Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Drone Hunter
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2013
Játékidő: 43:35
Értékelés: 4/5
A horvát zenei progresszivitás, az első osztályú képet kovácsoló szellem és a briliánsok sora, amelyek az elmúlt években egymás után bukkannak fel a Kupán túl, egyre jobban vonz. A januári első találkozás után a muraközi Drone Hunterrel pedig még inkább meggyőződtem róla, hogy a fejekben húzódó és a politikusok papírjain megrajzolt határokon túl rengeteg fiatal, nyitott, zenéből építkező srác él, akiknek igazi zenei potenciál van a kezében. Ezúttal egy nem mindennapi bemutatkozó lemezt tartok a kezemben, amely a már hallott, újrafelvett lemezek tengerétől néhány lényeges ponton különbözik, és ezeket még azelőtt ki kell mondanom, hogy a debütalbum szép árnyalataiba belemélyednék. Először is: a Drone Hunter olyan formáció, amely rendkívüli közös kémiáját csak 2012 tavasza óta kovácsolja, és azt is meg kell jegyeznem, hogy a következetesen instrumentális zenei kitörésekben három különálló stílus és hatás érződik. Az old school, HC-vel átitatott punk mellett rengeteg az AC/DC-féle boogie rock, a Black Sabbath és Lemmy után pedig Hank Williams is otthagyta a keze nyomát, ahogy a fiatalok által kevésbé hallgatott country- és bluegrass-előadók palettája is. Mindez a közös üstben valami kivételeset és nagyon hallgathatót főz. Ha címkéznünk kellene, és dobozokba rendeznünk a zenét (én még mindig azt hiszem, hogy éppen ez az oka annak, hogy a zene elveszíti sokszínű kiválóságát, és átkozottul unalmassá válik), a Drone Hunter talán a stoner, talán a groove metal fiókjába kerülne. Én viszont a klisés ostobaság ábécérendes fiókjai helyett inkább a jó zene fiókjába tenném a bandát.
A 2013 két nyári hónapja alatt felvett debütalbumot a varaždini srácok a hangmérnök duó, Vlatko Blažek és Marin Kereša segítségével kovácsolták össze. Már az első hallgatáskor világos, hogy a zene esszenciájába belefért minden szenvedély, a háromegy zenei isten élő, színlelés nélküli szépsége, amely az első akkordtól kezdve morajlik és fúj a fiatal csapat tíz számából. A sludge koszos rétegeiben, az ősi erővel felállított riffekben és a trió ötleteinek összecsiszoltságában az a fajta művészi érettség tükröződik, a személyek közti mágnesesség olyan szokatlan, összetartó energiája (ez, akárcsak a szerelem, az életben csak egyszer, kivételesen kétszer esik meg), amilyen néhány zenekarnak talán egykor megvolt, de a nagyobb példányszámért, a nagyobb kiadásokért és a plebejus ízlésnek való végletes megfelelésért hajtva olyan könnyen eladták, örökre elvesztették, visszatanulni vagy visszaszokni pedig már nem tudták. A hangzás kirakósa tökéletes és áthatóan erős!
Az édes, bűnös közvetlenség hangzó tobogánján az első lecsúszást a nyitó Aguamala kínálja. A koszos nyitó gitárriff lesz a fő tájékozódási pont. Mocsárszag, poros szél és a southern rock tábortüzének füstje lengi be, és Clutch, C.O.C., valamint Metallica és Audioslave képei suhannak el a szemem előtt. Fitz, Klen és Rus összhangja csúcsminőségű. Rus dobjai a pont megfelelően torzított, mélyre hangolt gitár uralkodó textúrái és Klen egyszerű, de elég masszív, jól hallható basszusa mellett az érzékeinkkel játszanak, és mozgásra, dinamikára késztetnek. A zenekarnak van érzéke az ősi ritmusjátékhoz és a fülbemászó dallamossághoz, a hangos és halk feszültsége és dinamikája pedig itt átadta a helyét egy csomó jó ötletnek és hangtextúrának, amelyek látszólag egyszerűen, szinte sorban követik egymást. A Blood Island igazi sludge-thrash ékkő, a hangzó apokalipszis három lovasa pedig úgy ereszti ki a gőzt, ahogy Lars, Kirk, James és társaik még azelőtt tették, hogy a Black Albumon elrontották volna: ősi, pont eléggé kompromisszumok nélküli garázshangzás, de stílussal, izzadságcseppekkel, vad tempóval és a rendkívüli zenei keresztezés tisztátalan vérével. A sludge ezúttal nem akad el, a Drone Hunter mégsem hangzik a Karma To Burn puszta másolatának. A The Crow’s Final Scream az énekelhető elemeket a korai Downtól kölcsönzi, csak éppen Anselmo hangja nincs sehol, legfeljebb a bal és jobb fül között, az agyban, a hallgató fejében, aki egész könnyen elkezdi dúdolni a megfelelő sorokat, énekdallamokat, és szavakba önti a szám látszólag néma üzenetét. A képek játéka fokozódik, számról számra és magukon a kompozíciókon belül is. A sokrétű ritmusjátékkal és az organikusság torzított fraktáljaival teli, mozgalmas finálé után a trió a The Hunt című számmal vadászatra indul a még meg nem győzöttek után. A működési minta hasonló, de nem azonos, a Drone Hunter pedig csupa nagy, nehéz kaliberű hangrakétát lő ki magából. Sokkal több lazítást ad a kivételes Twisted Horse Boogie, amely könnyedén a fiatal trió alkotói munkásságának egyik legkiemelkedőbb csúcsa. A torzított gitár, a basszus és a masszív dobok dallamos boogie-játéka fantáziával játszik, és nyilvánvaló, hogy az ősi gépezetbe ezúttal a Corrosion Of Conformity után az AC/DC sűrű olaja, egy kis R.A.T.M. és a Garage Inc. korszakbeli Metallica is belefolyik, de azé az első, nem a második, divatos korszaké.
A The Ram többet tud. Az ősi brutalitás után a Drone Hunter megenged magának egy kis ritmikai játékot, közvetlen játszadozást és ráhangolódást, és valahol mélyen egy-két pillanatra még a Deftonest is hallom, csak a felfújt megfoghatatlanság nélkül. A Drone Hunter közvetlenebb, szaftosabb, férfiasabb! A blues felé átlátszóbb Blacksmith’s Revenge On Machines inkább sabbathosan végzetes, mint sírósan melankolikus. A Drone Hunter kezébe veszi a nagykalapácsokat, és a szkeptikusokat a füleikig beveri a földbe. Igaz, egy-két riff itt újra előkerül, de szándékosan, a haladási irány megtartása és a következő pillanatok közti összeolvadás tökéletes, férfias kivirágzása kedvéért. A Backfire így grunge-osabban koszos, de csak a nagyszerű Alice In Chains módján. A csodás ötletgazdagságú hanglavinák alatt ismét hallom a néhai Staley keserű hangját, a Drone Hunter pedig ezúttal ihletettebb jam-kirándulásokat enged meg magának a tökéletes southern stoner vizeire, majd tovább csúszik a saját, csak a banda mértékére és ízlésére szabott világ tektonikus törésvonalain. Az egész ütős és pokolian fülbemászó. A Packin’ Heat újabb pillanata a tökéletes dallamos és ritmikus uralomnak, az ütős, áttörő, tömör riffsor és a szaftos szívélyesség pedig a helyes húrokat pengeti meg, ha egy kicsit is szeretitek a jó zenei szórakozást, az egészséges adag koszt és a pajkos férfias mulatságot sör és torzítás mellett. Ezt a záró Carving The Current sem rontja el: morogva zárja a lemezt, a korábban hallottak utolsó akaratnyilvánításában és élvezetében, csak éppen a zenekar ezúttal egy kicsit több teret enged a szíve kormányosának, mégis biztonságban marad a jól ismert, tökéletes összhangú kémia védelmében.
A Drone Hunter az érzékek első játékában legalábbis az én világom középpontját érintette meg. A megrázott, megdagasztott hallójárati erogén zónáim azt jelzik, hogy ezúttal erővel és potenciállal bíró zenekarról van szó, amelyet kertelés nélkül, a metaforák szépítése nélkül érdemes dicsérni. A Drone Hunter golyós banda, amelyből talán pillanatokra mégis hiányzik egy kis ének, hogy az egész még szebb és jobban fogyasztható legyen. Ez talán ötlet a következő alkalomra, mindenesetre remélem, hogy a zenekar további útja nem a sablonoknak való behódolás felé vezet. A saját esztétikai sablonoknak sem, remélem, és a jövőben is megengedik maguknak a korlátok nélküli szabad repülést. Talán még egy kicsit jobban is, mint most, de hát tudjátok: a gyakorlat teszi a mestert, és a mester gyakorol. A Drone Hunter vitathatatlanul olyan ékkő, amelyért az én fülpárom és kezem szívesen nyúl majd még többször, és legalább gondolatban megírja a versek és az elégedett kiáltások sagáját, amelyekért egyáltalán hallgatunk sludge-zenét, és amiben tökéletesen hiszünk, a divatos baromságokban viszont nem.
Felállás
Filip Hajdarović –Fitz- gitár
Luka Klen- basszusgitár
Marko Gotal – Rus- dobok
Produkció
Drone Hunter
Számlista
1. Aguamala
2. Blood island
3. The Crow’s Final Scream
4. The Hunt
5. Twisted Horse Boogie
6. The Ram
7. Blacksmith’s Revenge On Machines
8. Backfire
9. Packin’ Heat
10. Carving The Current
