Szerző: Rok Klemše
Előadó: Iced Earth
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2011
Játékidő: 46:11
Értékelés: 4.5/5
Az Iced Earth, az egyik legnagyobb amerikai power metal banda, az elmúlt évtizedben a sötétben tapogatózott. 2001-ben jelent meg a Horror Show, az utolsó lemez, amely igazán méltó volt az Iced Earth névhez, és amely felvehette a versenyt a csapat kilencvenes években sorra gyártott legjobb albumaival is. A témájában (természetesen horrorfilmekből és horror irodalomból) merítő lemez után az Iced Earth és a bandavezér Jon Schaffer számára igencsak viharos, zaklatott időszak következett. Először a zenekar első számú hangja, Matt Barlow távozott, aki szeptember 11-e után hazafias érzülettel az amerikai rendőrséghez csatlakozott. A félig kész The Glorious Burden albumra beszállt az amúgy kiváló Tim „Ripper” Owens, de a szolid lemezt (néhány fantasztikus pillanattal, itt elsősorban a Gettysburg-epikus trilógiára gondolok) leginkább egy dolog nyomta agyon. Schaffer láthatóan megfeledkezett a thrash-agresszió és a power metal dallamosságának keverékéről, amitől az Iced Earth kezdettől fogva annyira egyedi volt. A Something Wicked epikus történetének első része, a Framing Armageddon sem sikerült sokkal jobban, majd jött a vita Owensszel és a távozása a zenekarból. Schaffer ezután annyi tagot cserélt, mint Glanzkopf hajnövesztő szert, és mintegy csoda folytán az Iced Earth-be visszatért az elveszett fiú, Matt Barlow. Sajnos a visszatérése nem hozta magával a minőség visszatértét is – a zenekart ismét az Iced Earth pályafutásának valószínűleg leggyengébb albumával hagyta ott, ez pedig a The Crucible of Man. Kérdéses volt, hogy Jon az Iced Earth-szel egy ilyen átlagos kiadvány után egyáltalán fel tud-e állni, és a nagy kérdés főleg az volt, ki lép Matt Barlow helyébe. Az ő helyére így a tavalyelőtti év elején Stu Block, a kanadai Into Eternity énekese állt, és az így megújult, felfrissült Iced Earth tavaly októberben kiadta tizedik stúdióalbumát, a Dystopiát.
Schaffer „new world order”-rel kapcsolatos paranoid nézeteit ismerve a disztópikus téma teljesen várható volt tőle, és csak idő kérdése volt, mikor merészkedik az Iced Earth is az antiutópia vizeire. A rendkívül langyos és unalmas The Crucible of Man után kérdéses volt, hogy az Iced Earth egyáltalán vissza tud-e még találni a régi dicsőség ösvényére, de a reménysugár mégis az volt, hogy Jon Schaffer ezzel a lemezzel lezárta a Set Abominae karakteréről szóló történetét, és ezzel a lassú, egyhangú, atmoszférikus és kvázi epikus, ismétlődő dalok írását is, amelyeket még Barlow sem tudott megmenteni. Schaffer a karakterét azonban még nem temette el végleg, hiszen a Dystopia ott kezdődik, ahol a The Crucible of Man véget ért, a Come What May című dallal, amely arról szól, hogy az emberi tettek határozzák meg az emberiség jövőjét. Az új album címadó dala pedig felfedi, hogy az emberiség városállamokban él, a börtönökéhez hasonló felügyelet alatt. A Dystopia mégis nagy lépés a helyes irányba: az Iced Earth lázadóként a disztópikus rendszer ellen újra megtalálta az erőt és az agressziót, amelyet néhány korábbi kiadványukon olyannyira hiányoltunk. És ha Block kiválasztása az új énekesnek elég nagy szkepszist keltett, hiszen Stu az Into Eternity-ben végzett munkája alapján talán túlságosan klasszikus power metal énekesnek tűnt, minden kétely elpárolog az album első pillanataiban. Stu dallamos hangjával, amely újra energiát és vadságot vitt az Iced Earth-be, fő bűnös a zenekar újjászületésében. Block így az album számtalan felejthetetlen pillanatán át alaposan megmutatja vokális tehetségét (kétségkívül a fiatalabb generáció egyik legnagyobbja), és birtokolja az Iced Earth múltbeli nagy énekeseinek minden ismérvét. Stu hatalmas, epikus és drámai, mélyebben intonált baritonjával könnyedén építi a baljós „barlowi” atmoszférát, fülsértő falzett sikolyaival még Tim „Ripper” Owenst is térdre kényszerítené, ugyanakkor a rá jellemző „tenorjával” gondoskodik arról, hogy a vokális dallamok úgy fussanak, mint Orwell Big Brotherének vagy az Equillibrium Atyjának az agymosása. Stu kétségkívül nagyon is szükséges frissességet és fiatalságot hozott egy csapatba, amelyet lassan benőtt a moha, és már a ciprusok illatát árasztotta. Schaffer jobbja ismét mindent lekaszál maga előtt, a brutális riffek pedig könnyedén porrá döntenék a fenyegető totalitárius építményt. Visszatértek az epikusan fertőző „sing-a-long” refrének, amelyek Block fantasztikus alakítása révén beleégnek a füledbe, főleg pedig a gyorsabb és agresszívebb dalok, amelyeket a horkolást kiváltó elődnél annyira hiányoltunk. Kiváló húzás volt Schaffertől az is, hogy kissé visszavett megalomán egójából, és engedte, hogy a dalszerzésben a többi tag is részt vegyen. A szövegek háromnegyedét így Block írta, és hatékonyan mutatta be az album közös témáját, amely sokat merít a V For Vendetta, a Dark City, az Equillibrium és a Soylent Green című filmekből (ez a dalcímekből már kristálytisztán kiderül), megírta továbbá az End of Innocence című megrázó, érzelmes balladát is, amelyet rákbeteg édesanyjának ajánlott. Megmutatkozott a szólógitáros Troy Steele is, aki legalább annyit ígér, mint az Iced Earth valószínűleg legjobb szólistája, Randy Shawver. Steele rövid, de ütős és dinamikus szólókról gondoskodott, társszerzőként jegyzi a kiváló Soylent Green bónuszdalt is, Schafferrel pedig ütős duót alkot, amely az egész lemezen át rendkívül jó dallamos riffeket és harmonikus futamokat sorakoztat egymás után.
Az album antiutópikus jövőről szóló témája alapján azt várnánk, hogy a lemez sötét és depresszív lesz, de ettől messze áll. A zsarnoki rendszer ellen fellázadó hősök történetein keresztül optimista, életszerű képet fest. Mindazonáltal az antiutópia lényege miatt, amely természetesen az emberi folyamatok mindegyikének a társadalmi rendszernek és a technológiának, valamint egy karizmatikus vezér alatt álló elit (katonai) klikknek való alárendelése, és amelynek egyetlen feladata az individualitás utolsó esszenciájának is a kiirtása, jogosan várhattunk volna egy klasszikus, sötét és drámai Iced Earth-eposzt. Valami a Dante’s Inferno vagy a Something Wicked trilógia stílusában kiválóan működött volna a Dystopia témakörében is.
Mindenesetre a Dystopia elsősorban olyan lemez, amelyet élvezettel hallgatsz az elejétől a végéig, ez pedig egyben az Iced Earth és Jon Schaffer nagy visszatérését is jelenti a mai heavy metal élvonalába. A Dystopia ugyan nem hoz semmit, amit az Iced Earth-től ne ismernénk már, de tíz év szomorú átlagosság után igazán jó hallani, hogy Jonnak még nem fogytak ki az ötletei és a lendülete. A Schaffer fenekébe rúgó, nagyon is szükséges lökést a megfiatalodott csapat adta meg, és remélem, hogy Jon talán pályafutása során először megtartja maga körül ezt a csapatot, és erős bandát épít, amely a Dystopiával talán csak most bizonyítja, mire képes. Ahogy az emlékezetes anarchista antihős, V mondta: „…A building is a symbol, as is the act of destroying it. Symbols are given power by people. A symbol, in and of itself is powerless, but with enough people behind it, blowing up a building can change the world.” A Dystopia nem csupán ilyen szimbólum, és a rajongók kiváló fogadtatása bizonyíték arra, hogy az Iced Earth számára eljött az újjászületés ideje.
Felállás
Jon Schaffer – gitár, kísérővokál
Stu Block – ének
Freddie Vidales – basszusgitár, kísérővokál
Troy Steel – gitár
Brent Smedley – dobok
Produkció
Jim Morris és Jon Schaffer
Dalok listája
1. Dystopia
2. Anthem
3. Boiling Point
4. Anguish of Youth
5. V
6. Dark City
7. Equillibrium
8. Days of Rage
9. End of Innocence
10. Soylent Green*
11. Iron Will*
12. Tragedy and Triumph
13. Anthem (string mix)*
*bónuszdalok a digipak kiadáson
