Dark Night Of The Soul
Előadó: Danger Mouse & Sparklehorse
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 46:16
Értékelés: 4/5
A „Dark Night of the Soul” Danger Mouse és Mark Linkous alias „Sparklehorse” közös albuma. A „Veszélyes Egér” és a „Szikrázó Ló” az album (szinte) minden dalához meghívott egy-egy másik énekest, így vokális megformálás terén olyan sokszínűséget kapunk, amilyet csak ritkán hallani, és ez adja a lemez szükséges báját, összetéveszthetetlen ritmusát és vonzerejét. A vendégénekesek: James Mercer (The Shins), Wayne Coyne (The Flaming Lips), Gruff Rhys (Super Furry Animals), Jason Lytle (Grandaddy), Julian Casablancas (The Strokes), Frank Black (The Pixies), Iggy Pop, Nina Persson (The Cardigans), Suzanne Vega, Vic Chesnutt, David Lynch és Scott Spillane (Neutral Milk Hotel, The Gerbils). Ezek az énekesek szabad kezet kaptak azoknak a daloknak a megformálásában, amelyekben közreműködnek, és a stúdióban az anyag hangzásvilágának (a produkciónak) az alakításában is részt vettek, ami mindenképpen jótékonyan hatott e szerencsésen színes, tősgyökeres indie rock album dinamikus változatosságára.
Érdemes megemlíteni, hogy az albumnak már 2009-ben meg kellett volna jelennie, de Danger Mouse és az EMI Records között az ambiciózus projekt anyagának felhasználási jogai miatt kialakult nézeteltérések miatt a kiadás 2010-re csúszott. Linkous sajnos nem érte meg az album hivatalos megjelenését, hiszen 2010 márciusában öngyilkos lett. Érdekes, hogy a lemezen sokkal inkább érezni a néhai Linkous kezenyomát, mint Danger Mouse-ét. Az album végig olyan érzést kelt, mintha egy színházi színpadon váltogatnák egymást a színészek (az énekesek), akiket bábuként irányít és vezet a néhai Linkous, miközben a színpad szélén, a függöny mögé húzódva áll ugyanabban a teremben.
Az album meggyőző és egyedi atmoszférát hordoz, és egyedi művészi esszenciát is, ez pedig a két legerősebb ütőkártyája. Rendkívül sötét arcát, amely mohón nyel el minden elé kerülő, még oly ártatlanul pislákoló fényszikrát, és ezzel sikeresen igazolja a címét, egy pillanatra sem rejti el. Ez a mára már alaposan megismert, divatos alternatív szeszély leginkább az új évezred első évtizedének közepén lángolt fel, vagyis jó öt évvel ezelőtt. A modern produkciós megoldások mellé retro kiegészítők keverednek: mellotronok, telefonfülkéből szólónak ható echo-effektes éneklés (ezt a trükköt már a The Beatles is remekül ismerte), egy csipetnyi pszichedelia, space elemek, szándékos punk disszonancia, mindez minimalista, de mesterien megfejelve különféle hanghatások mintáival: ártatlan sípolásokkal, dudálásokkal, suhogásokkal, zörgésekkel… Ha a pop rock valaha fekete lehet, akkor az bizonyosan az indie rock.
Az album is így indul. Az első három dal sorrendje jól mutatja Mark Linkous „fiús” énekstílusát is, amelyet ezúttal már a nyitányban hatásosan keltenek életre Wayne Coyne (Revenge), Gruff Rhys (Just War) és Jason Lytle (Jaykub). A pop rock zene rendkívül kidolgozott és jól hallgatható sötét oldaláról van szó, és az első három dal bármelyike gond nélkül megjelenhetne kislemezként. Mondhatnánk rá, hogy „chill-wave pop”, természetesen az „indie” hangsúlyával! Az album ezután átmegy a középső, punk rockos szakaszba. Teljesen ártatlanul és finoman, miközben megőrzi erős közvetlenségét. Ugyanakkor a pszichedelikus fátyol miatt távolságtartó és elidegenítő is marad. Ilyen a Little Girl Julian Casablancas előadásában, akinek hangjába egy halvány szarkazmus is vegyül. Ezután jön az album két „legkeményebb” pillanata. Az Angel’s Harp Frank Black énekével igazi pszichedelikus pillanat, tökéletes pusztítás, amelyet az énekes hozzáállása visz, Black pedig remekül érzi magát, ha ilyen szituációba löknek. Ez a hullámzó dal akár Nick Cave-re is ráírható lenne (ha ő énekelné). Az album punkos részét a Pain című dal folytatja. Az éneket itt Iggy Pop adja, aki olyan hangszínt csal elő a torkából, amilyet Iggytől mindig keresünk és szeretünk. Iggy kiváló. Mélyen zengő, sötét, üreges…
Az album „popos” lüktetéséhez a Star Eyes-zal térünk vissza. A dal távoli rokonságot mutat a The Beatles klasszikusával, az Across The Universe-szel. Természetesen sötét kiadásban, ahogy egy új évezredhez illik. David Lynch hangját itt szándékosan eltorzították egy effekttel, ami elmélyíti a „space rock” pillanat földöntúli hatását. Ezt az érzést ismétli meg a záró címadó dal, amelyben David Lynch másodszor vendégeskedik az albumon. Megemlítem azt is, hogy David Lynch rengeteg művészi fotóval járult hozzá a lemezhez: ezek a mennyiségében limitált (de tartalmában bővített) kiadás száz oldalas füzetében találhatók. Ez önmagában bizonyítja, hogy Danger Mouse és Mark Linkous teljes perfekcionizmussal fogott a projekthez, hiszen így akarták még közelebb hozni és tovább erősíteni a „Dark Night Of The Soul” üzenetének erejét. A Daddy’s Gone Linkous és Nina Persson (The Cardigans) duettje, és gond nélkül felválthatná a Jaykubot az album dalsorrendjének 3. helyén. A kevésbé érdekes záró szakaszt, amely az album nyitó részének összegzése, két rendkívül sötét, megalkuvást nem ismerő dal szakítja meg: a Grim Augury (Vic Chesnutt énekével) és a már említett címadó, amelyek teátrálisan burkolják az albumot a félelem, a fájdalom, a belső megosztottság és az önmaga küldetésének lényegét kereső bolyongás keserű érzéseibe. Mindabba, ami mindig is kísértette Mark Linkous sötét, de törékeny és megtört elméjét. És végül mindabba, ami a boldogtalan művészt a túlvilágra is juttatta.
A „Dark Night Of The Soul” kiváló indie rock album, amelyet minden Sparklehorse-rajongónak, valamint Danger Mouse és híres műve, „The Grey Album” kedvelőinek is a gyűjteményében kell tudnia, hiszen ez utóbbit tekinthetjük kiindulópontnak, amelyre ez az album is épült. A válogatott énekesek teljes lendülettel hozzák a maguk jellegzetes vokális művészi ritmusát, és ez adja a lemeznek azt az ünnepélyességet, valódiságot és tapinthatóságot egy színházi forgatókönyvben, ahogyan azt a néhai Linkous örökké fekete lelke is elképzelte. Egy skizofrén elme skizofrén szépsége, hitelesen megvalósítva a zene szépségén át!
Produkció
Danger Mouse & Sparklehorse
Dallista
1. Revenge (featuring The Flaming Lips) (4:52)
2. Just War (featuring Gruff Rhys) (3:44)
3. Jaykub (featuring Jason Lytle) (3:52)
4. Little Girl (featuring Julian Casablancas) (4:33)
5. Angel’s Harp (featuring Black Francis) (2:57)
6. Pain (featuring Iggy Pop) (2:49)
7. Star Eyes (I Can’t Catch It)(featuring David Lynch)(3:10)
8. Every Time I’m with You (featuring Jason Lytle)(3:09)
9. Insane Lullaby (featuring James Mercer(3:12)
10. Daddy’s Gone (featuring Nina Persson)(3:09)
11. The Man Who Played God (featuring Suzanne Vega) (3:09)
12. Grim Augury (featuring Vic Chesnutt)(2:32)
13. Dark Night of the Soul (featuring David Lynch) (4:38)