Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Rhapsody Of Fire
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2002
Értékelés: 2.5/5
Bármennyire is kiröhögnivalók alaposan lerágott, közhelyes meseszövegeikkel, a túlzásokkal teli power metal ikonográfiájukkal (sárkányok, kardok és varázslók) és a „varázslatos törpék krónikájának” végtelen szavalásával, a Rhapsody fiúknak nem lehet szemükre vetni, hogy zenei megközelítésük – amelyet a kiadójuk egész találóan „epikus-hollywoodi szimfonikus metalnak” keresztelt el – ne lenne valami különleges és felismerhető az egyébként újítást nem túl gyakran látó power metal világában. Képmutatás lenne tőlem megtagadni tőlük az úttörő képességet, hogy ügyesen keverik az orkesztrális hangszerelést (bármilyen műanyagosan szóljon is) és a metalt, időnként némi folk elemmel is, és ebből egy meglehetősen érdekes, pompázatos és drámai hangzású elegyet hoznak létre. Ha elnézünk a kétségbeejtő szövegek és az időnként kissé túl ismétlődő gitárpasszázsok felett, el kell ismerni, hogy képesek „filmes” hangulatot teremteni, még ha gyakran könnyen rá is lehet jönni, honnan van egy-egy motívum ötlete.
A „Power Of The Dragonflame” a negyedik albumuk, amely elődjével, a „Dawn Of Victory”-val (2001) ellentétben nem hoz semmi különösebben újat a zenei kifejezésmódjukba, hanem a bevált recepthez tartja magát, és ismét egy hajszállal több szimfonikus hangszerelést tartalmaz. A felállásban egy további gitáros jelenti a változást, bár ez az album hangzásán alig érződik. Luca Turilli gitáros és Alex Staropoli billentyűs szokás szerint a Rhapsody zenei kifejezésmódjának hajtóereje, Fabio Lione operettes éneke pedig – nos, kinek mi a hangulata. A legzavaróbb tényező (akárcsak az elődnél) most is a dob, amelyet az amúgy kiváló Alex Holzwarth mellett egy „Thunderforce” álnevű dobos játszott volna fel, ami szerintem inkább egy ügyesen használt ritmusgép neve, mint valódi emberé, hiszen időnként elég természetellenesen szólnak. A „Power Of The Dragonflame”, amely egyébként Turilli gyémántkardról és jégharcosról szóló meséjének utolsó része, a Rhapsody egy hajszállal ismét szimfonikusabb, de semmivel sem kevésbé ütős, mint amilyen a „Dawn Of Victory” volt.
Az elődhöz képest az első változás a valamivel teltebb hangzás, ami a plusz gitár bevonásának az eredménye, és ahol természetesen Turilli úr jár az élen viszonylag ötletes riffjeivel. Az epikusság és a pompa szokás szerint állandó az album daloknak többségében, amelyek a kétségbeejtően olcsó szövegek és a „törpés” szavalások nélkül biztosan legalább egy osztállyal jobbak lennének, nem pedig hogy a zeneileg legfeszültebb pillanatokban nevetőrohamot váltsanak ki. A rendkívül gyors címadó dal az eddigi leggyorsabbjaik közé tartozik. Ide sorolható az ütős „When Demons Awake” is, amelyben Fabio az eddigi legagresszívabb éneket mutatja be. Itt különösen Staropoli billentyűs érvényesül, aki a hallottak alapján egyre egyenrangúbban vetekedhet például Jens Johansonnal (Stratovarius). A „Knightrider Of Doom” és „The March Of The Swordmaster” nagyon tipikus eposzok, amelyek nem hoznak semmi különösebben újat. Kicsit újszerűbb az „Agony Is My Name”, amely a bevezetőjével és néhány gitárriffjével kissé a Running Wild valamelyik munkáját idézi, noha lényegében ez is egy újabb felismerhető Rhapsody-termék, tele orkesztrális elemekkel, kórusos, operettes énekkel. A „Lamento Eroico”, egy operettes balladaszerűség, amelyben Fabio olaszul énekel, újabb új megközelítést kínál, bár sokaknak elveheti a kedvét a további hallgatástól. Az album legjobb darabja talán a „Steelgods Of The Last Apocalypse”, amelyet jelentős változatosság, valamint az epikusság, a drámaiság és az agresszió megfelelő aránya jellemez. A „The Pride Of The Tyrant” egy újabb támadó felfogású operett, amely nem fedez fel új vizeket. A záró „Gargoyles, Angels Of Darkness”, amely az album leghosszabb és hangulatában legdrámaibb darabja, az ízléstelen, hosszadalmas és unalmas szavalatok ellenére meglehetősen szolid bemutatója szimfonikus oldalaiknak.
Ezzel az utolsó, tragikus színezetű résszel (a főhős ugyanis meghal; hogy fantasy-történetek rajongójaként mit éreztek ennek kapcsán, azt döntsétek el ti magatok), mesés sagájuk lezárásával a Rhapsody meglehetősen következetes és szolid albumot hozott létre, mondhatni klasszikus Rhapsody-albumot, amely elsősorban a rajongóikat fogja megörvendeztetni, a zenei (esetükben metalos) újítások és kalandok kedvelőit viszont meglehetősen szomjasan hagyja. Az album annak ellenére, hogy állítólag lezár egy fejezetet a pályájukon, és a mesesaga nagy fináléját jelenti, túlságosan is átmeneti terméknek hat, túl sok fenntartással ahhoz, hogy előrelépésnek nevezhetném. A Rhapsody-nak még sokat kell tanulnia és sok mindent változtatnia, mielőtt kiérdemli a helyét a legnagyobb metalnevek között. Talán kezdésnek elhagyhatnák a fent említett metalklisék többségét.
Felállás
Fabio Lione – ének
Luca Turilli – gitár
Alex Staropoli – billentyűk
Alessandro Lotta – basszusgitár
Alex Holzwarth – dob
Dominique Leurquin – gitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Herby Langhans, Miro, Robert Hunecke-Rizzo, Cinzia Rizzo, Oliver Hartmann – epikus kórus
Bridget Fogle, Previn Moore – templomi kórus
Bridget Fogle – női barokk ének
Manuel Staropoli – barokk hangszerelés
Dana Lurie – vezető hegedű
Jay Lansford – narráció
Sascha Paeth – basszusgitár
Thunderforce – dob
Produkció
Sascha Paeth és Miro
Számlista
1. In Tenebris (1:28)
2. Knightrider of Doom (3:56)
3. Power of the Dragonflame (4:27)
4. The March of the Swordmaster (5:04)
5. When Demons Awake (6:46)
6. Agony Is My Name (4:58)
7. Lamento Eroico (4:38)
8. Steelgods of the Last Apocalypse (5:48)
9. The Pride of the Tyrant (4:53)
10. Garoyles, Angels of Darkness: Angeli Di… (19:02)
Az album hossza: 61:00
