Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Stratovarius
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2002
Értékelés: 3/5
A finn power metal intézményt, a Stratovariust igazán nem kell hosszasan bemutatni: az európai power metal egyik legbecsültebb és legelismertebb bandájáról van szó, amelynek hazájában már kultikus státusza van, és van néhány lemeze, amely jelentősen befolyásolta az európai power metal fejlődését. Ha az „Intermission (2001)” lemezt leszámítjuk, ez az első nagylemezük a 2000-ben megjelent, nagyon jó „Infinite” óta, és a kicsit hosszabb szünet után most egy valamivel ambiciózusabb, két részben megjelenő projekttel, az „Elements”-szel térnek vissza.
Az album első dala, amely kislemezként is megjelent, az „Eagleheart”. Ez egy igazi bukás (főleg, ha például az előző lemez „Hunting High And Low” című számához mérjük). Hiányzik belőle az az igazi energia, amely egyébként a legtöbb nyitódaluk sajátja, helyette túl monoton és kiélezetlen az egész. Teljesen elhibázott felvezetése a lemeznek, még a messziről felismerhető hangzásuk sem menti meg. Tényleg: mit akartak ezzel mondani?
A „Soul Of A Vagabond” bevezetője egyébként érdekes, jó hangulatot teremt, és szépen szövi össze Tolkki gitárját, Jens billentyűit és Jörg Michael dobjait (aki egyébként nem erőlteti meg magát túlzottan az album során, ami ellentmond az utóbbi évek egyik legjobb metaldobosaként szerzett hírnevének). Mindez a banda egyik fő erénye. Csakhogy hamarosan elrontja egy drámai, de idegesítő refrén, amely teljesen félrevezet, és egyáltalán nem illik a kellemes zenei alapokhoz.
A „Find Your Own Voice” már egész más tészta, és a lemez egyik legfényesebb pillanata. Kotipelto rendkívül érzelmes éneke, Tolkki vad szólói és Jens billentyűs ördöngösségei, amelyek csökkenő tempó nélkül száguldanak a végéig, felidézik azt a Stratovariust, amely felépítette a nevét. Az album mindenképpen legütősebb szerzeménye.
A „Fantasia” sem rossz, hiszen már az elején jól eljátszott harmóniák várnak ránk a két fő hangszeres, Tolkki és Johansson jóvoltából, majd jön Kotipelto kristálytiszta éneke. Valahol a közepén Kotipelto a szövegben azt kezdi kérdezgetni, „milyen lehetne ez a világ, ha nem lennének többé háborúk, betegségek, templomok, vallások és a többi, csak a saját igazságod” – szóval maga a tökéletes fantázia. Ez a fajta költészet jelentős szakadékot húz köztük és a legtöbb többi power metal csapat között, amelyek inkább lovagokról, törpékről és sárkányokról énekelnek. A zárlatban egy éles váltás után még egy gyönyörű háromszólamú dallam következik, amelyet később korrekt refrének egészítenek ki.
A „Learning To Fly” valahogy meggyőzött arról, hogy ha az „Elements-Pt.1” nincs is az előző album szintjén, mindenképpen nem átlag alatti alkotás. Bár az alapokat már számtalanszor hallottuk, a Stratovarius gondoskodik róla, hogy a dal, amely bármelyik másik power metal banda kezében teljesen sablonos lenne, az egyik legenergikusabb számmá váljon a lemezen. Így egy tipikus power metal himnuszból hangszeresen összetett mű lesz, amely csak úgy dübörög a pozitív energiától. Mindenesetre olyan alkotás, amelynek hangulata nem való elkeseredett lelkeknek.
Szembetűnő kontrasztot hoz a „Papillon”, amely egy hideg és szomorú világba visz minket, ahol női kórus fogad. Kotipelto itt ismét dühös, de egyben szomorú is. Az ének színével jó hangulatot teremt, főleg amikor a kompozíció végleg klasszikus balladává érik. Ez a lemez legmelankolikusabb száma, amely kissé a „Mother Gaia” (Infinite, 2000) című dalra emlékeztet.
A „Stratofortress” egy felpörgetett instrumentális, a lemez összekötő eleme, ahol Tolkki nagy élvezettel tombolja ki magát a gitárján, az önelégült gitárvikinget, Yngwie Malmsteent idéző stílusban. A szám egyebek mellett tartalmaz valamiféle orosz ugrós tánc elemeket, a végén pedig Jens orgonája zárja le. Ehhez a csapathoz képest elég összetett, de nagyon szolid alkotás.
Ezzel szemben a címadó eposz, az „Elements” nem tudott meggyőzni, pedig sokkal többet vártam tőle. Bárcsak ne tartalmazná a rémes kórusrefrént, az „Elements- wind, fire, water!”-t, amely a kompozíció teljes hosszában ismétlődik. Sokkal jobb lenne, ha a refrén csak kísérő vokálként jelenne meg, vagy legalább másképp lenne megszólaltatva. Bár van benne néhány jó, hosszabb hangszeres rész, a dal lezárása olyan érzést kelt, mintha még hiányozna valami, hiszen rendkívül gyorsan lecseng.
Igazi érzelmi felüdülés viszont az album utolsó darabja, az „A Drop In The Ocean”. Rendkívül érzelmes szám, amely feledteti az előző dal okozta csalódást, mert sikerül megidéznie azt az igazi hangulatot és melankóliát, amely általában kell egy olyan csapat lemezének sikeres lezárásához, mint a Stratovarius. A nagyon szép dallam hullámok zúgásával ér véget.
A Stratovarius az „Elements-Pt.1”-en még ütősebb is, mint az előző lemezen, mert itt a zenekari elemek mellett nemcsak Tolkki mesteri játéka érvényesül jobban, hanem Kotipelto jóval agresszívebb éneke is, ami némileg szokatlan, hiszen másrészt lemezről lemezre egyre jobban távolodnak a power metaltól a progresszív metal világa felé. Bár ők sem immunisak a power metal bandák legnagyobb betegségére – az ismétlődésre –, az új lemez mindenképpen eléggé más, mint az előző. Valamivel összetettebb, és több időt igényel, ami általában a művészileg igényesebb produktumokat jellemzi. Néhány gyengébb pillanat ellenére a Stratovarius az „Elements-Pt.1”-en bebizonyította, hogy még mindig kész kísérletezni, ami ritkán rossz, még ha egy olyan műfaj világában, amelyet képviselnek, ez mindig jelentős kockázattal jár is.
Felállás
Timo Kotipelto – ének
Timo Tolkki – gitár
Jari Kainulainen – basszusgitár
Jens Johansson – billentyűs hangszerek
Jörg Michael – dob
Produkció
Timo Tolkki
Számlista
1.) Eagleheart – 3:50
2.) Soul of a Vagabond – 7:22
3.) Find Your Own Voice – 5:12
4.) Fantasia – 9:56
5.) Learning to Fly – 6:22
6.) Papillon – 7:00
7.) Stratofortress – 3:25
8.) Elements – 12:00
9.) A Drop in the Ocean – 6:49
