Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Harvest Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 40:30
Értékelés: 4.5/5
A legendás angol hard rock óriások, a Deep Purple akkor jelentkeztek ötödik stúdióalbumukkal, a „Fireball”-lal, amikor művészi és kereskedelmi pályájuk csúcsán jártak, és az álmuk, hogy elfoglalják a legharsányabb hard rock zenekar trónját, rohamosan valóra vált. Az előző stúdiómestermű, az „In Rock” (1970) végre meghozta nekik a világszintű ismertséget, ezért a rajongók többsége számára ma is a legkedveltebb (Mark II) felállás úgy döntött, hogy a „Fireball”-on folytatja elődje sikeres hangzásformuláját, és tovább is fejleszti néhány kalandos vállalkozással, amelyekből jól látszott, hogy a Deep Purple még mindig a lehető legnagyobb dalszerzői tökéletességre és állandó hangzásbeli fejlődésre vágyik.
A „Fireball”, amelyen jó néhány ma is közkedvelt Purple-klasszikus szerepel, megismételte híres elődje kiemelkedő sikerét, bár a Mark II tagjai közül manapság csak Ian Gillan énekes tartja mesterműnek, aki ezen a lemezen az egész pályafutása legjobb vokális teljesítményei közül párat hagyott maga után. A többiek nem osztoztak a lelkesedésében, főleg Ritchie Blackmore gitárvirtuóz nem, akit leginkább az zavart, hogy a produkció megváltozott, jóval finomabb és kevésbé nyers lett, mint az elődön. A szeszélyes, kiszámíthatatlan Blackmore, aki szabadidejében szívesen riogatta éjszaka a társait, ha kellett, baltával a kezében is, a hagyományos Deep Purple-hangzás keményebb árnyalatainak tüzes híveként a „Fireball” felvételei közben került először összetűzésbe Gillannel, ami a következő hónapokban csak fokozódott, és végül nyílt ellenségeskedéssé fajult.
Az album brit változatának messze legismertebb klasszikusa, amelyen a harmadik helyen a nagy sláger, a „Strange Kind Of Woman” helyett a „Demon’s Eye” szerepelt, a címadó nyitódal volt, amely lényegében egy felpörgetett hard rocker a legjobb Purple-módra. A rövid, „szeles” bevezető után beront Paice dobos-stampedója, együtt Glover morgó basszusmenetével, ez adja a hiperaktív ritmikai alapot Blackmore hatalmas gitárszólamaihoz és Lord vad orgonakanyarjaihoz, miközben Gillan szokás szerint kivételesen átélt, érzelmes kitörésekkel ragyog, a hangszálai hagyományosan nagyvonalú terjedelmében. Érdekes, hogy ez a klasszikus, amely kislemezen is megjelent, Ritchie megszokott gyakorlatával ellentétben nem tartalmaz gitárszólót. A szöveg tipikusan „purple-ös”: egy rejtélyes nő-űrlény főszereplésével játszódó szerelmi kalandról szól.
A „No No No” érdekes, energiával töltő hard rock szám, ahol Gillan dühös énekprodukciója mellett temperamentumos gitárriff uralkodik, Glover csípős basszusmeneteket sző, Lord pedig kiszámíthatatlan orgonakísérletekkel élvezkedik. Meglehetősen egyszerű hard rock alapja ellenére ez a kissé elfeledett Purple-sztenderd számos érdekes tempóváltást és váratlan hangszeres motívumcserét tartalmaz, és nem hiányzik belőle Blackmore ínycsiklandó gitárszólója sem. Lord az első adandó alkalommal odadobja neki a kesztyűt egy monumentális Hammond-szólóval, ami azonban még korántsem zárja le a kettejük közti párbajt, amely az album nagy részén végigvonul.
Az örökzöld „Demon’s Eye”, amely csak a „Fireball” brit változatán szerepel a „Strange Kind Of Woman” helyett, közepes tempójú szám, titokzatos hangulattal. Ezt a rejtélyes, ambient varázzsal átitatott sztenderdet határozott gitárfrázis jellemzi ismétlődő ritmikai mintákkal, miközben az egész fölött tekintélyt parancsolóan uralkodik Gillan rágógumiként nyúló, vad érzelemkavalkáddal telt éneke. A fő refrén, miközben egy újabb szokatlan szerelmi kalandot mesél el, pajkosan szól, és tovább fokozza az általános titokzatos hangulatot, Blackmore pedig megint hihetetlen, akár a csípős gitárfrázisokról, akár a záró szóló megalkotásáról van szó.
Az „Anyone’s Daughter” nevű bizarr country-kísérlet harmadosztályú szám, amely puszta tréfából született, és ma sincs semmi keresnivalója az albumon. Eredetileg nem is szánták a „Fireball”-dalok közé, de a feketébe öltözött férfi, aki a mai napig az egyetlen rajongója, komoly vitába keveredett Gillannel, és mindenfélével fenyegetőzni kezdett, ha a szám nem kerül fel a lemezre. Blackmore parasztos kirándulása a cowboy-salonba máig messze a legrosszabb alkotás, nemcsak a Mark II-felállás, hanem a teljes Deep Purple-pályafutás során, és komolyan veszélyezteti a „Fireball” státuszát a klasszikus Purple-remekművek egyikeként. Az álmos zongorakíséret és a klasszikus country gitárakkordok alkotta lélekölő dallam fölött az énekhez sokkal könnyebben el lehetne képzelni valami cowboy-„nyafogót”, mondjuk Bob Dylan vagy Johnny Cash típusút. Hihetetlen, de igaz: a „Fireball” újrakiadott CD-jének teljes bónuszanyaga is fényévekkel jobb ennél a trágyaszagú teljesítménynél, és ez mindent elmond a minőségéről.
A rossz ízt azonnal helyrehozza a remek klasszikus, a „The Mule”, amely ma is a Mark II egyik legérdekesebb kísérlete, ha a komplex hangszeres árnyalatok és a kissé pszichedelikus ízű ének hatásos összeolvasztásáról van szó. Lord szakrális fűszerezésű orgonaszólója még mélyíti a drámai hangulatot, Blackmore pedig a folytatásban egy kifejezetten finom gitárorgiával nem marad adósa a szólisztikus izomfeszítésben. A szöveg a szokásos Deep Purple-viszonyokhoz képest eléggé szokatlan, mert az okkultizmus nyomai fedezhetők fel benne, a kísérletező szerkezet pedig azt bizonyítja, hogy a hard rock felszín alatt valahol mélyen még mindig izzott valami a progresszív rock kalandvágyából.
A komplex sztenderd, a „Fools”, amely sikeresen keresztezi a progresszív rock finomságát a hard rock megalkuvást nem ismerő erejével, ma is bűnösen elfeledett alkotás. A kezdet szelíd ballada egyszerű, pásztori hangulatú dallammal, ez addig tart, amíg be nem csap egy dühös gitárriff, és újra jól feldühített Gillan kezd „dobálózni mindenfelé” az érzelmileg elmélyült énekkitörések közben. A középső rész bonyolult hangszeres szekciója változatos ütőshangszer-játékot és komor billentyűhangzást tartalmaz, ezzel lassan fokozzák a feszült atmoszférát, amely a másik két hangszeres belépésével a közös hangkollázsba lenyűgöző méreteket ölt.
A temperamentumos hard rock örökzöld, a „No One Came” remek lezárás, ahol újra teljes erővel ragyognak fel a klasszikus Mark II összes elemei, élükön Gillan énekes ugatásával, Blackmore megszelídíthetetlen gitárriffjével, Lord suhanó orgonarepüléseivel, Paice masszív dobzáporával és Glover dallamos basszusmeneteivel. A pozitív hangulatot és a mókás szöveget funkos árnyalatú ritmusok támasztják alá. Blackmore ismét élvezkedik egy hosszú gitárszólóval, és mellesleg szólóberúgásba rántja a szokás szerint remek hangulatú Lordot is, aki felejthetetlen orgonamesterművet varázsol. Gillan buján sóvárgó énekes panaszkodása az elveszett helyzet felett még egy adag féktelenséget visz a szám általános hangulatába. A pszichedelikus befejezés teljesen váratlan, derült égből villámcsapásként hat.
A „Fireball” 25. évfordulóra megjelent, számos bónusz jósággal megtömött CD-újrakiadásán leginkább a nagy sláger, a „Strange Kind Of Woman” emelkedik ki, amely kislemezként jelent meg, és eredetileg csak a lemez amerikai és japán változatán szerepelt. Gillan szavai szerint a szöveg egy prostituáltról szól (a dal eredeti címe „Prostitute” volt), és egy kifejezetten gonosz nőről, akivel valamikor az egyik ismerősének dolga akadt. Az egyszerű szerkezet, amely egyszerű gitárfrázisok egymásutánjára, boogie-ritmusra és gyorsan megtapadó, huncut refrénre épül, pillanatok alatt levette a lábáról a zenebarátok tömegeit világszerte, és a „furcsa fajtájú nőt” örökre a halhatatlan rock-örökzöldek közé emelte. Ma is nagy kár, hogy ez a nagy sláger az album egyik eredeti változatán sem az „Anyone’s Daughter” helyett jelent meg. Azt akár a kislemez funkos hangulatú B-oldala, az „I’m Alone” is helyettesíthette volna, amely mókás ritmusaival és pozitív hangulatával nagyon szórakoztató alkotás.
A kísérletező hangvételű mestermű, a „Fireball” sok szempontból még izgalmasabb stúdióalbum, mint híres elődje, és mindenben el is homályosítaná, ha nem lenne rajta egyetlen hiba, amelynek „Anyone’s Daughter” a neve. A Deep Purple a hetvenes évek elején elkápráztató felívelésben volt, és egymás után hullottak az elsőrangú alkotások, úgyhogy akkoriban a Black Sabbath és a Led Zeppelin voltak az egyedüli komoly vetélytársak a hard rock trónjáért. A feketébe öltözött férfi, az örök perfekcionista, akinek különc szabadidős szeszélyei sokszor elhomályosították briliáns gitártechnikáját, eközben nem titkolta elégedetlenségét a „Fireball”-lal kapcsolatban, és már azt tervezgette, hogyan fog a lehető legengedelmesebb és legkezelhetőbb társaival megalkotni egy végső hard rock albumot.
Felállás
Ian Gillan – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – orgona, billentyűk
Ian Paice – dob
Produkció
Deep Purple
Számlista
1. Fireball (3:26)
2. No No No (6:54)
3. Demon’s Eye (5:21)
4. Anyone’s Daughter (4:43)
5. The Mule (5:22)
6. Fools (8:20)
7. No One Came (6:26)
