Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1981
Értékelés: 2/5
Az „Abacab”-bal a Genesis végleg a pop/new wave vizekre evezett, és az eredmény az egyik kereskedelmileg legsikeresebb lemezük lett, zenei minőség tekintetében viszont az egyik leggyengébb. Banks billentyűi már teljesen a ’80-as évek szintetikus szintetizátoraira épülnek, az orgona és a mellotron pedig réges-rég a távoli múlt része. Felejtsd el tehát a 70-es évek epikus remekműveit: a billentyűs géniusz a 80-as években úgy döntött, hogy egy teljesen „átlagos” new wave-es billentyűssé válik. Rutherford gitárjából csak szemernyi jut az albumra, főleg a korábbi lemezekhez képest. Az „Abacab” hangzása szinte teljesen new wave, egy-egy soul- és funk-elemmel, az előtérbe tolt dobokkal, többek között Collins dobgépével, ami később a Collins-szólólemezek jellegzetes fogása lett. Kétségkívül csalódás mindazoknak, akik tudjuk, mire képes ez a kiváló dobos, de akkoriban a dobosok körében, főleg a pop rockban, ez teljesen bevett gyakorlat volt. A 80-as évek számos zenekara kezdte utánozni ezt a Collins-féle megoldást. Collins épp ekkor vált végleg a zenekar vezetőjévé, a szövegek és a zene fő szerzőjévé. Miután elindult a szólókarrierje, és első albuma, a „Face Value” (1981) kivételes sikert aratott, a Genesis egyre inkább a legkülönfélébb „kísérletezős” ötleteinek kipróbálópadjává vált, amelyeket a szólólemezeire nem „merészelt” felvenni. Kicsit csípősen fogalmazva: a zenekar kezdett a kísérőzenekarává válni. Ez hozzájárult a zenéjük népszerűsödéséhez és kommerszesedéséhez, valamint a zenei stílus radikális váltásához, amelyet már az előző album, a „Duke” (1980) is egyértelműen előrevetített. Teljesen érthető, hogy a zenekarnak – akárcsak sok hasonló 70-es évekbeli együttesnek – alkalmazkodnia kellett az új időkhöz, amelyek nem kedveztek a progresszív rocknak. Ekkora zenei elfordulás azonban kétségkívül sokkoló, és gúnyt űz mindabból, amit a zenekar addig létrehozott.
Az „Abacab” rendkívül következetlen lemez, amely krónikusan sántít az egyes dalok kiegyenlített zenei minősége terén. Az album első fele érezhetően jobb a másodiknál. A címadó dal, a „No Reply At All”, a „Me And Sarah Jane”, a „Keep It Dark” és a „Dodo/Lurker” átlagosak vagy jók, a „Who Dunnit?”, a „Man On the Corner”, a „Like It or Not” és az „Another Record” viszont átlag alattiak, sőt katasztrofálisak. Mivel a címadó dalt, a „Dodo/Lurker”-t és feltételesen a „Me And Sarah Jane”-t leszámítva az „Abacab”-nak semmi köze a progresszív rockhoz, popalbumként kezelem, és csak mint ilyet tudom dicsérni. De popalbumként sem áll messze attól, hogy a korszak remekműve legyen, és a zenekar az ilyen zene írásában a következő lemezeken jobban teljesített. Értelmetlen lenne egyedül a zenekart, illetve Collinst okolni a nagyobb haszon és hírnév iránti vágyért. Nem annyira a hírnév és a több pénz hajtotta őket, hiszen abból már korábban is eleget kaptak, inkább a zenéjük új határainak feltérképezése a „trendi” 80-as években, ami sajnos nem mindig hozta a legjobb eredményt. Minden kritikám ellenére a Genesis itt-ott, néhány dalban nem mondott le teljesen a progresszív gyökereiről, és ott ez még érezhető. Például a címadó dalban, a „Dodo/Lurker”-ben és a „Me And Sarah Jane”-ben. Pop rock dalként, illetve akkori nagy slágerként, amelyekkel a slágerlisták élén jártak, nagyon szilárdak az „Abacab”, a „No Reply At All”, a „Me And Sarah Jane” és a „Keep It Dark”. A többi dalt a Genesis-rajongók többsége hamar elfelejti, mert a zenekarnak semmiképp sem válnak dicsőségére.
A nyitó címadó dal – Collins sample-ölt dobjaival, Banks rendkívül minimalista és szintetikus szintetizátoraival és egy szolid Rutherford-riffel – így az album egyik jobb száma, bár ismétlődő ritmusával nem különösebben izgalmas, és nagyon közel áll a new wave-hez. A lemez egyik ritka jele annak, hogy a klasszikus, 70-es évekbeli Genesis valaha létezett. A „No Reply At All”, amely diszkóritmusra épül (a dalban közreműködik az akkori diszkósztár Earth, Wind & Fire), ha elfeledkezünk a zenekar múltjáról, mégis kellemes pop rock dal. A „Me And Sarah Jane” az album egyik ritka érdekes dala, meglehetősen kidolgozott szerkezettel, érdekes központi reggae-motívummal és ritmussal, Collins szokatlanul változatos énekével, valamint egy „felébredt” Banksszel a billentyűk mögött, aki a dal vége felé felidézi azt az ezoterikus varázst, amely a „Duke” (1980) után ki tudja, hová tűnt. Talán az album legjobb alkotása, a hatalmasan szenvedélyes szöveg ellenére is. A „Keep It Dark” ismét rendkívül ismétlődő, szintetikus ritmust kapott, olyan billentyűs textúrákat, amelyek nem méltók egy Banks-féle mesterhez, és infantilis szöveget. A teljes album minősége felől nézve a dal pop rock alkotásként szolid, bár a többség már kétszeri hallgatás után megelégeli. A több mint 7 perces „Dodo/Lurker”, amely sikertelenül igyekszik progresszív lenni, az elején jó Rutherford-gitárszólamokat tartalmaz, de később a dal felhígul, és újabb unalmas new wave-kísérletté válik ismétlődő ritmusvonallal, fájdalmasan elektronikus és kiszámítható billentyűs textúrákkal. Szomorú tény, hogy valójában ez az album egyik jobb és kreatívabb kompozíciója. Itt egyedül Collins – az ő viszonyaihoz képest – változatos éneke érdemel dicséretet. Ezután jön a totális összeomlás, a „Who Dunnit?”, ami igazi katasztrófa, és messze a legrosszabb dal, amit valaha írtak, méltatlan arra, hogy a zenekar neve alatt szerepeljen. Collins katasztrofális proto-rap kísérlete ez, amitől minden egyes hallgatáskor (ha sikerül kibírnom a végéig) kiver a hideg. Mintha a zenekar ezzel mindent tagadni akart volna, amit addig létrehozott, és rendkívül rossz módon csúfolta volna ki saját magát. A maradék három dal ezért, rendkívüli átlagosságuk és unalmasságuk ellenére is, igazi gyógyír a sebre, amelyet az előbb említett borzalom hallgatása okoz. A „Man On The Corner” úgy szól, mint valami elfeledett ballada egy Collins-szólólemezről. Ha ott lenne, kétségkívül az egyik legjobb alkotása lenne, így viszont csak egy nagyon átlagos ballada, amelyet a rajongók többsége néhány hallgatás után gyorsan elfelejt. A „Like It Or Not” elég sekélyes fél-ballada. A dal címe úgy hangzik, mint egy üzenet a zenekar régi rajongóinak, hogy vagy megbékélnek az új hangzással, vagy inkább abbahagyják a követésüket. Egy újabb meglehetősen unalmas popdal, amely jobban illene Collins szólóalbumaira. Az „Another Record” jó bevezetőt kapott elektromos zongorán, aztán ismétlődővé és monotonná válik. Ezzel véget is ér a lemez, és az utolsó három unalmas dal után az ember majdnem elalszik, és elfelejti az első fél album jobb pillanatait.
Az „Abacab” teljesen szolid popalbumként a „kommersz” Genesisről szól, megéri megvenni főleg Collins szólókarrierjének kedvelőinek és a 80-as évek pop rockjának rajongóinak. Másrészt viszont csak a zenekar legfanatikusabb hívei számára érdekes, akik megértik, sőt részben meg is bocsátják a 80-as évekbeli kommercializálódásukat. Mindenki más, főleg a klasszikus Genesis azon rajongói, akik az „Abacab”-on véletlenül epikus léptékű progresszív kompozíciókat várnak, alaposan csalódni fognak az albumban. Pop rock albumként az „Abacab” jó alkotás, prog lemezként viszont totális bukás, és a zenekar legrosszabb művei közé tartozik. A következő stúdióalbummal a zenekar érezhetően javított, és bebizonyította, hogy képes minőségi popalbumot készíteni néhány progresszív elem beépítésével, amelyekről mindezek ellenére soha nem mondott le teljesen.
Felállás
Phil Collins – ének, dob, ütőhangszerek
Mike Rutherford – gitár, basszusgitár, vokál
Tony Banks – billentyűk, vokál
Produkció
Genesis
Számlista
1. Abacab (7:01)
2. No Reply At All (4:40)
3. Me And Sarah Jane (5:59)
4. Keep It Dark (4:31)
5. Dodo / Lurker (7:28)
6. Who Dunnit? (3:22)
7. Man On The Corner (4:26)
8. Like It Or Not (4:57)
9. Another Record (4:28)
Az album hossza: 46:52
