Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Talisman
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2006
Játékidő: 45:35
Értékelés: 4/5
A Talisman! 6 stúdióalbum a háta mögött, 15 év együtt és mégis… Talisman! Jön a „7”-es lemez. Vajon az új klasszikus dallamos hard rock orgazmus ez? Közel áll hozzá. És még annál is több! Tulajdonképpen telitalálat! Az új „Obeliski” úgy hat, mintha debütáló albumot vettek volna fel, nem pusztán „még egy stúdiólemezt”. A banda lelkesen túlmegy a játékidő keretein, a srácok meggyőző új történetet kínálnak. Frissességet adnak, miközben benne csillog a zenekar jellegzetes, klasszikus ritmusa, amellyel mindig is kényeztették a rajongóikat. Egyszóval új, egészséges evolúciós lépés előre, ami a Talisman! felállását alkotó első osztályú csapat gazdag tapasztalatára emlékeztet. Nézzük meg, mi a ménkű van rajta!
A nyitány rendkívül meglepő, és az óvatlan hallgatót, aki az előző lemezekből ismeri a bandát, vagy klasszikus hard rock riffre számít, sikeresen „bal lábon kapja el”. Punkos nyitóritmus és riff, amely már az első hallgatáskor sokkol. A figyelemfelkeltő taktika remekül bevált! Aztán az egész gyorsan a helyére kerül, és átfolyik a Talismanba. Amikor az album rátapad a füledre, rájössz, hogy ez rendkívül szimpatikus, szellemesen és ravaszul megválasztott darab, nem véletlenül került a lemez elejére. A Nowhere Fast különösen mély, közepesen gyors, atmoszferikus „groove”-ot kínál, amely erotikus lángolással simán leigáz, és térdre kényszerít a romlottságban – igazi buja gyönyör! Figyelj csak! A Rhyme Of Reason, a „beat” és a szerzemény produceri csavarja – ráfektetett minta az alapriff fölé. Mi jut eszedbe először? Seal és a Crazy! A produkció mélysége magával ragadó! Kontrasztos, acélosan „csengő” riffelést kapunk. Ezt az „acélos csengést” a félakusztikus gitár használata adja, amely kiegyensúlyozottan keveredik a „torzított” vonalakkal. Együtt ez adja azt az igazi hard rock erogén „feelt”, amitől futkos a hátadon a hideg, mielőtt pislantanál egyet. A hangulatot ismét Jeff vokálja, a „funkys” csengésű basszusvonal és az ágyúdörgésű dobcsapások emelik tovább. Ezek a kontrasztok külön-külön is felnagyítják egymást, együtt pedig olyan hangzást adnak, amelyben ideális mennyiségű az életerő. Az End Of The Line különösen gyilkos ritmusvonalat kínál, modern „funky riff groove”-ot. Ez a dal bizonyíték arra, hogy a Talisman első osztályú érzékkel tálalja az ízletes fúziót a modern és a klasszikus között. A klasszikus Talismant pedig leginkább az ütős, közepesen gyors ballada, a The 1 I’m Living 4 hozza vissza, amelyben Soto megmutatja, mennyire mestere a hangulatfokozásnak: nyugodt hangon kezd, aztán körről körre egy kicsivel több erőt ad a dalhoz, és a szám hirtelen, robbanásszerűen megnő, még mielőtt észbe kapnál. Ismét ott vannak a művészien hozzáadott gitárminták a modern „rockos” fogásokból, amelyek megtöltik a hangképet. Friss dal, eltérés a klasszikustól, ami teljesen sikerült – az album egyik csúcspontja. Az On My Way és az album első igazi nagy balladája, a Forevermore közelebb áll Jeff Scott Soto szólóanyagához. A Succumb 2 My Desire a legnagyobb adag „bluesy funkot” hozza, félakusztikus gitárfogással és egy csipetnyi James Brown féle féktelenséggel, amellyel a banda sikeresen fokozza az album dinamikáját! A Shed A Tear Goodbye hangzik a legkommerszebben az egész lemezen, ideális kislemezes „sláger”-nek vagy rádiós játszásra, főleg esti órákban, csak éppen 17 – 18 évvel vissza kellene utazni az időben. A refrén több párhuzamot mutat Joe Lynn Turner szólómunkáival. A Troubled Water szép kitérője a lemeznek. „Reggae beattel” az előrefrénben, majd utána átváltás a klasszikus Talisman-refrénre! Az albumot még egy remek ballada zárja, a Back 2 The Feeling, amellyel a srácok igazolják első osztályú dallamérzéküket, főleg a hirtelen „rockos” gyorsulás rendkívüli dinamikai ugrásával, a középső hangszeres részben a hangulat fokozatos felépítése közben. A gitármunka kiváló ebben a számban, a lemezen kiemelkedő pedig különösen a szólóbetét!
Tehát a Talisman sikeresen sokkolt, és továbbfejlesztette rockos doktrínáját! Nem ismétlésről és agyonrágott témákon való hajózásról van szó. A Talisman frissességet kínál. A gitárriff és a ritmusvonal remek kontrasztjával, a basszusvonal nagy „groove”-jával! Az egészet pedig abszolút Jeff szenvedélyes, bársonyos hangja emeli a magasba, amely bizonyítja, hogy a „7” dalstílusa egyszerűen testhezálló ennek az énekesnek. Az új dalok egyensúlyt teremtenek az elvárt tömörség, a dallamosság, a finoman megválasztott díszítések (ráfektetett minták), a mostani divatos „rockos” szeszélyek „groove”-jának beépítése, a lemez sokszínű számainak sorrendje és a Talisman új lemezén Jeff Scott Soto gyakorlatilag tökéletes éneke között, ami a dallamos rock mezőnyében összességében az idei év egyik meghatározó csúcspontját hozza, és simán beválogathatjuk a bal kezünk öt ujjának egyikére, vagyis a legjobb öt közé. A szenvedélyes dallamos hard rock erotikus hajszája! A „7” a közeljövőben akár igazi megerősítése is lehet a találgatásoknak, hogy Soto nem a legideálisabb választás az új Journey-énekesnek! Várjuk meg még a Journey új albumát, hogy megkapjuk az igazi választ.
Felállás
Jeff Scott Soto – ének
Fredrik Akesson – gitár
Marcel Jacob – basszusgitár
Jamie Borger – dob
Produkció
Jeff Scott Soto & Marcel Jacob
Számlista
1. Falling
2. Nowhere Fast
3. Rhyme or Reason
4. End of the Line
5. 1 I’m Living 4
6. On My Way
7. Forevermore
8. Succumb 2 My Desire
9. Shed a Tear Goodbye
10. Troubled Water
11. Back 2 the Feeling
