azokban a pillanatokban, amikor nem Bolanra emlékeztet, ebben a számban, amikor agresszívabb hangon énekel, Wootton kicsit még David DeFeisre (Virgin Steele) is emlékeztet, aki szintén a barbár orgiák és a görög mitológia rajongója. Ezzel bizonyítja, hogy technikailag nagyon jó énekes, aki a legkülönösebb formákban is kimondottan élvezte a vokális kísérletezést. Watson angyali női hangja viszont az emberi történelem egy rég elfeledett korszakának hangulatát teremti meg. Az egész légkör valóban egy orgiára vagy pogány szertartásra emlékeztet. Ezután a fenséges, allegorikus balladája, a „The Herald” következik, csodálatos szerzemény, amely elbűvöl minden miszticizmus-rajongót, és azokat is, akiket esetleg elriasztott az első szám obskúrus volta. Első részében álmodozó ballada, amelyet az ötödik hatványra emelt kelta miszticizmus tölt meg. Képzeld el boszorkányok, druidák vagy tündérek körét, akik az erdő közepén gyűltek össze a tűz körül. Itt Bobbie Watson elégikus, gyakran titokzatos és visszhangzó női éneke áll az előtérben. A számban a zenekar szép, romantikus és nyugodt oldala dominál. A második részben pedig Goring kiváló akusztikus gitárját hallhatjuk, amely még hozzátesz az egész szerzemény szépségéhez, miközben a hegedű és a fuvola a szomorúságát fokozza. A Comus egyszerre tudott olyan bizarr, féktelen és sötét, mint amilyen szép, misztikus és álmodozó, és éppen ez tette őket ennyire különlegessé. A „Drip Drip” egy újabb hosszabb, epikus motívumú szerzemény, amely megint teljes ellentéte az előzőnek. Mestermű, tele a legjobb folk elemekkel, flamencoritmusú gitárral és lélegzetelállító hegedűzúgással. Wootton megint játszik a hangjával, amely hol teljesen tiszta, hol bolanosan „betépett”, emlékeztet egy szatírra, sőt néha még Peter Gabrielre (ex-Genesis) is! A szám utolsó részében így a prog rock történetének néhány legfurcsább és legváltozatosabb vokális hangszerelését hallhatod. A „Song To Comus” rendkívül összetetten felépített óda Kómoszhoz, ragyogó hangszeres és vokális szólamokkal, főleg hegedűn és fuvolán. Wootton hangja itt kissé Roger Chapmanre (Family) emlékeztet. Kétségtelenül az album egyik csúcspontja, amely kivételes szélességével és eredeti zenei motívumaival ragad magával. A szöveg itt, meglepetés nélkül, tele van erotikával. A „The Bite” egy újabb rendkívül összetett szerzemény, amelyben a gyönyörű fuvola, az élesre fent hegedű és az angyali női ének viszi a főszerepet. Itt az együttes, ha elvesszük az éneket, helyenként egy végsőkig felpörgetett Jethro Tullra emlékeztet. A „Bitten” az album egyetlen instrumentális száma és még egy egyedi mestermű. Egyszerűen hihetetlen, hogyan sikerült a zenekarnak egy alig több mint két perces számba ennyi különféle zenei motívumot belefonnia. A záró „The Prisoner” pedig többnyire bluesra épül, flamencoritmusú gitárral. Az angol folk rock számos legjobb eleme megtalálható benne, de leginkább Wootton vokális akrobatikája.
A „First Utterance” elveszett mestermű, és kincs mindenkinek, aki szereti a zenei ezotériát, a prog folkot, a folk rockot és a korai progresszív rockot. Nagy kár a zenei világnak, hogy az együttes ez után az album után már csak egyet adott ki (amelynek felvételére a kiadó kényszerítette őket, ami természetesen nem hozhatott semmi jót), és az csupán halvány árnyéka volt a „First Utterance”-nek. A kritikusok körében ugyanis, nem meglepő módon, meglehetősen gyűlölték őket, bár David Bowie még kiállt mellettük és támogatta is őket. Az átlagos hallgató gyakorlatlan füle számára a „First Utterance” biztosan elég bizarr, megdöbbentő és szokatlan dolog, főleg Wootton sokféle éneke, aki minden elképzelhető vokális trükköt bevet, és féktelenül szórakozik rajta, akárcsak a zenekar legtöbb tagja a hangszerén. Mindez sokak ízlésének túl sokkoló lehet. De hidd el, ha egyszer sikerül megérteni a lényegét, és az album egyszer megfog, nem fogod tudni abbahagyni a hallgatását, a végén pedig még azt is elkezded majd kérdezgetni, miért nem hallottad korábban. Ma a „First Utterance” a korai prog rock egyik elfeledett gyöngyszeme, és kötelező darab minden komoly gyűjtőnek ebben a műfajban. Csak remélem, hogy a mestermű túlzásba vitt hallgatása után senkinek nem jut eszébe véletlenül, hogy bizonyos szerek hatása alatt, a Comus zenéjére meztelenül táncolni kezdjen a városi park közepén, és ezzel megsértse a közerkölcsöt és drága hazánk jólétét.
Felállás
Roger Wootton – ének, akusztikus gitár
Glen Goring – 6-12 húros akusztikus gitár, elektromos gitár, slide gitár, kézidobok, kísérő ének
Andy Hellaby – Fender basszusgitár, slide basszusgitár, kísérő ének
Colin Pearson – hegedű, brácsa
Rob Young – fuvola, oboa, kézidobok
Bobbie Watson – ének, ütőhangszerek
Producer
Barry Murray
Számlista
1. Diana (4:37)
2. The Herald (12:12)
3. Drip Drip (10:54)
4. Song to Comus (7:30)
5. The Bite (5:26)
6. Bitten (2:15)
7. The Prisoner (6:14)
Az album hossza: 49:08
