Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Magnum
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 54:26
Értékelés: 4/5
A „Sacred Blood ”Divine” Lies” a brit prog/melodikus rock nagyjainak, a Magnumnak a tizenkilencedik stúdióalbuma, akik az utóbbi években odahaza igazi reneszánszt élnek meg, ami az újonnan szerzett népszerűségüket illeti. A „Sacred Blood ”Divine” Lies” ugyanis nem sokkal a megjelenése után már túlszárnyalta elődje, az „Escape From The Shadow Garden” (2014) kereskedelmi sikerét, és a „Sleepwalking” (1992) óta a Magnum legmagasabbra jutott albuma lett a brit listákon. Pedig a Magnum már rég nem tartozik a legfiatalabbak közé a szakmában, a karizmatikus énekes, Bob Catley hangja eléggé megkopott, és tulajdonképpen már régóta nem képesek igazán újat alkotni – ennek ellenére az ilyen siker több mint megérdemelt. A fent említett nyűgök ellenére a 2002-es színre való visszatérésük óta készült stúdiómunkáikat kivételes minőségi állandóság jellemzi, ennek oroszlánrésze a zenekar nem hivatalos főnökének, a gitáros Tony Clarkinnak a dalszerzői munkáját illeti, aki ennyi éven át többé-kevésbé hű maradt eredeti Magnum-hangzásvíziójához: ez a zenekar hidat épít a melodikus rock, a kemény rock és a prog rock között, ezért nem lehet felületesen egyetlen műfajba beskatulyázni.
A „Sacred Blood ”Divine” Lies” az elődjéhez hasonlóan pontosan a régi hívek kívánságai szerint épült fel, akik nagyjából már tudják, mit várhatnak a Magnum mai változatától, amelynek soraiban a veterán Catley, Clarkin és a billentyűs Mark Stanway mellett már régóta ott van Al Barrow basszusgitáros és Harry James dobos is. Az album borítóját és a logót ismét egy régi munkatárs, a híres grafikus, Rodney Mattews tervezte, aki a múltban a Magnum legjobb borítóinak mindegyikét jegyezte. A Magnum 2006 óta veszi igénybe újra a szolgálatait, amikor már elég magabiztosak lettek ahhoz, hogy a nyolcvanas évek diadalmas hangulatának jókora részét felelevenítsék, amihez a fantasyvilágot idéző borítók is hozzátartoztak. Különösebb zenei meglepetést nem találni az albumon, amely azért némileg eltér a hozzá hasonló, szintén igen tisztességes elődjétől. A Magnum a bevált melodic/heavy/prog rock-recepthez ragaszkodik, „megáldva” modern produkcióval – ez óvatos, de a zenekar mostani korában, amikor már rég nem foglalkoztatja őket a slágergyártás és a hangzásbeli kísérletezés, valahogy logikus gyakorlat.
Az album a címadó dallal indul, amelynek a megszokottnál valamivel nyersebb hangzása meglepő a Magnumtól, és Clarkin gitárja mélyebbre hangolva szól, részben Catley megkopott hangja miatt is. A dalt a középszerűségtől egy nagyon jó, többszólamú refrén menti meg, amely továbbra is a Magnum egyik fő fegyvere az epikus hangulatok megidézésében, és simán felér a régi klasszikusokkal. A „Crazy Old Mothers” című power ballada hatásos kontrasztot ad, amit a nyitó zongorasóló és a pazar szimfonikus hangszerelés ér el, ez minden Stanway-féle billentyűs bravúr rajongóját megörvendezteti. A kísérővokálok ezúttal is jól takarják Catley-t ott, ahol a legnagyobb szükség van rá, így a dallamos refrén maximális hatást ér el. Legjobb énekes pillanataiban Catley úgy szól, mint a „jó öreg Bob bácsi”, akit a hívek a legjobb Magnum-lemezekről ismernek, a leggyengébbeknél viszont a hangja úgy hangzik, mintha alaposan megviselte volna a sok elszívott cigaretta. Közvetlen átmenet következik egy kissé keményebb rockos ízű dalba, a „Gypsy Queen”-be, amely az album egyik érdekesebb pillanata: a szimfonikus bevezetőt mulatságos átvezetés követi egy hatalmas hangzású szakaszba, amelyet egy sziporkázó gitárriff irányít, a csúcsán pedig epikus refrén ül.
A „Princess In Rags (The Cult)” a „retró” szintihangzás és a barokkos beütésű, drámai központi hangszerelés miatt erősen emlékeztet valamelyik nyolcvanas évek végi Magnum-munkára, különösen a többszólamú refrén emelkedik ki. Az „Your Dreams Won’t Die” tipikus Magnum-féle felbuzdító ballada ünnepélyes szimfonikus hangszereléssel, pozitív hangulattal és üzenettel, a diadalmas refrént pedig megint a bevált, „old school” módon oldották meg, ami minden régi hívet megörvendeztet. Az „Afraid Of The Night” meglehetősen változatos szerzemény számos ritmusváltással és hangulati fordulattal, amelynél különösen ki kell emelni Stanway gazdag szimfonikus hangszerelését. Általában véve a billentyűk jelenléte sokkal érezhetőbb, mint az „Escape From The Shadow Garden” lemezen. Az „A Forgotten Conversation” tele van epikus futamokkal és bombasztikus dallamokkal, és szolidsága ellenére semmiben sem emelkedik ki. Sokkal érdekesebb a pompázatos „Quiet Rhapsody”, amely a hatalmas gitárfrázisoknak, az izgalmas ütőshatásoknak, a gazdag harmóniáknak és Catley dicséretes énekteljesítményének köszönhetően az egész album egyik legjobb pillanata. Hasonló mondható el a melodikus rockos csemegéről, a „Twelve Men Wise And Just”-ról, amelyet ragyogó refrén díszít, emellett szimfonikus bevezetőt is tartalmaz, valamint kötelező átmenetet egy drámai, vágtázó ritmusú szakaszba ízléses billentyűs textúrákkal és éppen megfelelően átélt vokális alakítással. Az „Don’t Cry Baby” címet viselő epikus búcsú szép és tisztességes záróakkord, a középső részben meglepő zongoraszólóval.
A fiatalos lendülettel átitatott „Sacred Blood ”Divine” Lies” kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a Magnumot – bár legjobb alkotói pillanataik már rég elmúltak – még távolról sem lehet leírni. Egyesek ugyan az óvatosságot és kiszámíthatóságot fogják felróni az albumnak, de felmerül a komoly kérdés, miért is változtatna a Magnum, amely mindig megégette magát, valahányszor a múltban túlzottan át akarta alakítani a hangzását, öreg napjaira egy bevált hangzásképleten. Az elődhöz képest a „Sacred Blood ”Divine” Lies” egyenesen kisebb előrelépés, hiszen kevesebb a ballada rajta, és Stanway is érezhetően aktívabb a szimfonikus pompa felépítésében, így az album egészében rendkívül pozitív benyomást hagy maga után. Egyúttal jó látni, hogy a Magnumot odahaza, Britanniában is lassan kezdik újra egyre jobban becsülni, különösen azok után, hogy rengeteg munkát kellett belefektetniük, mielőtt újra kivívták az igényes hazai hívek tiszteletét, és azokét is, akik csak nemrég fedezték fel, mi is az a jó zene, és abbahagyták az egynapos szavatosságú, korporatista butaságok hallgatását.
Felállás
Bob Catley – ének
Tony Clarkin – gitár
Mark Stanway – billentyűk
Al Barrow – basszusgitár
Harry James – dob
Produkció
Tony Clarkin
Dallista
1. Sacred Blood „Divine” Lies (6:41)
2. Crazy Old Mothers (5:48)
3. Gypsy Queen (4:29)
4. Princess In Rags (The Cult) (5:27)
5. Your Dreams Won’t Die (5:25)
6. Afraid Of The Night (4:32)
7. A Forgotten Conversation (4:56)
8. Quiet Rhapsody (5:40)
9. Twelve Men Wise And Just (6:18)
10. Don’t Cry Baby (5:05)
