Kiadó: Charisma Records
Megjelenés dátuma: 1980. 03. 28.
Produkció: Genesis & David Hentschel
Az album hossza: 55.06 perc
Műfaj: Progressive Rock / Art Pop Rock
Értékelés: 8.0 / 10
A „Duke” sokféleképpen érdekes és egyedülálló lemez a Genesistől, hiszen sajátos híd a zenekar két arca között. Ezen tették meg a Genesis tagjai a nagy lépést a progresszív rocktól a pop, illetve a 80-as évek new wave-je felé, és egyik napról a másikra világszerte ismert popattrakcióvá váltak, amely játszi könnyedséggel kezdte megtölteni a stadionokat – igaz, a zenei kreativitás és a régi rajongók többségének elvesztése volt az ára.
A prózai „Follow You Follow Me” óriási slágere után az előző lemezről, a „…And Then There Were Three…” (1978) albumról, nem is volt meglepő, hogy úgy döntöttek, maguk mögött hagyják a múltjukat, amelyben a 70-es évek egyik legjobb és legfontosabb progresszívrock-zenekaraként ismerték őket, és igazodnak az új időkhöz. Zenéjük rövidebb dalokra épült, amelyek többé-kevésbé a new wave-re és rhytm ‘n’ blues motívumokra támaszkodtak. Vagyis olyasmire, amit addig a muzsikájukban nem lehetett hallani. A „Duke” így afféle átmeneti hibrid a progresszív rock és a pop között. Épp ettől lesz ez az album rendkívül sajátos, hiszen a két zenei stílus kombinációja nagyon izgalmas eredményeket hozott. Ráadásul állítólag ez az album szolgált mintául a 80-as évek számos újonnan született prog zenekarának, amelyek akkoriban megteremtették a neo-prog műfaját (Marillion, IQ, Pendragon, Pallas, Twelfth Night…).
Phil Collins éppen ezzel az albummal vált a zenekar vezető alakjává, elsősorban szerelmes és társadalmi szövegeivel, valamint a született showman karizmájával. Ezzel a lemezzel lett a zenekar dalszövegeinek és zenéjének nagy részének szerzője. Hatása itt azonban még nem olyan érezhető, hiszen szólókarrierjét valamivel később, az album megjelenése után kezdte el. A boldogtalan válások láthatóan Collins egyik fő lírai témájává váltak, és a „Duke” koncepciója is az első feleségétől való traumatikus válására épül. A szövegek sokkal személyesebbek lettek, sőt gyakorlatilag kizárólag ilyenek, az előző albumok intelligens és szürreális témáinak rovására. A lemez dalainak többsége – a new wave/pop hangzás dominanciája, Collins programozott dobjai (a zenekar albumain először) egyes részeken és Tony Banks modern billentyűi ellenére – nagyon kellemes, és a klasszikus Genesis rajongók többségének is tetszenie kellene. Collins éneke az album idejére sokat fejlődött, és szinte eltűntek a elődjével való összehasonlítások. Másrészt a „Duke” jó, illetve átlagos popdalokból is szép számmal tartalmaz, amelyek gyakorlatilag mind nagy slágerek lettek, például „Behind The Lines”, „Duchess”, „Misunderstanding”, „Turn It On Again” és „Alone Tonight”.
A „Duke” félig koncepcióalbum, és néhány dalon keresztül nagy vonalakban egy magányos „hercegről” („Duke”) mesél, akit elhagy a szeretett, de gőgös „hercegnő” („Duchess”), és miután teljesen egyedül marad („Behind The Lines”), az örökké egyforma napokon át szomorúan zokogva bámul ki az ablakon („Alone Tonight”), a világ elfeledve, apatikusan terpeszkedve a tévé előtt („Turn It On Again). A végén mégis úgy dönt, útnak indul, hogy megkeresse a nőt (a záró „Duke’s Travels” és „Duke’s End”), de nem tudjuk meg, megtalálta-e. A történet végét így mindenki tetszése szerint elképzelheti. Collins koncepciója talán kicsit patetikusan hangzik (ahogy az igazat megvallva későbbi önvallomásos költészetének nagy része is, főleg a szólókarrierjéből), mégis az egész albumon át érződik a zenében és a szövegekben valamiféle koncepció, illetve a dalok közti összefüggés, ahogy egyes motívumok az egyes dalokon belül többször megismétlődnek. A „Duke”-ot állítólag eredetileg teljesen konceptalbumnak szánták, egy hosszabb, a „Supper’s Ready” (Foxtrot, 1972) stílusú szvittel, de éppen ezért inkább több dalra „darabolták”, a kiadó nagy megkönnyebbülésére és a régi rajongók többségének bánatára. A koncepciót alkotó dalok egyben az album legjobbjai is.
A pompásan drámai „Behind the Lines” a zenekar történetének egyik legenergikusabb nyitódala: ütős hangszeres nyitórésszel Banks szintetizátorán és az ismert, jazzes Collins–Rutherford ritmussal. Majd átmenet következik egy nyilvánvalóan soulra épülő részbe, amelyet Collins éneke nyit. A dal szemléletesen mutatja be a zenekar új arcát, amely new wave hangzással határozottan belelépett a 80-as évekbe. Mindenesetre elég nyilvánvaló lépés a kommercializálódás felé, de azért nagyon szolid dal. Collins ugyanezt a dalt kissé módosított változatban első szólólemezén, a „Face Value” (1981) albumon is kiadta. Közvetlenül utána jön a „Duchess”, amelynek nyitórésze Collins programozott etno dobritmusainak és modern new wave szintiknek a kombinációjára épül, ugyanakkor epikus szerkezetű, ezért az album egyik érdekesebb „pop” alkotása. A „Guide Vocal” rövid, de drámai zongorás nyitány átélt Collins-énekkel, amelyet a „Man Of Our Times” követ: szaggatott ritmussal, kissé torzított, de ragyogó Collins-vokállal és Banks modern szintijeivel. Remek keresztezése a zenekar jellegzetes progresszív variációinak és a new wave-nek, a védjegyszerű collinsi refrénnel. A kommercializálódás egyértelmű a „Misunderstanding” popslágerén, amely megjelenésekor nagy sláger volt, egyébként viszont az album, sőt a zenekar egyik gyengébb dala, meglehetősen patetikus szöveggel. Tény, hogy az ember a teljes kereskedelmi egyszerűségében néhány hallgatás után elég gyorsan megunja. A „Heathaze” ezért az album egyik jobb darabja, amely még a klasszikus Genesis szellemét is hordozza, és a főtémája engem kissé a Marillion egyik korai művére emlékeztet. A „Turn It On Again” újabb popsláger Rutherford ötletes riffjével. Nem nagy szám, de mégis a zenekar egyik jobb popslágere. Az „Alone Tonight” Collins balladája meglehetősen patetikus refrénnel, amely már erősen emlékeztet szólóalkotásaira, bár a dalt Rutherford írta. Nem kétlem azonban, hogy a dal hallgatása közben sok érzékeny lélek szeme könnybe lábad, hiszen a fickó tényleg szívből énekel. A „Cul de Sac” ezzel szemben csodálatos, félig progresszív kompozíció, amely újra felemeli az album hangulatát, és a zenekar minden legjobb tulajdonságát megmutatja, még a szöveg is inkább a zenekar „régi szép idejére” hasonlít. Mindhárom zenész lelkét beleteszi. A „Please Don’t Ask” a zenekar egyik jobb balladája Collins énekével, felesleges patetikusság nélkül.
Az album csúcspontja kétségkívül a fantasztikus, epikus finálé Banks mesteri vezénylésével, két részből, a „Duke’s Travels” és a „Duke’s End” darabokból, amelyek együtt értelmes egészet alkotnak, és Duke bolyongásának végét, valamint az album csodálatos lezárását jelentik. A drámai „Duke’s Travels”, amely hullámzúgással nyit a szintiken, és a remek, klasszikus jazzes Collins–Rutherford ritmus mellett Banks egyik legjobb és leghosszabb szólóját tartalmazza modern szintetizátorokon, igazi csemege minden klasszikus Genesis-rajongónak. Egy ponton a kompozíció valóban kozmikusan szól, és amikor ehhez még Collins kiváló éneke is társul, hirtelen kinyílik az igazi progresszív hetedik mennyország. Nem emlékszem, hogy Collins hangja valaha, sem előtte, sem utána, olyan „emelkedően” szólt volna, mint ezen a dalon. Az epikus összeállítás a zenekar utolsó nagy progresszív mesterműve és egyik legjobb kompozíciója, amely egyenrangúan méri össze magát a 70-es évek legjobb alkotásaival. Amikor a végén a „Duke’s End” még egyszer megismétli a „Behind The Lines” alaptémáját, az album értelmesen úgy zárul, ahogy kezdődött. Elmondhatom, hogy ez a fenomenális epikus finálé legalább egy minőségi osztállyal feljebb emeli az album színvonalát, és éppen ezért a „Duke” azoknak is figyelmet érdemel, akik a „Follow You Follow Me” után lemondtak a zenekarról a kommercializálódás miatt.
A Genesis a „Duke” albummal – amely világszerte óriási sikert aratott, és az első „arany” lemezük lett a brit listákon – nagyon jó lemezt készített, amely sikerrel lavírozik a progresszív rock és a pop között, ugyanakkor még mindig elég progresszív elem van rajta ahhoz, hogy ne higgadjon híg new wave popalbummá, bár egyúttal több mint nyilvánvaló jele annak, hogy a zenekar úgy döntött, ennek az irányvonalnak szenteli magát, és eldobja korábbi kreatív kifejezésmódját. A produkció kiváló, az album hangzása nagyon „élő”, talán a zenekar összes lemeze közül a legélőbb. Minden AOR- és poprock-hallgatónak a „Duke” az olykori összetettsége ellenére igazi csemege, a progresszív rock, illetve a klasszikus Genesis rajongóinak pedig ez a zenekar utolsó hallgatásra érdemes albuma, amelyen a zenekar még nem adta el zenei kifejezésmódját a nagyobb kereskedelmi sikerért, és nem rendelte alá magát Collins szólókarrierjének. Aki ugyanis hallgatás közben nem terheli meg magát túlságosan a Genesis 70-es évekbeli örökségével, az a „Duke”-ban sok csodálatos zenei pillanatot fog felfedezni.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Behind The Lines (5:43)
2. Duchess (6:25)
3. Guide Vocal (1:21)
4. Man Of Our Times (5:34)
5. Misunderstanding (3:13)
6. Heathaze (4:57)
7. Turn It On Again (3:46)
8. Alone Tonight (3:54)
9. Cul-De-Sac (5:06)
10. Please Don’t Ask (4:00)
11. Duke’s Travels (8:39)
12. Duke’s End (3:08)
Felállás:
Phil Collins – ének, dobok, dobprogramozás
Mike Rutherford – gitár, basszusgitár, kísérővokál
Tony Banks – billentyűk, 12 húros gitár, kísérővokál
