Előadó: Clapton, Eric
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1973
Eric Clapton a heroinfüggőség elleni hosszú harc után, amely 1971-ben teljes elszigeteltségbe kényszerítette, két évvel később főnixként támad fel poraiból. Várva várt visszatérése a formájába Townshend Rainbow koncertjével érkezik, amelyet elsősorban Eric megsegítésére szerveztek. Pete a legendás gitáros iránti mély tisztelettől vezérelve segít Ericnek visszatenni a dolgokat a helyükre. Minden célozgatás, miszerint Eric az elmúlt évek szellemileg távol lévő, letört bolyongása alatt elveszítette volna bűvölő gitáros retorikáját, a Rainbow koncerten téves riasztásnak bizonyul. A Layla nyitó, ütős riffjétől kezdve Eric – Pete Townshend, Ronnie Wood, Steve Winwood és Rick Grech irigylésre méltó társaságában – végig a teljes est meghatározó alakja marad. Sőt! Úgy tűnik, Eric végre megbékélt a gitáros isten státuszával, amely a kezdeti Mayall-évek óta kíséri. Játéka összeszedett, kiegyensúlyozott, és tele van a megszokott, jellegzetesen lágy megszólítással. Mintha az úr az elmúlt két évben egyáltalán nem hiányzott volna a színpadokról. A fókuszált gitáros interpretáció kevés teret hagy a kételynek, egyben a zenész érettségéről beszél, amelyre Eric a megismételhetetlen előadói művészetét teljes egészében építi.
Clapton sikeres visszatéréséért természetesen a hatalmas kísérőgárda is köszönetet érdemel (már ha a nevek alapján egyáltalán annak nevezhető). A színes all-star felállás szilárd alapot nyújt, így Eric minden energiáját és gondolatát kizárólag a saját fellépésére összpontosíthatja. A játékos, gyakran csábítóan egyszerű ötletváltásokkal teli varázslatos este Eric jellegzetesen szókimondó Layla-felvezetésével indul. A gitáros visszatérését a megalkuvást nem ismerő hozzáállás jelzi, és az egész jelenlévő közönséget megőrjíti. Ezt a rendkívül érzelmes pillanatot a sima gitárhang és az Ericre jellemző szentimentális kifejezésmódú ének jellemzi, amelyet mindannyian olyan nagyon hiányoltunk. A következő Badge, érdekesen könnyedebb kidolgozásban, forráspontig emeli a hőmérsékletet, majd Eric gitárja a blueslétrák szórakoztató bemutatójával a háborgó Blues Power ölelésébe repít bennünket. Újabb bizonyíték arra, hogy Eric korábban szenvedő zeneszeretetének csak egy kis ösztönzésre volt szüksége, a fenomenálisan gonosz Roll It Over blues. A csak a bluesra jellemző ritmus játszótérként szolgál Clapton felfokozott érzelmeinek kiéléséhez, amelyből megdöbbentő gitárjáték születik, amely erősen emlékeztet a Cream vagy a Blind Faith utolsó napjaira.
A Little Wing szívélyes fogadtatása a koncert egyik legérzelmesebb pillanata. Melankólia, szomorúság, bánat – mindezek az erős érzelmek hihetetlen könnyedséggel áradnak Eric ujjai alól, miközben a gitáros érzelmes éneke a Hendrix-klasszikus egyik legjobb feldolgozását hozza létre. Tökély, amely már csak a legendás gitáros iránti csodálat mértékével mérhető. Mellette büszkén áll a Bell Bottom Blues, amelynek végén Eric alig hallható gitárhangja néma csodálatra kényszeríti a közönséget. Eric a Derek And The Dominos iránti vonzalmát az energikus Tell The Truth-tal és a remekül kivitelezett Key To The Highway-jel is megmutatja, ahol Allman slide-játékának hiányát Clapton játékos interpretációja hatékonyan pótolja. Ez Eric előadói képességeinek csodálatos bemutatója. Mindazonáltal Steve Winwoodnak is jut hely, akinek jellegzetes hangja a Presence Of The Lord-nak különösen vallásos jelentést ad. A Traffic viharos klasszikusa, a Pearly Queen viszont a legkevésbé sem vallásos. A megdöbbentő közös játék, amely ismét a késői Cream-korszakra emlékeztet, olyan izgalmas hangulatot teremt a hallgatóban, amely nélkül minden Eric Clapton-rajongó élete teljesen üresnek tűnik.
Clapton munkásságának egyetlen áttekintése sem teljes Robert Johnson nélkül. A Crossroads – ezúttal a híresebb Cream-verziótól eltérően ritmikailag közelebb az eredetihez – ismét izzik Eric életerejétől. Ez az életerő, ahogy pályája során már oly sokszor, most is emlékeztet a bluesóriások, Buddy Guy, Freddie King és természetesen Robert Johnson örökségére, amelyre Clapton összetett zenei személyisége alapja épült. Az Isten a lehető legjobb módon tért vissza. A rá jellemző, önálló zenei értelmezéssel, amely segít különbséget tenni a hívők és az ikonok között, akiket a hívők engedelmesen tisztelnek. Megdöbbentő és egyszerűen megismételhetetlen.
Felállás
Eric Clapton: ének/gitár
Pete Townshend: ének/gitár
Ron Wood: ének/gitár
Steve Winwood: ének/billentyűk
Rick Grech: basszusgitár
Jim Capaldi: dob
Jimmy Karstein: dob
Produkció
Jon Astley és Andy Macpherson
Számlista
1.Layla
2.Badge
3.Blues Power
4.Roll It Over
5.Little Wing
6.Bottle Of Red Wine
7.After Midnight
8.Bell Bottom Blues
9.Presence Of The Lord
10.Tell The Truth
11.Pearly Queen
12.Key To The Highway
13.Let It Rain
14.Crossroads
Játékidő: 70.51
