Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Styx
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1975
Játékidő: 34:32
Értékelés: 4.5/5
Az „Equinox” albummal az amerikai prog/arénarock-titánok, a Styx óriási lépést tettek előre a hangzás kifinomultságában, és ezzel bekerültek a hetvenes évek közepének legvonzóbb rockzenekarainak első osztályába. Az együttesből, amely az első négy lemezén még keresgélte a saját hangját, és néhány európai progrock-nagymester erős hatása alatt próbált felismerhető stílust találni, végre saját lelkű csapat lett, bár gazdag hatásaikat ezúttal sem titkolták. A szimfonikus ízekkel megbolondított progrock és a kemény rock közötti, egyre természetesebb átjárás az „Equinox”-on tárta ki szélesre a kaput egy új műfaj előtt, amelyet a korabeli sajtó a pompázatos hangszerelések, a különleges produkció, és főleg a nagy, nyitott stadionokban adott fellépések miatt arénarocknak nevezett el.
Az „Equinox” a Styx első lemeze az A&M Recordsnál, amellyel a „Lady” című kislemez váratlan sikere után kötöttek szerződést, és van rajta néhány igazi Styx-klasszikus. A felhőtlen hangulatú „Light Up” viszonylag könnyed arénarocker, amely nem igényel különösebb agytornát, elég neki a többszólamú, vidám, tapsolós refrén. Ez is egyike a Styx számos bulizós dalocskájának, amelynek azért elég összetett a szerkezete és a hangulata ahhoz, hogy az igényesebb hallgatóság is megtalálja benne a számítását. A szövegek ritka, szellemi szikrát mutató pillanataival és szociális érzékenységével a zenekar soha nem tudott igazán büszkélkedni. Az igazi áttörést a remek power ballada, a „Lorelei” hozta: a határozott gitárriffre és pompázatos dallamra épülő, hatalmas többszólamú refrénjével, vagyis a Styx legjobb hangzásbeli elemeivel meghozta a vágyott második slágert, és mind a mai napig nem hiányzik a koncertjeikről.
Az art rock irányába húzó „Mother Dear”, amelyben John Curulewski gitáros és Dennis DeYoung billentyűs szépen váltogatja egymást az énekes szerepében, szolid szerzemény: ugrálós ritmusra épül, masszív Hammond-orgonaréteg kíséretében. A misztikus „Lonely Child” újabb hangulatban gazdag kompozíció, tele ízes akusztikus-szimfonikus hangszereléssel, miközben DeYoung éneke az erőteljes gitárfrázisok segítségével lassan halad a többszólamú csúcspont felé. A keményebb rockos színezetű „Midnight Ride” ütős szám, piszkos gitárriffel és hatalmas falsettókkal, amilyeneket a szerzője, James Young gitáros mindig is szeretett. Agresszív énekstílusával ő volt a zenekar legnagyobb „metalosa”. DeYoung mesterműve, a „Born for Adventure”, amely biztosan tetszeni fog az epikus fantasy és Barbár Conan minden rajongójának, zörgő basszusvonallal (Chuck Panozzo munkája) és a két gitáros kettős gitárharmóniáival van átszőve, ami kissé a technika legendás brit mestereit, a Wishbone Ash-t idézi.
A finom akusztikus hangszerelésű „Prelude 12” a címe szerint rövid hangszeres előjáték DeYoung műremekéhez, a „Suite Madame Blue”-hoz, amely az album központi és egyben legjobb darabja. Ez az epikus klasszikus, a zenekar történetének egyik legambiciózusabb kompozíciója, az amerikai függetlenségi nyilatkozat közelgő kétszázadik évfordulójának van ajánlva, így patriotikus a szövege, különösen a hipnotikus, többszólamú „America” refrén közepén. Az efféle hazafias óda sokakban kellemetlen érzést kelthet, főleg azokban, akiknek ez a szó elsősorban a világ igazságtalanságának, az elnyomásnak és a kapzsiságnak a szinonimája. Lehet, hogy a chicagói kvintett hazafias lelkesedésében valóban kicsit túllő a célon, de ez semmit sem von le a fenomenális, szimfonikus központi hangszerelésből, amely a legjobb európai art rock zenekarok szintjén van. Egyúttal ez a Styx egyetlen olyan dala, amelyben négy különböző énekes harmonizál, vagyis rövid időre az egyébként mindig csendes Chuck Panozzo is énekesként bukkan fel. Az akusztikus bevezetőben hallható DeYoung egyik legjobb énekteljesítménye a pályafutásán, majd epikus szakasz következik, amelyben drámai többszólamú vokálok uralkodnak. Az akusztikus és ütős részek jól időzített átvezetésekkel még többször váltják egymást, egészen a záró diadalig.
Az „Equinox” fontos fordulópont volt az arénarock-pompa chicagói nagymestereinek karrierjében, hiszen végleg beröpítette őket a hetvenes évek közepének legizgalmasabb zenekarai közé. Sok szempontból az a pillanat volt ez, amikor a Styx abbahagyta a tapogatózást a felismerhető hangzás után, és végre megtalálta „önmagát”. Az „Equinox”-on végre rátaláltak arra az igazi egyensúlyra a progrockos kifinomultság és a dallamos rockos érzékenység között, amellyel szélesre tárult előttük a szélesebb zenei gourmand-közönség szíve. Egyben ez volt az utolsó lemezük Curulewski gitáros/énekes nélkül… pontosabban vele, hiszen ő távozott: közvetlenül azelőtt, hogy a Styx a korabeli amerikai rádióállomások kedvencévé vált volna, inkább úgy döntött, a családjának szenteli magát (milyen tipikusan amerikai). A helyére a fiatal Tommy Shaw lépett, akivel nemcsak egy új, „aranykor”-beli korszak kezdődött a zenekar történetében, hanem váratlanul egy erős tinilány-mágnest is kaptak: egyre több rajongó állt a színpad előtt, bármilyen tipikusan amerikai „kereskedelmi mesére” is emlékeztet ez.
Felállás
John Curulewski – gitár, ének, szintetizátor
Dennis DeYoung – billentyűs hangszerek, ének
Chuck Panozzo – basszusgitár, vokál
John Panozzo – dob, ütőhangszerek, vokál
James Young – gitár, ének
Produkció
Styx
Számlista
- Light Up
- Lorelei
- Mother Dear
- Lonely Child
- Midnight Ride
- Born for Adventure
- Prelude 12
- Suite Madame Blue
