Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: Philips Records
Megjelenés: 1971
Értékelés: 2.5/5
Az Eloy a Tangerine Dream mellett kétségkívül a legnépszerűbb és legfontosabb német progresszív rockzenekar volt, amely végig a krautrock szcéna megszokott német elektronikus keretein kívül működött, és számtalan ezoterikus szimfonikus hullámot felvonultató hangzásával, valamint ezoterikus/sci-fi szövegeivel inkább a brit prog rock zenekarokra hasonlított, például a Yesre vagy a Pink Floydra. Elsősorban az utóbbiak hatásának köszönhették, hogy a space rock egyik vezető és leghosszabb életű képviselőivé fejlődtek, amelynek jellemzője egyebek mellett a többé-kevésbé eredeti sci-fi szöveg- és koncepcióvilág is. A nevüket is H.G. Wells népszerű sci-fi regényének, „Az időgépnek” a futurisztikus elojai fajáról kapták, bár kezdetben ez inkább a tagok többségének akkori forradalmi-utópisztikus világnézetét tükrözte. Közülük hangszeresként Frank Bornemann gitáros-énekes emelkedett ki, aki az azonos című bemutatkozó album megjelenése után a zenekar vezetőjévé is vált. Azt mondhatom, hogy korának egyik legjobb német (prog) rock gitárosa volt, és éppen az ő játéka az, ami ezt az albumot kiemeli az egyébként kezdőkre jellemző középszerűségből.
Az Eloy az első lemez idején hangzásban még jócskán más banda volt, mint a későbbi space rock albumokon. Stílusa inkább az eklektikus hard rockhoz (vagy ha úgy tetszik, art rockhoz) állt közel, olyan zenekarok nyomán, mint a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Black Sabbath, a Wishbone Ash vagy az Uriah Heep, sok ütős gitár- és orgonaszakasszal, és ez a hard rockos hatás egy jó ideig még a következő lemezeken is érződött itt-ott. Frank néhány súlyos riffje már épp azon a határon van, hogy az Eloyt akár a (német) heavy metal egyik úttörőjének is nevezhetnénk. A szövegekben naiv idealizmus és forradalmi töltet található, ami nem meglepő, hiszen a banda akkori felállása a német baloldali diákszcéna része volt, néhány tagja, élükön az énekes Erich Schrieverrel, pedig kommunákban is élt. Teljesen logikus, hogy az első album után a radikális stílusváltás elkerülhetetlen volt.
A „Today” egy pszichedelikus bevezető kapriccsó után lendületes hard rockba csap át melankolikus vokállal és abszurd szöveggel. A szám fő érdekessége elsősorban Bornemann gitárjátéka, aki rengeteg ütős riffel és jó szólózással szolgál, miközben Schriever a „nanana” énekével próbálkozik, amit több mint nyilvánvalóan az Uriah Heeptől kölcsönzött. Szilárd nyitány, bár nem túl eredeti. A „Something Yellow”, amely a nyolc percnél is hosszabb játékidejével a lemez leghosszabb száma, szintén tele van klasszikus hard rockos motívumokkal az Uriah Heep iskolájából, főleg a gitáron és a billentyűkön. Wieczorke zongoráján egy meglehetősen drámai bevezető után lendületes riffelés és ritmus érkezik, amelyet a kor egyetlen hard rock/heavy metal zenekara sem szégyellne. Schriever hangsúlyos soulos hangon énekel, ami ugyan elég átlagos, de német viszonyok között egész jó. A záró részben hosszabb bluesos jammelés következik ízléses gitárszakaszokkal. Ezt követi a címadó „Eloy”, amely szilárd hard rock himnuszként indul érdekes riffel és Heepes énekkel. A szám fő különlegessége a váratlan, ütős hangszerekkel megtámogatott hangszeres rész és a nagyon jó dobszóló. A meglehetősen sötét hangulatú „Song Of Paranoid Soldier” – amely nyilvánvalóan a vietnami háborúra utal – megint nehéz gitárriffekkel, hatalmas dobátvezetésekkel és drámai énekkel jön elő az Eloy. Elég átlagos szerzemény, de Frank ismét szaftos szólóval rukkol elő. Az utolsó átvezetés utáni záró rész már annyira brutális, hogy nyugodtan nevezhetnénk tősgyökeres heavy metalnak. A „Voice Of Revolution” egy újabb lendületes hard rocker naiv szöveggel, ahol nem tudják leplezni a több mint nyilvánvaló blues/hard rock hatásokat, különösen az éneken és a gitáron. Az epikus fél-balladán, az „Isle Of Sun”-on – szerintem ez a lemez legjobb száma, és a későbbi space rockos irányhoz is ez áll a legközelebb – végre a billentyűs Wieczorke is alaposan megmozgatja magát: csodás szimfonikus orgonaszakaszokat játszik, amelyek remekül összefonódnak Frank gitárszólamaival, és epikus hangulatot teremtenek. Különösen Schriever villan, aki a lemez legjobb énekteljesítményét nyújtja, bár David Byron hatását nem tudja elrejteni. Itt az Eloy végre perspektivikus (progresszív) rockzenekarként kel életre, és a lemezen uralkodó klasszikus hard rockhoz képest itt kínálja a legtöbb eredetiséget. A záró „Dillus Roady” ismét egy szilárd, klasszikus rockos/blues rockos alkotás az Uriah Heep hatása alatt. A szöveg az egyik színpadi technikusukról szól. Itt meglepnek egy nagyon jó bluesos gitárriffel, valamint a hammondok és a ritmus összjátékával. Az eredmény kissé emlékeztet az Uriah Heep-klasszikus „Gypsy” motívumára. A zakatoló riffel megspékelt drámai rész, a hammondok és a melankolikus ének minden blues/hard rock rajongónak tetszeni fog. A lemez második fele valamivel jobb az elsőnél, ami arra utal, hogy a számok valószínűleg ugyanabban a sorrendben születtek és készültek, mint ahogy a lemezen szerepelnek, hiszen egyiktől a másikig egyre nagyobb kompozíciós fejlődés érezhető.
Az „Eloy” – bár szilárd bemutatkozó album, amely nagyban Frank elektromosgitár-tudására épült, és a német hard rock/heavy metal gyökereinek felkutatásához az egyik kulcslemeznek számít – így is messze áll a későbbi, számomra jóval szimpatikusabb space rockos stílustól. Az eredetiség hiánya és más zenekarok, élükön az Uriah Heeppel, több mint nyilvánvaló hatása mellett a lemez számainak többsége túlságosan széttöredezett, helyenként mintha nem tudnának dönteni a hard rockos közvetlenség és a kísérletezés között, ami viszont nem mindig hoz a legjobb eredményt. Mindenesetre szilárd kezdete a hosszú útnak, és jobb debütálás, mint sok akkoriban ismertebb zenekaré, amely minden jó klasszikus hard rock rajongónak tetszeni fog. Bornemann Schriever és Draht dobos távozása után főénekes is lett, és a következő album megjelenéséig, amely nagy lépés volt előre, alaposan átformálta az Eloy hangzását és szövegvilágát.
Felállás
Erich Schriever – ének
Frank Bornemann – gitár, vokál
Wolfgang Stöcker – basszusgitár
Manfred Wieczorke – billentyűs hangszerek
Helmut Draht – dob
Producer
Peter M. Freiherr Von Lepel
Számlista
1. Today (5:56)
2. Something yellow (8:15)
3. Eloy (6:15)
4. Song of a paranoid soldier (4:50)
5. Voice of revolution (3:07)
6. Isle of sun (6:03)
7. Dillus roady (6:32)
Az album hossza: 40:58
