Előadó: Ten Years After
Megjelenés: 2005
Értékelés: 4/5
A „Roadworks” tulajdonképpen a Ten Years After első „live” CD-je, illetve a „One Night Jammed” (2003) című hivatalos bootleg után a második ilyen kiadvány. Koncertfelvétel a zenekar egyik 2004-es németországi fellépéséről. Valószínűleg mindenki hallotta már, hogy a Ten Years After a gitáron és énekben varázsló Joe Goochcsal új tavaszát éli, abban a szerepben, amelyet Alvin Lee után vett át. Elsőre persze Alvin Lee leváltása igazi „mission impossible”-nek tűnik. De nem egészen az.
A Ten Years After 2004-ben adta ki új stúdióalbumát „Now” címmel, ez volt az első Goochcsal a soraiban, és ebben a szellemben nyitónak a lemez ütős King Of The Blues című dalát választották, ami remek húzás az új idők jelzésére a Ten Years Afternél. Az ütős, megvillanyozott, klasszikus rock’n’roll riff rögtön talpra ugrasztja a népet. A klasszikusok persze nem maradhatnak ki! Ezek mai előadásánál viszont mindig ugyanaz a kérdés merül fel: hálátlan dolog Goochot összevetni elődjével, Alvin Lee-vel. Az első plusz, hogy Gooch teljesen a maga módján énekel, kizárólag önmagát adja a Ten Years After-dalokba, és meg sem próbálja utánozni Alvin Lee-t. Persze a magánhangzók „zabálása” és a hang orron át nyújtása a „blues rock” színezetű vizeken teljesen kívánatos, mindig szívesen látott fűszer, és Gooch is meggyőzően jártas ebben: olyan énekstílus ez, amely nyersen tud robbanni, ha magasabb szintű támadásra van szükség. És miben különbözik a TYA-klasszikusok mai és egykori játéka? A Good Mornig Little Schoogirl című dalban Lyons és Gooch kicsit rövidebbre fogja a basszus és a gitár közötti szólóváltást, mint az Alvin-korszakban szokás volt, a Hear Me Callingban Churchill orgonaszólója az évek alatt még tovább nőtt (kiváló színfolt), a The Hobbit pedig természetesen megint itt van, Ric Lee viszont szépen megrövidítette a szólóját. A lemez egyik csúcspontja, az I Can’t Keep From Crying Sometimes ugyancsak láthatóan rövidebb a hangszeres szóló részben, a zenekar viszont a végére beletett egy Smoke On the Water-„riffet”, hogy felpezsdítse a közönséget a koncert alatt, és persze (remélem, legalábbis) a saját örömére és szórakozására. Feltétlenül meg kell említeni az I’m Going Home című „evergreen” előadását is, amely az új köntösben szintén rövidebb és tömörebb. Az album forráspontja ez, akárcsak a zenekar hetvenes évek eleji időszakában. Az I’d Love To Change The World nyerte a legtöbbet az új köntösben. Olyan dal ez, amelyben abszolút előnyt élvez a klasszikus „rock” megközelítés, a szóló a tiszta klasszikus vonalán szólal meg, mintha a zenekar egy pillanatra elfeledkezett volna a „blues” gyökereiről. Ez a Stairway To Heaven típusú klasszikusok esete, ahol a Led Zeppelin is egy pillanatra megfeledkezett a „blues” gyökereiről. Ezt a dalt egyébként a Ten Years After Alvin Lee-vel soha nem is játszotta. Telitalálat az elején megszólaló akusztikus gitárral, amely grandiózus hangulatot épít, majd hirtelen megfordul, amikor Gooch felkapja a „villanygitárt”, és a dalt körről körre egyre intenzívebben kezdi szétzúzni.
Gooch persze nem másolja Alvin Lee-t a szólókban! Például a Love Lika A Man, azzal az felejthetetlen motívummal, ami mindig olyan naggyá teszi a dalt, megőrizte hagyományos hangszerelését. Minden a helyén van. Energikus kitörések az átmeneteknél, szilárd ritmus-basszusvonal, erotikus gitár és az a gyönyörű „hammond organ” (orgona) burok, amely egyben tartja a dalt. Gooch itt (és nem csak ebben a számban) a saját szólóját játssza, Alvin Lee-vel mit sem törődve, ami az egyetlen helyes út. Közben minden aggodalom felesleges, mert Gooch egyszerűen a Ten Years Afternek született (abból a nézőpontból, hogy Alvin Lee már nem akar velük játszani). Karizmatikus, dinamikus és kiváló frontember! És újra csak ismételgetem magam: Gooch egyszerűen megmenti a zenekart. Technikailag túlszárnyalta Alvin Lee-t, ez egyértelmű, és még gyorsabb is nála. Gooch kivételesen jó érzékkel játszik, minden dal megőrzi tisztán felismerhető karakterét és nagyságát. Szóval most már csak rajtatok múlik, melyik árnyalat vonz jobban: a régi, Alvin Lee-féle, vagy az újkori, Joe Gooch-os.
Mindez azt bizonyítja, hogy a zenekar három srácából mára bölcs öregek lettek, akikről lefoszlott az ifjonti virgonckodás, a hepciáskodás, ami arra késztet, hogy bizonyíts, versenyezz, győzd le a jobbakat, és feltörj a csúcsra. A „Roadworks” gyönyörű dokumentuma a mai, „modern” Ten Years After-nek, akik érett nyugalmuk ellenére még mindig teljes gőzzel játszanak, akikre még mindig ráragad az ismert színpadi robbanékonyság, és akik tudnak kikapcsolni, és felejthetetlen mennyiségű szórakozást nyújtani, amiről a koncertjeik és a nevük is híresek. Röviden: ez az a dupla koncertalbum, amelyet nagyon-nagyon hiányoltunk. És most végre megkaptuk.
Felállás
Joe Gooch – gitár, ének
Chick Churchill – billentyűk
Leo Lyons – basszusgitár
Ric Lee – dob
Produkció
Leo Lyons
Számlista
CD 1.:
1. King Of The Blues (4:17)
2. Hear Me Calling (6:19)
3. Good Morning Little School Girl (6:52)
4. When It All Falls Down (4:36)
5. Working On The Road (4:54)
6. Big Black 45 (5:23)
7. The Hobbit (7:48)
8. Living It Up (4:04)
CD 2.:
1. Love Like A Man (7:21)
2. I’d Love To Change The World (5:52)
4. Time To Kill (6:24)
5. I Can’t Keep From Crying Sometimes (14:48)
6. I’m Going Home (10:38)
7. Reasons Why (5:01)
8. Choo Choo Mama (4:51)
Az album hossza: 99:17
