Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Wigwam
Kiadó: Love Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 65:05
Értékelés: 4.5/5
A Wigwam ma is a rendkívül homályos finn progresszívrock-szín legismertebb és legtöbbre becsült képviselője, hiszen a hetvenes évek első felében több igen érdekes albumot vett fel, amelyek minőségben akár egyenrangúan mérhetők néhány ismertebb brit proggal. A zenekar 1968-ban alakult Ronnie Ӧsterberg dobos kezdeményezésére, akihez hamarosan csatlakozott Jukka ‘Gutsi’ Gustavson billentyűs és Jim Pembroke brit énekes, aki a szövegírást is magára vállalta, mivel a Wigwam szövegei kizárólag angolul szóltak.
Pembroke funkra hajló hangjának volt annyi egyedi karizmája, hangterjedelme és érzelmi mélysége, hogy sok sokkal profibb zenekar sem szégyellte volna. Valójában az éneke a hetvenes évek homályos skandináv prog színterén egyenesen lenyűgöző volt, a kísérővokálokról pedig szépen gondoskodott Gustavson. A Wigwam rövid ideig triaként működött, mivel Mats Hulden basszusgitáros még azelőtt csatlakozott hozzájuk, hogy nekiláttak volna a „Hard ‘n’ Horny” (1969) című debütalbumuk felvételének, amely azonban még nem tükrözte a jellegzetes hangzásukat.
A finn határokon túl a Wigwam először a második lemezével, a „Tombstone Valentine”-nal (1970) hívta fel magára igazán a figyelmet. Ezt az amerikai Kim Fowley producerelte, és ezen csatlakozott hozzájuk a kultikus basszusgitáros, hegedűs és zeneszerző, Pekka Pohjola is, ezzel kiegészült a klasszikus Wigwam-felállás, amely egészen 1974-ig együtt maradt. A Wigwam tagjai kivétel nélkül kiváló zenészek voltak, akik eklektikus hangkollázsukba ügyesen keverték a szimfonikus progrock, a jazz fúzió és (időnként) a pop rock elemeit. Gustavson a szimfonikus rock műremekeinek mestere volt, Pembroke a popízű, tömörebb dalok írása felé hajlott, Pohjola pedig imádott összetett, jazzfúziós instrumentálisokat komponálni, bőséges improvizációval, különösen a basszusgitárján és a hegedűjén.
Klasszikus progresszívrock-teljesítményeik közül a harmadik stúdióalbum, a „Fairyport” sikerült a legjobban; eredetileg dupla LP-ként jelent meg, és minőségében vetekszik a hetvenes évek jóval ismertebb prog bandáinak remekműveivel. Hogy milyen kiváló zenekar volt a Wigwam a korai éveiben, azt már a nyitódal, a „Losing Hold” is megmutatja, amely a Hammond-orgonák rendkívül meleg, szinte bársonyos, szüntelenül kavargó hangzásával büszkélkedik. Az orgonafutamok harmonikusan olvadnak össze a borzas gitárszólamokkal, és ez adja a hangszeresen fűszerezett nyitórész „gerincét”, miközben az összetett, agyafúrt ritmusváltások a „Fairyport” többi szerzeményében is megszokottak. Az egészet feldobják a hatalmas vokális harmóniák, amelyek pont a megfelelő helyeken bukkannak fel a szellemes orgonaimprovizációk között.
A „Lost With Out A Trace” melankolikus ballada finom, pasztorális hangszereléssel és Pembroke rendkívül érzelmes énekprodukciójával. A címadó dal kiváló mini-EP, számos kifinomult szimfonikus prog- és jazz rock fúziós elemmel, szokatlanul kifinomult improvizációval bőven megfűszerezve, miközben a hegedű és az orgona rusztikus színezetű harmóniái nagyon nosztalgikus hangulatot teremtenek. A „Gray Traitors” című dalban, ahol drámai vokális harmóniák, agyafúrt barokk szólamok és jazzesen fűszerezett zongoravariációk uralkodnak, a Wigwam időnként kissé a Trafficra emlékeztet, amiért egy kicsit Pembroke hangszíne is „hibás”, mert az olykor halványan Steve Winwoodra hajaz.
A „Caffkaff, The Country Psychologist” burleszkesen fűszerezett hangszerelést és Pembroke szarkasztikus színezetű vokális színészkedését tartalmazza, amely szinte Peter Gabriel (Genesis) szintjén van. A brit fekete humor és a sötét árnyalatú szimfonikus finomságok – a skandináv prog színtér jellegzetességei – párosát a folytatásban kiágazó jazzfúziós improvizációk szövik át, szüntelen ritmusváltásokkal. A „May Your Will Be Done Dear Lord” rusztikus hegedűszólamra épül Pohjola mester vezetésével, miközben Gustavson szüntelenül kéjelegve játszik a zongora- és orgonavariációkkal. Pembroke félig burleszk, félig melodramatikus éneklés közben ismét meglehetősen szarkasztikus szöveget közvetít.
A „How To Make It Big In Hospital” szellemes funk rocker enyhe popbélyeggel, rendkívül dinamikus orgona- és elektromosgitár-ízesítéssel. A „Hot Mice” szimfonikusan fűszerezett instrumentális, tágas zenekari improvizációkkal és összetett ritmikai árnyalatokkal, ahol félreérthetetlenül skandináv a hangulat. A „P.K:S Supermarket” avantgárd és jazzfúziós irányultságú instrumentális, szokatlan, de roppant szórakoztató ütemmenetekkel, játékos ütőhangszer-használattal és szellemes hangszereléssel. Ezen a darabon jól érződik Pohjola lelkesedése a legendás Frank Zappa jazzfúziós művei iránt. A „One More Try” sötét természetével nynyűgöz le a pompázatos szimfonikus szólamok és Pembroke rejtélyes énekteljesítménye révén, majd váratlan ugrással összetett hangszeres szekcióba csap át, megőrült orgona- és dobimprovizációkkal.
A „Rockin’ Ol’ Galway” tréfás, folkízű pop rocker pajkos zongoraszólamokkal, kicsattanó vokális harmóniákkal, huncut szájharmonikával és ringatózó ritmusokkal, amelyre hallgatva nem nehéz elképzelni a félsüket vén Kosobrint, aki épp most jött ki a falusi kocsmából, és a tyúkjai lázas számolgatása és a pipájába töltött dohányfű meggyújtása közben visszaült a régi hintaszékébe. Az „Every Fold” elbűvölő balladaként nyílik meg, dallamos orgonaszólamokkal, ahol főként Pembroke mély hangú éneke ragad magával, de a Wigwam nem lenne Wigwam, ha a folytatásban nem bonyolítaná kicsit a dolgokat. A „Rave-Up For The Roadies” több mint tizenhét perces jam, amelyet „élőben” vettek fel, vagyis egy koncert közben, ezért a hangminősége jóval gyengébb (egy homályos, rosszul megtisztított bootleg szintjén), mint a „Fairyport” többi darabjáé, és leginkább ezért kicsit felesleges, valójában ez az egyetlen mínusza ennek a kiváló albumnak.
A „Fairyport” ma is klasszikus a jazz rock fúzió és a szimfonikus prog párhuzamos terepén, és a Wigwam teljes diszkográfiájának legambiciózusabb darabja. Igazi kár, hogy a Wigwam tagjainak a következő két stúdiómunka, a „Being” (1974) és a „Nuclear Nightclub” (1975) után – amelyek még figyelmet érdemelnek a minőségi prog kedvelőitől – a fokozatos hangzásbeli kommercializálódással párhuzamosan hamarosan elfogyott a szuflája, hiszen szép potenciáljuk volt ahhoz, hogy bekerüljenek a hetvenes évek legizgalmasabb prog bandái közé. Ettől függetlenül a „Fairyport” ma is a finn rockszín egyik koronaékszere.
Felállás
Jim Pembroke – ének, szájharmonika, zongora (2-12)
Jukka Gustavson – ének, akusztikus és elektromos zongora, orgona
Ronnie Österberg – dob, konga, ütőhangszerek, vokál
Pekka Pohjola – basszusgitár, hegedű, vokál (3), akusztikus gitár (8), billentyűk (8-9)
VENDÉGZENÉSZEK:
Unto Haapa-aho – basszusklarinét
Eero Koivistoinen – szopránszaxofon
Tapio Louhensalo – fagott
Risto Pensola – klarinét
Pekka Pöyry – szopránszaxofon
Hannu Sexelin – klarinét
Jukka Tolonen – gitár (2-7-13)
Ilmari Varila – oboa
Produkció
Wigwam
Dallista
1. Losing Hold (7:06)
2. Lost Without A Trace (2:29)
3. Fairyport (6:53)
4. Gray Traitors (2:48)
5. Caffkaff, The Country Psychologist (5:22)
6. May Your Will Be Done Dear Lord (5:28)
7. How To Make It Big In Hospital (3:01)
8. Hot Mice (3:19)
9. P.K:S Supermarket (2:20)
10. One More Try (3:26)
11. Rockin’ Ol’ Galway (2:27)
12. Every Fold (3:07)
13. Rave-Up For The Roadies (17:20)
