Szerző: Rok Klemše
Helyszín: Palassport, Padova, Olaszország
A koncert dátuma: 2007. október 29.
Látogatók száma: 5000
Az októberi koncertmaraton nekem a hónap legvégén tetőzött: a Dream Theater és a Symphony X padovai bulija volt a csúcs. A fuvarról ezúttal is a jó öreg Tadej és a Koncerti.net gondoskodott, így már úton is voltunk Padova felé. Az út lehetett volna nyugodt és gyors, de sajnos nem minden ment zökkenőmentesen. A metálosok gyenge hólyagja természetesen előre nem tervezett megállókat jelentett, Velence előtt dugóba futottunk, ami egészen Padováig húzódott, ráadásul egy hajszál választott el minket a tragédiától. Egy teljesen leitatott (és valószínűleg mással is felpörgetett) metálos lány, aki egész úton az idegeinket borzolta a buszon, alig pár méterre a csarnoktól, amikor a dugó közepén elakadtunk, a sofőrnek őszülő hajszálakat okozott azzal, hogy folyton a vécé miatt nyaggatta, míg végül az mégis kiengedte az út közepén. A kisasszony persze egyenesen egy 300 tonnás vontató alá kászálódott be, amely épp indulni készült. Csak a sofőr, az idegenvezető és néhány utas józan és gyors gondolkodásának köszönhető, hogy életben maradt! Az ilyen primitívségek miatt van rossz híre a metálosoknak, és sajnos mindig is lesz. Hála az égnek, előttünk állt egy remek koncert.
Bár a Symphony X-et idén már kétszer láttam, a harmadik alkalmat ugyanazzal a türelmetlenséggel vártam, mint az elsőt. Ide elég egy beszélgetés egy ugyanennyire megszállott rajongóval, meg néhány kiválasztott szám hallgatása Padova felé menet, aztán amikor kialszanak a fények, és a hangszórókból felbőg az Oculus ex Inferni megalomán intrója, kiszakad a fék. Igazán boldog vagyok, hogy a Symphony X-et alig több mint tíz napja láttam a saját, főzenekaros bécsi koncertjükön, ahol bő másfél órájuk volt, és a fantasztikus The Odyssey EP-t is eljátszották, most viszont a Dream Theater előzenekaraként mindössze 40 percet kaptak. De hát jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, mondták a régiek, nem? A New Jersey-i srácok így expressz tempóban száguldottak végig az elveszett paradicsomon a Set the World on Fire (The Lie of Lies), a Domination, a The Serpent’s Kiss és a Paradise Lost dalaival. Ezek a Paradise Lost album megjelenése óta minden alkalommal ott vannak a setlistben, és élőben olyan természetfeletti jól szólnak, hogy a refrénjeiknél újra meg újra üvöltök, mint az állat. Khm… Az amerikai ötös élőben mindig mindent beleadnak, a középpontban pedig természetesen a kiváló Russel Allen áll, aki hihetetlen hangjával sok énekest zsebre vág. Allen fenomenális a középső fekvésekben és az agresszív, már-már thrashes hangján is, de a falsettmagasságokban is, ahol a mikrofon akár egy méterre is lehet a szájától, és még úgy is szétszaggatja a dobhártyát. Hangszeresen a Symphony X tökéletes perfekcionista, minden szem a metal egyik legjobb gitárosára, Michael Romeóra szegeződik, aki élőben egyetlen gitárral három ember helyét tölti be! Ott van aztán a remek billentyűs, Mike Pinella, meg a gyilkos ritmusszekció a szórakoztató muskétással, Mike Leponddal az élen. A Symphony X-től élőben csak a lehető legmagasabb minőséget lehet várni, de komoly letolást érdemel az inkompetens hangmérnökük, aki ahogy jólesett, úgy tekergette a keverőpult gombjait, aztán a Symphony X-szett felében bambán bámult maga elé, mint borjú az új kapura. Szerencsére a Dream Theater hangmérnöke besegített, és kicsit halkabb basszussal, hangosabb gitárral és énekkel legalább elfogadható szintre hozta a hangzást.
Symphony X setlista:
1. Set the World on Fire (The Lie of Lies)
2. Domination
3. The Serpent’s Kiss
4. Paradise Lost
5. Inferno (Unleash the Fire)
6. Sea of Lies
7. Of Sins and Shadows
A húszperces szünet után aztán elkezdődött. A csarnok elsötétült, a színpad feletti vásznon lepörögtek a DT összes albumának borítói és az egyes korszakok klipjei, rövid zenei részletekkel az adott dalokból. Ezután a csarnok extázisban robban, ahogy színpadra masírozik a legendás amerikai ötös, és a két órás műsort a nevükhöz illően a kultikus Strauss-darabbal, az Also Sprach Zarathustrával indítják, amelyre persze leginkább Kubrick remekművéből, a 2001: A Space Odyssey-ből emlékszünk. Semmi nyájaskodás, a srácok megállás nélkül beindították a motort, és rögtön az elején ötödik fokozatba kapcsoltak a koncertromboló, már-már thrashes Constant Motionnel az amerikai kvintett legújabb darabjáról, a Systematic Chaosról. A Dream Theater már több mint egy hónapja járja az Öreg Kontinenst, ami a színpadon bizony meg is látszik. Ez volt a harmadik Dream Theater-koncertem, és ennyire összeszokott fiúkat még nem láttam, pedig a hangszeres virtuozitásuk amúgy is közmondásos. Rövid köszöntés James LaBrie énekestől az olasz közönségnek, amely a csarnokot az utolsó zugig megtöltötte, vagyis vagy 5000 fej zsúfolódott be a Sportpalotába, és már jött is a déjà vu érzés a remek Strange Déjà vuval a Metropolis Pt. 2: Scenes From a Memory koncepcióalbum-remekművéről. A Dream Theater a setlist teljes felfrissítése mellett döntött: nagyobb részét természetesen a kiváló új lemez bemutatása tette ki, a maradékot pedig nagy (és kellemes) meglepetésre ritkán hallott, már-már obskúrus dalokkal töltötték ki. Ebben a szellemben jött a tízperces Blind Faith a Six Degrees of Inner Turbulence-ről; ezek és hasonló dalok a különben igencsak forrófejű olasz közönségtől hűvösebb fogadtatást kaptak, de igazi élvezet volt olyan dolgokat hallani, amelyeket egy-egy kissé már lerágott Pull Me Under miatt amúgy nem nagyon kapunk meg. A The Dark Eternal Night számomra a koncert egyik csúcspontja volt, mert az új lemez egyik legjobb daláról van szó, Petrucci szövege egy szörnyetegről pedig a Dream Theatertől meglehetősen szokatlan téma. Igazi meglepetést a vásznon futó animációval szerveztek, amely a dalt kísérte: ebben a Dream Theater az N.A.D.S. (North American Dream Squad) szuperhősök álomcsapatává változik. Jordan The Wizard Gandalf-stílusú varázslóként, ollóéles ujjakkal, Petrucci lángoló gitárral, James és Myung hangsebesség feletti támadásokkal, Portnoy pedig a halál nyálával a végén persze legyőzik a szörnyet, és ünneplik az édes győzelmet. Szép, szórakoztató ráadás, amitől a Dream Theater még közelebb kerül hozzánk, és vagányabb fényben tűnik fel. A srácokon is látszott a színpadon, hogy olyan jól érzik magukat, mint régen nem, Portnoy a dobokra rakott babzsákokkal játszott, Petruccit szóló közben onanizáló mozdulatokkal heccelte, Rudess billentyűihez pedig csatlakozott az új lemez jelképe, a hangya. Ezek hangyabolyt építettek maguknak egyenesen a színpadon. Aztán jött egy újabb meglepetés, a gyönyörű ballada az Images & Words klasszikusról, az Another Day. LaBrie ezen az estén igazán ragyogott, régóta nem énekelt ilyen jól, gond nélkül felment a legmagasabb falsettmagasságokba is, ami általában a legtöbb problémát okozta neki. Utána a Scarred az Awake-ről és a Forsaken az új albumról, amelynek bevezetőjében Petrucci kétszer is elrontotta. Neeee, Petrucci nem isten! Még az I Walk Beside You az Octavariumról, aztán az epikus, majdnem félórás utazás az In the Presence of Enemies mindkét részével, ami élőben, mint az összes többi új dal, fenomenálisan szól. És vége volt a rendes műsornak. De a Dream Theater természetesen ráadást is adott nekünk, egy tizenöt perces medley formájában, érdekes dalválogatással: a naftalinból még a Falling Into Infinity lemezen lévő Trial of Tearst is előhúzták, összekeverték a Finally Free-vel, a Learning to Livvel, az In the Name of Goddal és az Octavariummal, és két teljes óra után elköszöntek tőlünk.
Dream Theater setlista:
1. Intro
2. Constant Motion
3. Strange Déjà vu
4. Blind Faith
5. The Dark Eternal Night
6. Another Day
7. Scarred
8. Forsaken
9. I Walk Beside You
10. In the Presence of Enemies Part I & II
—.—.—.—
11. Medley: Trial of Tears/Finally Free/Learning to Live/In the Name of God/Octavarium
Nekem személy szerint ez volt a legjobb Dream Theater-koncert, amit valaha láttam: a srácok a csúcson vannak, friss energiával megújulva, és ilyen jól még nem néztek ki a színpadon, bármilyen nehéz is ezt elhinni. Le a kalappal a hangmérnök előtt, aki a legmagasabb minőségi szintre hozta a hangosítást, ami egy nem éppen akusztikus kosárlabdacsarnokban nem könnyű feladat. Komoly letolást viszont ismét az olasz szervezés érdemel. Teljesen tudatlan hozzáállás az újságírókhoz, disznó drága sör, gyenge biztonsági szolgálat, nem is beszélve arról, hogy az olaszok még mindig nem tanultak meg egy szót sem angolul. Ah, mi mindent kell elviselnünk, hogy lássuk a hőseinket! De egy ilyen jó koncert mellett minden más elhalványul. Viszlát legközelebb!
Fotók: Jani Lah
Szöveg: Rok Klemše
Képgaléria
