Előadó: Who, The
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 3/5
Végre megvártuk őket: közel 24 év, számtalan „reunion”-turné, egymás közti viszály, médiaspekuláció, halláskárosodás és nem utolsósorban több alapító tag halála után. Ma büszkén áll előttünk Roger Daltrey, Pete Townshend és a The WHO az új lemezével, az ENDLESS WIRE-rel. Úgyhogy figyelem: könnyen lehet, hogy ez az egyik utolsó sóhaja az olyan legendáknak, mint a The WHO. A régi dicsőségre fittyet hányva, és anélkül, hogy azt tettetnék, hogy a hangfalakat és a hangtechnikát egykor porrá zúzó hangzavarkeltők állnak előttünk, a banda főnöke, Townshend azt állítja, hogy ezúttal nem a régi The WHO-t kapjuk, hanem egyszerűen „valami mást”. Ismerkedjünk hát meg az új The WHO-val!
Az új (szenior) The Who ennyi év után igencsak frissen és felszabadultan szól, és minden azt mutatja, hogy a hosszú szünet új erőt adott nekik, a megszokott kellemes és kellemetlen események pedig új lendületet. Az új köntös tehát jól áll a zenekarnak, bár az én ízlésemnek pillanatokra már túlságosan is lazán szólnak.
Az album egésze két részre oszlik. A második rész lényegében a „Wire & Glass” című mini rockopera egy változata (a The Who mindig vonzódott a műfajhoz, elég a ma is rendszeresen játszott „Tommy” rockoperára gondolni), amelyet a The WHO már idén nyáron kiadott önálló kislemezként.
Az ENDLESS WIRE tipikus The WHO-s, „Baba ‘O Riley”-s intróval indul, a címe „Fragments”. Erősen koncepciózus darab, amelyet Pete „The Boy Who Heard Music” című webnovellája ihletett. A szám jelentésébe bele sem megyek, mert alig ismeri más, mint maga Pete. Ugyanez igaz a lemez többi tolakodóan koncepciózus dolgára is: az értelmezésüket mindenki a saját hallgatói fantáziájára bízom. A szám egyes töredékei átütő dobolásból, elektronikus pötyögésből, valamint Daltrey és Townshend „Who Are You”-korszakot idéző vokális felhívásából állnak, ami 28 év után is aktuálisan hangzik.
Az első rész többi száma illeszkedik a fentiekhez: a „Mike Post Theme” például bájos, középtempós dal, amely érettséget és egészséges szeretetet sugároz, olyat, amely leggyakrabban az érett korral jön – és a The WHO két főszereplője éppen ebben a korban van. A „Black Widow’s Eyes” az „I’ve Had Enough” kislemezzel együtt szilárd rockdal, amely kompromisszumok nélkül boncolgatja az élet és a létezés kérdéseit: a szerelmet, az élettárs megválasztását, és azokat az embereket, akiket megbecsülünk és a legjobban szeretünk, tekintet nélkül a státuszukra és a pénztárcájuk vastagságára.
A „valami mást” az elején az akusztikus The WHO képviseli (ez eddig nem volt jellemző rájuk) a „Two Thousand Years”, a „God Speaks To Marty Robbins” és a „You Stand By Me” című, nagyon is rövid ékszerdarab dalokban. A számok szerkezete spirituális-pszichedelikus hátteret rejt átgondolt mandolinaranzsmanokkal. Townshend ismét kiváló szövegírónak bizonyul, és bár ez az anyag nem valami nagy dobás és visszatérés (nem is ez az album célja), noha ti többen valószínűleg ezt várjátok a The WHO-tól, a lemez dalait szilárdnak mondhatjuk. Nagy vonalakban dicséretes tisztelgést jelentenek a múlt és a jelen előtt, de megint csak nagy pompa és hűhó nélkül. A The WHO egyszerűen csendben felhívja magára a figyelmet, és jelzi, hogy újra itt van a zene világában. A „Man In A Purple Dress” szép példa erre, ráadásul az egyik legjobb szöveget tartalmazza, amit Townshend szövegíróként eddig összehozott. A nálunk, többieknél egyes emberek elítéléséről és felmagasztalásáról szól.
A dal refrénje így hangzik: „Men above men or prats in your high hats/How dare you be the one to assess/Me in this god forsaken mess/You a man in a purple dress”. Townshend nagyjából így énekli meg, hogyan látja a tolakodó „lelkészt”, a szám közben pedig a régi, jó The WHO-t idézi. Néhány nem hivatalos felmérés szerint a britek várakozásával ellentétben nem a The Beatles az idők legkedveltebb zenekara, hanem éppen a The WHO. Hogy mi lehet a háttere, nehéz megmondani, de mindenesetre azt bizonyítja, hogy tényleg a rock óriásairól van szó.
Ezzel lezárul az ENDLESS WIRE első hivatalos része, utána jön a második, a már említett „Wire And Glass” mini rockopera. Idáig mindenki számára világos, mi micsoda és hogyan. A második rész viszont merőben más, és szerintem Townshend, amikor valami egészen másról beszélt, éppen erre a mini operára gondolt. Ahogy már említettem, a fő ihlet Townshend internetes novellájából, a „The Boy Who Heard Music”-ból jött. Két kivételtől eltekintve – ezek a broadway-s „In the Ether” és a „Like Fragments” – a második rész összességében sokkal nagyobb súlyt hordoz, és ez adja az albumnak azt az igazi jelleget és kivételes minőséget. Az olyan dalok, mint a „Sound Round”, a „Pick Up The Peace”, a „We Got A Hit” és a „Mirror Door”, könnyen a The WHO valaha kiadott legjobbjai közé sorolhatók. Hasonlóan inspiráló marad az érzelmes hangulatú „We Made Our Dreams Come True”. Az anyagot a „hatvanon túl vagyunk, ne szóljatok be, hagyjatok levegőhöz jutni” stílusában játsszák el. A dalok összességében hangolt, jól eljátszott, a jövőbe tekintő darabok. Külön említést érdemel a zenekar újonnan összeállt kísérőcsapata, amelyet pontosan arra választottak ki, hogy játsszon és égessen. Az egyetlen gond, hogy Pete szövegíróként és producerként úgy döntött, hogy ezeket a dalokat lerövidített mini opera formájában adja ki. Ez azt jelenti, hogy a legjobb esetben is csak jó két perc jut mindegyikre, a nemrég megjelent „Wire And Glass” maxi-kislemez mintájára. A kibővített változat, amit most kapunk, változatlan marad. Az egyetlen kivétel az „Unholy Trinity”, Pete összevissza kapkodásával, amelyet a legjobb esetben a „Trilbys Piano” és a kísérleti „Fragments Of Fragments” zenei ragasztójának, kiegészítésének nevezhetünk – utóbbi pontosan az, ami a címe (megj.: a töredék töredéke), vagy csak helypazarlás az albumon.
Nekem személy szerint az ENDLESS WIRE-ben a legfrusztrálóbb, hogy végig érezni valamiféle felfelé ívelő nagyságot, ami valójában soha nem bontakozik ki. Miközben az album első része ilyesmit sejtet és ígér, logikus lenne, ha a második rész ezt kiegészítené. Ehelyett félúton hagy minket, bolyongva és magányosan, a tíz számból mindössze hármat adva teljes változatban. Kettő a tízből bónuszanyagként került be a teljes változatba, és csak azt kérdezhetjük, miért nem engedtek meg nekünk 23 év szünet után mind a tizet ebben a formában. Talán csak marketingfogás, horogvetés, és még minden hátravan, de ezért biztosan fizetni kell, és meg kell venni még egy albumot. Ki tudja?!
Ha összevetjük az első rész gyenge akusztikus dalait a második rész zenei töltelékével, még a legfelszínesebb hallgató is hamar rájön, hogy lényegében a régi és az új The WHO keveréke ez. Mindenesetre ezúttal Townshend korlátlan túlsúlyával, akit a múltban mindenképp fékezett a Daltrey–Entwistle páros. Most viszont a The WHO-t a saját személyes járművévé alakítja, amellyel végre megvalósíthatja és kinyilváníthatja személyes koncepciós ötleteit. A baj csak az, hogy a szerző személyes magyarázata nélkül tárgytalanok, illetve érthetetlenek volnának. És bármily ambiciózusak és érdekesek is, némelyiküket jobb lett volna papíron hagyni, mint zenével életre kelteni. Bach nyerő receptje, a „kevesebb több” helyett a The WHO ezúttal rossz utat választott, és túl sokat akart nyújtani, ezzel a hozzáállással pedig könnyen leterheled az átlagos, véletlenszerű hallgatót és azt a fiatalságot, amely manapság találkozik először a The WHO-val. A rockoperák így figyelmeztető címkét és piros lámpát kapnak.
Végül feltehetjük a kérdést: ők azok a The WHO, akiket ismerünk? A válasz: hát persze. Bár valójában egy Pete–Roger összeállásról, azaz duóról van szó. Tudnunk kell, hogy az urak „szeniorok” irigylésre méltó korban, és hogy valószínűleg az egyik utolsó dobásukról van szó, ezért elégedettnek kell lennünk azzal, amit kapunk, és nem lehetünk túl szőrszálhasogatók. A dalok önmagukban érettek, szomorúak és egyszerre reményt keltők, olykor kifejezetten melankolikusak. Az album emelkedőkkel és mélypontokkal teli, és simán adhattak volna többet is, de a lemez létrejöttének fő kezdeményezését Townshend vette a kezébe, és a végeredmény is ennek megfelelő. Egyszerűen összefoglalva: rá szabták. Ha egy kicsit rosszmájú vagyok, könnyen összehasonlíthatjuk Roger Waters munkásságával. Ha arra összpontosítunk, ami jó az albumon, összegezhetjük, hogy erős, jó anyagról van szó.
Az ENDLESS WIRE legfőbb tanulsága pedig az, hogy 23 év után igazán jó újra hallani a vijjogó vokált, párosulva az ütős gitárakkordokkal és a hatalmas dobolással, és ez a The WHO. „Long live ROCK”, mondta valaha valaki… legyen akár halott, akár élő.
Felállás
Roger Daltrey – ének
Pete Townshend – minden más
John „Rabbit” Bundrick – Hammond-orgona
Simon Townshend – vokál
Pino Palladino – basszusgitár
Zak Starkey – dob
Számlista
1. Fragments
2. Man in a Purple Dress
3. Mike Post Theme
4. In the Ether
5. Black Widow’s Eyes
6. Two Thousand Years
7. God Speaks of Marty Robbins
8. It’s Not Enough
9. You Stand by Me
10. Sound Round
11. Pick Up the Peace
12. Unholy Trinity
13. Trilby’s Piano
14. Endless Wire
15. Fragments of Fragments
16. We Got a Hit
17. They Made My Dream Come True
18. Mirror Door
19. Tea & Theatre
