Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: IQ
Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés: 1993
Játékidő: 50:23
Értékelés: 4.5/5
Az angol neoprogrock bajnokai, az IQ 1990-ben a rajongók többségének nagy örömére újra soraikba fogadták az eredeti énekest, Peter Nichollst, ami egyúttal a régóta várt hangzásbeli újjászületést is meghozta. Ez az 1993-ban megjelent ötödik stúdióalbumukon, az „Ever”-en teljesen egyértelmű volt. Mondhatni, az IQ-nál ekkor valamiféle második születés kezdődött, és azóta is elképesztő következetességgel gyártják a minőségi lemezeket, amit sok neoprogrock-kortársuk megirigyelhet. Az eredeti basszusgitárost, Tim Esaut, illetve rövid életű, sikertelen utódját, Les Marshallt az „Ever”-en a technikailag még kiműveltebb John Jowitt (ex-Ark, később a Jadis és az Arena tagja) váltotta, aki a vokálokat is segítette. Jowitt, aki a brit Classic Rock Society legjobb basszusgitárosnak járó díját egészen hétszer nyerte el, tiszteletre méltó húsz évig volt az IQ tagja, mielőtt némi iróniával a visszatérő Esau leváltotta.
Az „Ever” volt az első IQ-album, amely a független Giant Electric Pea kiadónál jelent meg, amelyet Mike Holmes gitáros és Martin Orford billentyűs alapított közösen. Ez a lépés jelentősen hatott a zenekar tagjainak újonnan szerzett önbizalmára, akik ekkor már nem görcsöltek a kereskedelmi áttörés lehetőségén. Az IQ az „Ever”-en diadalmasan visszatért jellegzetes szimfonikus progrock hangzásához, az előző két albumon pedig – amelyek a rajongók többségének kívánalmait és elvárásait nem teljesítették – az újhullámos, poprockos, kereskedelmibb elemekkel való kísérletezés már csak rossz emlék maradt. Ahhoz képest, ami a következő években jött, amikor az IQ egyre sötétebb, ambientesebb irányba fordult, az „Ever” összességében meglehetősen pozitív hangulatú, ugyanakkor melankolikus és drámai pillanatokban sincs hiány.
Nicholls, aki az összes szöveget is jegyzi, ebben a karrierszakaszban érezhetően megváltoztatta énekstílusát, ami jobb lett: egy hajszállal kevésbé „sírós”, határozottabb, a hangterjedelme pedig rugalmasabb. Orford ekkor már felhagyott a nyolcvanas évek szintetizátor-technológiájának használatával, ami az „Ever”-en erősen meghallatszik: a sok szempontból a korszak termékének számító, nyolcvanas évekbeli IQ-albumokkal szemben ez remekül kiállta az idő próbáját, és úgy szól, mintha tegnap készült volna. Holmes továbbra is határozott, gyakran ütős, olykor már-már hard rockos gitárpasszázsokat írt, amelyek mindig kulcsfontosságúak voltak abban, hogy az IQ ne hasonlítson túlzottan a Peter Gabriel- és Steve Hackett-korszakos Genesisre, pedig ők voltak a fő példaképeik a progresszív rock aranykorából.
Az „Ever” hat dala közül mindössze kettő haladta meg a tíz percet. Az egyik a nyitó klasszikus, a „The Darkest Hour”, amely kislemezként is megjelent, és gyorsan az IQ koncertprogramjának állandó darabja lett. A drámai instrumentális intrót elegáns, gyönyörű szimfonikus hangszereléssel megáldott rész követi, amelyet Nicholls – szokás szerint teátrális – éneke remekül fog össze. Orford és Holmes szinte versenyt kovácsolja a bűbájos billentyűs-gitáros harmóniákat. A bonyolult ritmikai árnyalatok ellenére végig kiváló dallamosság uralkodik, élén a szép refrénnel, Nicholls éneréséből pedig kihallatszik az optimista lendület, hogy a banda sikeresen feltápászkodott a hamvaiból. A „Fading Senses” hosszú, már-már elégikus bevezetőt tartalmaz, a megfelelően „lehangolt” Nichollsszal. Az instrumentális szakasz közepén a dal még sötétebb, ambientes dimenziókat kap, számos agresszív gitárpasszázzsal és baljósan színezett szintetizátorfüggönyökkel. Az „Out Of Nowhere”, amely drámai ritmikai fokozással nyit, az átlagos IQ-mércével mérve meglehetősen tömör alkotás, kiváló, hipermelodikus refrénnel és hatalmas gitárriffel, ami a kevésbé igényes zenerajongók számára is befogadhatóvá teszi.
A több mint 14 perces „Further Away” bonyolult ritmusváltásokkal és szerteágazó szimfonikus hangszerelésekkel teli epikus kaland, amelyet Nicholls melodramatikus éneke lenyűgöző módon fog egybe. A háttérben egy pásztori hangulatú fuvoladallam is hallható. A titokzatos hangulatú bevezetőt ütős, komplex instrumentális rész váltja, ahol lassan fokozódik a nyomasztó légkör. Jowitt fantasztikus basszusvonalai még jobban kiemelik a változatos tempóváltásokat, Nicholls vokális teatralitása pedig ismét külön történet. Az eposz csúcspontját Holmes monumentális gitárszólója hozza el, amelyet diadalmas lezárás követ: az angol neoprogrock-bajnokok történetének egyik legjobb zárlata.
A „Leap Of Faith” zongoradallammal indul, majd Nicholls éneke gyorsan többrétegű, kissé „viktoriánus” atmoszférát épít, a refrént pedig ismét erős kísérő harmóniák ajándékozzák meg, és suhogó szintetizátortextúrák támogatják. A lassabb tempójú „Came Down” az album ünnepélyes hangulatú lezárása, klasszikus IQ-stílusban, bár nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy rengeteg trükköt – hogyan kell sikeresen megteremteni egy diadalmas szimfonikus progrockos kinyilatkoztatást – nagy példaképeiktől, vagyis a Genesistől tanultak el.
Az IQ az „Ever” albummal újra elővette a győztes szimfonikus progrock-receptet, korszerűsítette a hangzását, és több fölöttébb izgalmas dalt írt, amelyeket java részt átjár a melodramatikusság – nem csoda hát, hogy a zenekar sokszínű pályájának, egyúttal a brit (neo) prog színtér múlt századi, kilencvenes évekbeli időszakának is egyik kulcsfontosságú teljesítménye lett. Éppen az olyan zenekaroknak, mint az IQ, a Pendragon, a Jadis, valamivel később pedig az Arena és a Pallas, sikerült a kilencvenes években új életre kelteniük a brit óiskolás progrock-színteret, miután a nyolcvanas évek végén, a Marillion artrock-együttessé válása után úgy tűnt, hogy a neoprogrock a múlté lesz. Az „Ever” pozitív fogadtatása fontos lendületet adott az IQ következő, koncepcióalbumként megalkotott kettős stúdióprojektjéhez, a „Subterranea” (1997) című lemezhez.
Felállás
Peter Nicholls – ének
Mike Holmes – gitárok
Martin Orford – billentyűk, fuvola, vokál
John Jowitt – basszusgitár, vokál
Paul Cook – dob
Produkció
Mike Holmes
Számlista
1. The Darkest Hour (10:52)
2. Fading Senses (6:35)
3. Out of Nowhere (5:09)
4. Further Away (14:30)
5. Leap of Faith (7:21)
6. Came Down (5:56)
