Mesebeli Amerika (2012)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Trieszt (Trieste) / Politeama Rossetti / Olaszország
A koncert dátuma: 2012. 03. 28.
Látogatók száma: 1700
Jegyár: karzat: 24,00€ / 28,00€ // földszint: 40,00€ / 45,00€ / 50,00€

America, a legendás „west coast” rockbanda, amely a hetvenes és nyolcvanas években beírta magát a híres előadók ligájába olyan slágerekkel, mint az A Horse with No Name (örökzöld, amit mindenki ismer közületek, még ha nem is vallja be), a Sister Golden Hair, a Daisy Jane, a Ventura Highway, a Survival, a Tin Man, a You Can Do Magic és a Lonely People. Az otthon, az Egyesült Államokban általánosan tisztelt zenekart Európában rendkívül nehéz elcsípni. Annyi viszont érdekes, hogy rendszeresen ellátogat Olaszországba. Évente legalább két-három koncertet ad ott. És ez már húsz éve megy így. A szlovén útlevéllel rendelkező rajongók maroknyi szerencsés csapata így ritka alkalmat kapott arra, hogy végre szinte a házuk előtt kapják el Americát, méghozzá a triesti Politeama Rossetti színház bájos hangulatában!

Az America 2012-ben is a halhatatlan Gerry Beckley–Dewey Bunnell duót jelenti! 1973 óta állandó dobosként és ütőhangszeresként mindvégig segíti őket Willie Leacox, stúdióban és színpadon egyaránt, gitáron, kiegészítő billentyűsökön és kísérővokálon pedig 1978 óta kitart a duó mellett Michael Woods, a basszusgitárt az elmúlt tizenkét évben Richard Campbell pengeti, egy újabb rutinos zenész, aki a múltban Natalie Cole-lal is dolgozott.

Pontban este kilenckor a felvételről induló nyitány, a Miniature vitt el minket egy könnyed, felszabadult ringásba, amelyben bátortalan szellő lengedezett az organikus alapokra épülő Tin Man (»Holiday«, 1974) slágerben. A zenekar egy pillanat alatt megmutatta felismerhető védjegyeinek esszenciáját, azokat, amelyekre kereskedelmi sikerét és művészi hitelességét építette. Gazdagon kitöltött hangkép, természetes hangzásstruktúrák sorjázása, amelybe mesterien ágyazódnak a vezető vokáldallamok, fertőző, bőr alá kúszóan csábító dallamok, amelyek elsőre szikráznak, és amelyeket a többszólamú vokális harmonizálás páratlan kombinációja támogat.

Az America ragyogó, harmóniákban teljes előadását a nagy slágerek vasrepertoárjára építette, a You Can Do Magic-en át, amelyet a folkos hangulatú Don’t Cross The River követett, az egyik ritka dal, amelyet eredetileg az 1977 óta már nem tag, tavaly elhunyt Dan Peek énekelt – vokális feladatát itt Gerry Beckley vette át –, majd a kecses, érzékeny Daisy Jane, ahol zongorakísérettel Beckley felismerhető, »deško« színezetű hangja került előtérbe.

A fertőző melosz, amelyet a zenekar mindig is ápolt, ott lehet mindazok lejátszójában, akiknek rokonszenves az Eagles, a Crosby, Stills, Nash & Young vagy a Doobie Brothers. Persze a nemes származású, festői hangszerpark nélkül (ez főleg a hat- és tizenkéthúros eszközök használatára vonatkozik) nem beszélhetnénk a tisztán akusztikus, mégis harmonikusan tökéletesített zenei mozaik ilyen őszinte megszólaltatásáról, amelyben a vokális harmóniák bőséges hangsúlyt kapnak, és ahogy már említettem, megteremtik azt a fontos hangulati elemet, amelyről az America annyira felismerhető. És végül, a zenéjük összes rajongójának szemében jogosan felmagasztalt és megbecsült. Alaposan képviselve voltak a »America« debütalbum dalai. Összesen hat (a mega-slágert, a Horse With No Name-et is beleértve)! A Ventura Highway után rövid szünet következik, amelyben Beckley elmeséli a zenekar születésének hátterét. A banda tulajdonképpen Nagy-Britanniában alakult, a tagok sok olyan zenét hallgattak, amely Nagy-Britannia földjén született, de Észak-Amerikában is. Azt sem felejtette el hozzátenni, hogy az America tavaly júliusban kiadta új albumát, a »Back Pages«-t. Ez egy feldolgozásalbum olyan előadóktól, akik jelentősen hatottak az America hangzására és stílusára. Így került sorra Joni Mitchell szerzeménye, a Woodstock, majd az A Road Song, amely eredetileg a Fountains Of Wayne-é.

Következett a Cornwall Blank In Hollywood, a két dal tökéletes összefésülése, amely annak a változatnak az értelmezését idézi, amely a zenekar »Live In Concert« (2008) című koncertkiadványán is hallható. Ezt még egy feldolgozás követte. Ezúttal Marshall Crenshaw Till I Hear It From You című dala, amelyet a kilencvenes években a Gin Blossoms verziója tett a legismertebbé. A The Border az America és a nyolcvanas évek AOR-felfutásának érintkezési pontja, a dal Russ Ballard szerzői közreműködésével született, a háttérben a vásznon az eredeti klip vetítésével kísérve. Ezt a szép repertoár-színesítést a pimasz Woman Tonight követte, amelyet a funk és a reggae ritmikai figuráinak fertőző keveréke hajt, majd az álmodozó, zongorára épülő Only In Your Heart jött, a terem pedig a The Mamas And The Papas dalának feldolgozásánál, a California Dreamingnél ébred fel, természetesen az America igazi, csupasz akusztikus ruhájában. A Lonely People-ben Beckley a zongora mögé ül, átveszi Peek szájharmonikáját és a vezető vokált, Bunell pedig leveszi a kapodasztert a mikrofonról, és felteszi akusztikus gitárja nyakára. Az On The Way Home volt az utolsó az este zenekarának feldolgozáscsokrából. Eredetileg a Buffallo Springfieldé, szerzője pedig Neil Young.

A mennydörgő Sandman ünnepélyesen jelzi, hogy a koncert a végéhez közeledik. Fenséges misztérium, elektromos gitárokkal (Bunell megfogja a Telecastert) és egyedülálló háttérvetítésekkel, amelyek az 1969-es év sorsfordító eseményeit fogják össze: a rockzene térhódítását, az ember első leszállását a Holdra, a vietnami háború elleni tüntetéseket, a hippimozgalom kibontakozását stb… A koncert egyik legszebb, szinte hipnotikus pillanata, amely a lendületével átvisz a letűnt idők csodás meséjének párhuzamos világába, amikor a világ még tele volt hittel az erkölcsi értékekben, és tudtunk szeretetet és együttérzést ápolni és kimutatni, egészséges módon, színjáték nélkül (és előre megrendezett személyes haszonkalkuláció nélkül). A Sister Golden Hair mega-slágerrel zárja a zenekar a reguláris részt. Összesen egy óra húsz perc.

Meg kell említenem egy rendkívül fontos elemet, amelyet Michael Woods színpadi jelenléte hozott: finom érzékkel, tapasztalt mester módjára töltötte meg a dalok akusztikus rétege fölötti tágas teret az elektromos gitárok festői használatával. Az America repertoárján igazán kibontakozni nem tudott, de a rövid, átgondolt és kifinomult futamok, amelyeket pontosan kijelölt helyeken, világos motivikus karizmával szőtt a dalokba, igazolták a zenész nagy erényeit.

Míg Woodfs különféle Gibson gitárokat használt, a klasszikus Les Paultól a híres félakusztikus ES 335-ig, Bunell és Beckley az idő nagy részében Taylor akusztikus gitárokat tartott a kezében. Beckley a koncert alatt egy Rickenbacker 360-as és egy Gibson ES-175 félakusztikust is felkötött, Bunell pedig, ahogy már említettem, a Sandman alatt egy Fender Telecastert. Kivételes hangzásvilág építése, amely a hallgató lelkének még a legrejtettebb mélységét is megérinti, úgy, hogy az visszavonhatatlanul felolvad.

A kötelező ráadást két újabb nagy és ismert sláger teljesítette, a Survival és a különösen hosszan és gyötrelmesen várt Horse With No Name. Mindkettő a végén talpra állította a közönséget, amely mennydörgő tapssal támogatta a színpadon álló zenekart, míg el nem hangzott az utolsó hang, és el nem enyészett az utolsó ütem a teremben. Az ováció elárasztja a színházat, a földszinten a legtöbben pedig egyszerűen a helyükön maradnak még néhány pillanatig azután is, hogy a teremben felgyúlnak a fények. Elbűvölő és varázslatos! A zenekar rajongói ezen az estén Triesztben megkapták a maguk teljes zsákmányát, Beckley és Bunell a társasággal pedig megerősítették, hogy 42 év dacolás után is megőrzik a felismerhetően kontúros dalszerzői hitelesség erősen fertőző karizmáját!