Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1980
Értékelés: 3.5/5
A „Duke” több szempontból is érdekes és egyedülálló lemez a Genesis életművében, hiszen afféle híd az együttes két zenei arca között. Ezen tették meg a nagy lépést a progresszív rocktól a pop, illetve a 80-as évek new wave-je felé, és egyik napról a másikra világszerte ünnepelt popsztárokká váltak, akik játszi könnyedséggel kezdték megtölteni a stadionokat – igaz, a zenei kreativitás és a régi rajongók többségének elvesztése volt az ára. A korábbi, „And Then There Were Three” (1978) című lemezről származó, hatalmas sláger, a „Follow You Follow Me” után nem is volt meglepő, hogy úgy döntöttek: maguk mögött hagyják a múltjukat, azt, hogy a 70-es évek progresszív rockjának egyik legjobb és legfontosabb zenekara voltak, és alkalmazkodnak az új időkhöz. A zenéjük rövidebb dalokra épült, amelyek többé-kevésbé a new wave-re és rhythm ‘n’ blues motívumokra támaszkodtak. Vagyis olyasmire, ami addig nem volt jellemző rájuk. A „Duke” így afféle köztes hibrid a prog és a pop között. És épp ez teszi rendkívül egyedivé ezt az albumot, mert a két műfaj ötvözete nagyon izgalmas eredményeket szült. Ráadásul állítólag ez a lemez szolgált mintául a 80-as évek számos újonnan alakult prog zenekarának, amelyek létrehozták a neo-prog műfaját (Marillion, IQ, Pendragon, Pallas, Twelfth Night…). Phil Collins éppen ezzel az albummal vált az együttes vezető erejévé, főleg a szerelmi és társadalmi témájú szövegeivel, valamint egy született színpadi szórakoztató karizmájával. Ezzel a lemezzel lett a zenekar szövegeinek és zenéjének legnagyobb részét jegyző szerző. A hatása az együttesre azonban még nem olyan érezhető, hiszen a szólókarrierjét kicsivel később, a lemez megjelenése után kezdte el. A boldogtalan válások nyilvánvalóan Collins egyik fő lírai témájává váltak, a „Duke” koncepciója pedig az első feleségétől való traumatikus válásán alapul. A szövegek sokkal személyesebbek lettek, sőt gyakorlatilag kizárólag ilyenek, az előző albumok intelligens és szürreális témáinak rovására. A lemez dalainak többsége a new wave/pop hangzás dominanciája, a dalok egyes részein megszólaló, Collins által programozott dobok (az együttes lemezein először) és Tony Banks modern billentyűi ellenére is nagyon behízelgő, és a klasszikus Genesis-rajongók többségének is tetszenie kellene. Collins hangja a lemezig jelentősen fejlődött, és rajta már szinte eltűnt minden összehasonlítás az elődjével. Másrészt a „Duke” elég sok jó vagy átlagos popdalt tartalmaz, amelyek gyakorlatilag mind nagy slágerek lettek, például „Behind The Lines”, „Duchess”, „Misunderstanding”, „Turn It On Again” és „Alone Tonight”.
A „Duke” félig koncepcióalbum, és néhány dalon keresztül nagy vonalakban egy magányos „hercegről” („Duke”) mesél, akit elhagy szeretett, de gőgös „hercegnője” („Duchess”), és amikor egészen egyedül marad („Behind The Lines”), a számára egyforma napokon át szomorúan zokogva néz ki az ablakon („Alone Tonight”), a világ által elfeledve, apatikusan a tévé előtt heverve („Turn It On Again”). A végén mégis úgy dönt, útnak indul, hogy megkeresse a nőt (a „Duke’s Travels” és a „Duke’s End” zárja a sort), de nem tudjuk meg, megtalálta-e. A történet végét így mindenki szabadon elképzelheti. Lehet, hogy Collins koncepciója kissé patetikusan hangzik (őszintén szólva, mint későbbi vallomásos költészetének nagy része, főleg a szólókarrierjéből), mégis az egész albumon át érezni a zenén és a szövegeken keresztül valamiféle koncepciót, illetve a dalok közötti összetartozást, hiszen egyes motívumok az egyes dalokon belül többször is visszatérnek. A „Duke”-ot állítólag eredetileg teljesen konceptuális albumnak szánták, egy hosszabb szvitel a „Supper’s Ready” (Foxtrot, 1972) stílusában, de éppen emiatt inkább több dalra „darabolták”, a kiadó nagy megkönnyebbülésére és a régi rajongók többségének bánatára. A koncepciót alkotó dalok egyben a lemez legjobbjai is.
A fennkölten drámai „Behind the Lines” az együttes történetének egyik legenergikusabb nyitódala: Banks szintetizátorán megszólaló, ütős hangszeres felvezetéssel és a Collins–Rutherford páros jellegzetes, jazzes ritmusával. Ezután egy nyilvánvalóan soulra épülő rész következik, amelyet Collins éneke nyit meg. A dal szemléletesen mutatja be az együttes új arcát, amely a new wave hangzással határozottan belépett a 80-as évekbe. Mindenképp elég nyilvánvaló lépés a kommercializálódás felé, de azért így is nagyon szolid szerzemény. Collins ugyanezt a dalt kissé módosított változatban az első szólólemezén, a „Face Value”-n (1981) is kiadta. Rögtön utána jön a „Duchess”, amelynek nyitórésze Collins programozott etno dobritmusaira és modern new wave szintikre épül, ugyanakkor epikus szerkezetű, ezért a lemez egyik érdekesebb „pop” alkotása. A „Guide Vocal” rövid, de drámai zongorás nyitány átélt Collins-énekkel, amelyet a „Man Of Our Times” követ: töredezett ritmussal, kissé eltorzított, de remek Collins-énekkel és Banks modern szintetizátoraival. Kiváló keresztezése az együttes jellegzetes progresszív variációinak és a new wave-nek, Collins védjegyének számító refrénnel. A kommercializálódás egyértelmű a „Misunderstanding” című pop-slágerszámon, amely megjelenésekor nagy hit volt, egyébként viszont a lemez, sőt az együttes gyengébb dalai közé tartozik, elég patetikus szöveggel. Tény, hogy az ember a maga kereskedelmi egyszerűségében pár hallgatás után elég gyorsan megunja. A „Heathaze” ezért a lemez egyik jobb alkotása, amelyben még a klasszikus Genesis szelleme is megvan egy kicsit, a fő motívum pedig engem kissé a Marillion egyik korai művére emlékeztet. A „Turn It On Again” újabb pop-sláger, ötletes Rutherford-riffel. Nem valami különleges, de az együttes egyik jobb pop-slágerszáma. Az „Alone Tonight” Collins balladaszerű dala meglehetősen patetikus refrénnel, amely már erősen emlékeztet a szólóalkotásaira. Nem kétlem azonban, hogy sok érzékeny léleknek megnedvesedik a szeme a dal hallatán, mert a fickó tényleg szívből énekel. A „Cul de Sac” ezzel szemben csodálatos, félig progresszív kompozíció, amely újra felemeli az album hangulatát, és megvan benne az együttes minden legjobb tulajdonsága, még a szöveg is inkább a „régi szép idők” hangulatát idézi. Mindhárom zenész beleadja a lelkét. A „Please Don’t Ask” az együttes egyik legjobb balladája Collins énekével, felesleges patetikusság nélkül.
A lemez csúcspontja kétségtelenül a fantasztikus, epikus finálé Banks mesteri rendezésében, amely két részből áll, a „Duke’s Travels” és a „Duke’s End” dalokból: együtt értelmes egészet alkotnak, bemutatják Duke bolyongásainak végét, és az album csodálatos lezárását adják. A drámai „Duke’s Travels” hullámok csobogásával nyílik a szintiken, a kiváló, klasszikus jazzes Collins–Rutherford ritmus mellett Banks egyik legjobb és leghosszabb szólóját is tartalmazza modern szintetizátorokon, és igazi csemege minden klasszikus Genesis-rajongónak. Egy ponton a kompozíció tényleg kozmikusan hangzik, és amikor ehhez a kiváló Collins-ének is csatlakozik, hirtelen megnyílik az igazi progresszív mennyország. Nem emlékszem, hogy Collins hangja valaha, sem előtte, sem utána, olyan „emelkedetten” szólt volna, mint ezen a dalon. Az epikus páros az együttes utolsó nagy progresszív mesterműve és az egyik legjobb kompozíciója, amely egyenrangúan felveszi a versenyt a 70-es évek legjobb alkotásaival. Amikor a végén a „Duke’s End” még egyszer megismétli a „Behind The Lines” alapmotívumát, az album értelmesen úgy zárul, ahogyan nyílt. Mondhatom, hogy ez a fenomenális epikus finálé legalább egy minőségi osztállyal feljebb emeli a lemezt, és épp emiatt a „Duke” azoknak is figyelmet érdemel, akik a „Follow You Follow Me” után kiábrándultak az együttes kommercializálódásából.
A Genesis a „Duke”-kal, amely világszerte hatalmas siker volt, és az első „arany” albumuk a brit listákon, nagyon jó lemezt készített, amely sikeresen lavírozik a prog és a pop között, ugyanakkor még mindig van benne elég progresszív elem ahhoz, hogy ne higuljon fel egy átlagos new wave pop albummá, bár egyben több mint nyilvánvaló előjele annak, hogy az együttes elhatározta: ennek az iránynak szenteli magát, és eldobja a kreatív önkifejezést. A produkció kiváló, és az album nagyon „élő” hangzású, talán a legélőbb az együttes összes lemeze közül. Az AOR- és pop rock-hallgatóknak a „Duke” az időnkénti összetettsége ellenére igazi csemege, a progresszív rock, illetve a klasszikus Genesis rajongóinak pedig ez az együttes utolsó hallgatásra érdemes albuma, amelyen a zenekar még nem adta el a zenei kifejezésmódját a nagyobb kereskedelmi sikerért, és nem rendelődött alá Collins szólókarrierjének. Aki ugyanis hallgatás közben nem terheli túl magát a Genesis 70-es évekbeli örökségével, az a „Duke”-ban sok csodálatos zenei pillanatot fog felfedezni.
Felállás
Phil Collins – ének, dob, dobprogramozás
Mike Rutherford – gitár, basszusgitár, vokál
Tony Banks – billentyűs hangszerek, 12 húros gitár, vokál
Produkció
David Hentschel és a Genesis
Számlista
1. Behind The Lines (5:43)
2. Duchess (6:25)
3. Guide Vocal (1:21)
4. Man Of Our Times (5:34)
5. Misunderstanding (3:13)
6. Heathaze (4:57)
7. Turn It On Again (3:46)
8. Alone Tonight (3:54)
9. Cul-De-Sac (5:06)
10. Please Don’t Ask (4:00)
11. Duke’s Travels (8:39)
12. Duke’s End (3:08)
Játékidő: 55:46
