Szerző: Rok Klemše
Előadó: Iced Earth
Kiadó: Century Media
Megjelenés: year_month
Hossz: 62:03
Pontszám: 4/5
Az elmúlt évtized igencsak viharos volt az Iced Earth számára. Matt Barlow, az első számú hang folytonos kilépései és újbóli visszatérései már-már »spinal tapos« méreteket öltöttek, a tagok futószalagon cserélődtek, a Jon Schaffer főnök vasmarka alatt működő csapat pedig saját dalszerzéssel is hosszú ideig hajszolta az utolsó igazán egységes stúdióalbum, a Horror Show (2001) színvonalát. A stúdióban meggyőző bandák közé az amerikai veteránoknak végül az új énekes, Stu Block érkezésével és a Dystopia című lemezzel sikerült visszatérniük: ez az album újra beléjük lehelte azt az erőt, izgalmat és energiát, amely annak idején felrakta őket a metáltérképre. Ha az amerikaiak 2011 óta tehát valószínűleg karrierjük legnagyobb reneszánszát élik, az is egyértelmű volt, hogy az igazi próbatétel a Dystopia utódja lesz. Hát kiállták az Iced Earth ezt a stressztesztet jobban, mint a mi bankjaink?
Mindenképp, bár némi mínusz és pár rossz kintlévőség azért a Plagues of Babylonnak is van. Schaffer az új lemezen ismét visszatért a »Something Wicked« sagájához, amelyet először a legendás Something Wicked This Way Comes (1998) albumon zenésített meg, és a Something Wicked Part 1 és 2 koncepcionális ikerlemezén zárt le. Éppen ez utóbbi a zenekar történetének egyértelműen mélypontja, így optimistán lehetett tekinteni a banda jövője elé, hiszen Schaffer állítólag az unalmas The Crucible of Man-nel végre lezárta a sagáját. De Jon nem lenne Jon, ha a gyermekét, az antikrisztus Set Abominaét büszke apukaként nem mutogatná minden lépésnél. Történetét tematikusan röviden már a Dystopián is érintette, a Plagues of Babylon pedig félig koncepcióalbum, hiszen a Something Wicked saga ezúttal a lemez felét foglalja el, tematikailag pedig valamiféle zombis posztapokalipszisbe helyezték.
Szerencsére Set uralmának visszatérése ezúttal nem ugrás a sötétbe, hiszen az album első, erősebb felét, részben magának a történetnek köszönhetően is, sötét, apokaliptikus hangulat jellemzi. Az Iced Earth ezt sikeresen és hatékonyan csomagolja be vad tempóba, epikusan hosszú, számtalan fordulattal és váratlan csavarral tűzdelt dalokba, Schaffer riffgyárába, valamint Stu Block újabb, kiváló énekteljesítményébe. Énekstílusa ezúttal kissé más, mint elődjén, hiszen Stu helyenként rendkívül közel kerül Matt Barlow-hoz (szinte kétség nélkül Jon Schaffer unszolására). Embertelenül magas sikolyokból így csak ízelítőt kapunk (a thrash-es zúzda, a Democide zárásában, amely még a Burnt Offerings idejét is megidézi), Stu pedig viszonylag mély, baritonos fekvésekben marad, amelyek Barlow-ra voltak jellemzőek. Ha jól sejtem, hogy Schaffer befolyásolta Block énekes szerepét, akkor nagy kár, hogy a főnök újra a régi mintákba kényszerít, és nem hagyja, hogy az új énekes a saját útján fejlődjön. Mindazonáltal Stu megint magára vonja az összes figyelmet, a karizmatikus énekes adja a dalokba a legtöbb energiát, a számok témáját pedig kiváló interpretációjával könnyedén a szemed elé festi.
Jó hangszeres alap nélkül azonban a kiváló énekmunka sem elég, és ebben is sikerült az Iced Earthnek elérnie, hogy a Plagues of Babylon méltó utódja legyen a zenekar örökségének. Jon Schaffer még mindig tud riffet írni, még ha időnként úgy is tűnik, hogy csak ugyanazon gitármozdulatok variációit képes megírni. Mégsem lehet a lemezre túlzott ismétlődést fffogni; a gitártámadás még mindig hatalmas, Jon híres, ritmikusan masszív jobb kezének pengetése pedig utánozhatatlan (a Peacemaker kiváló közjátéka, amely kicsit a Dystopia fantasztikus Equilibriumára emlékeztet). Ráadásul a gitárduónak sikerül az epikus akkordokat csodás dallamokkal, kiváló harmóniákkal és akusztikus díszítésekkel feldobni. Block mellett legalább még egy fényes csillaga van a lemeznek, aki ezt már a Dystopián is sejtette. Troy Steele ezúttal igazán bizonyítja, hogy Randall Shawver után ő a zenekar legjobb szólógitárosa. Steele megtalálja a megfelelő érzést és a megfelelő helyet minden szólónak a lemezen, minden gyorsujjú mozdulatának van elég egyénisége ahhoz, hogy semmiféle sablonosságról ne lehessen beszélni. A ritmusszekció ezúttal ismét a három említett háttérében marad, bár az új basszusgitáros, Luke Appleton (Fury UK) néhányszor az előtérbe is kitör, míg a „session” dobos, Raphael Saini nem nyújt semmi túlzottan megrázót, de szolidan teljesít, főleg az Iced Earth-re olyan jellemző torpedózó részekben, valamint a riffek és dobok sorozatszerű összekapcsolásában.
Set zombijainak sajnos egy-egy csont is a torkán akadt, hiszen a Plagues of Babylon messze nem hibátlan. Időnként főleg a dalok túlzott hossza zavar, hiszen a legtöbbből simán lehetett volna vágni pár percet, és semmit sem veszítettek volna vele, inkább épp ellenkezőleg. Ha például a The Culling vagy a The End dicsekedhet is fenomenális, epikusan hangzó refrénekkel, időnként beleesnek a túlzott »Crucible« unalomba és egyhangúságba. Az album fő gyengesége viszont éppen a gyengébb második fele, amely az első hatos után csak kifulladva liheg, ahelyett hogy a lemez a végére vulkánként zúgna. Egyenesen nevetséges már a kötelező és erőltetett balladanyomás minden egyes lemezre. Az If I Could See You főleg Block kiváló harmóniáinak köszönhetően igazán szép szám, de vajon tényleg szükség van rá? Emellett ott van a Peacemaker (igazán gyatra, amerikai konzervatív szöveggel, amely az amerikai alkotmány második kiegészítését énekli meg, és csak Jon republikánus kertjében teremhetett), a Parasite, valamint két feldolgozás – a Highwayman, amely egy amerikai klasszikus feldolgozása, eredetileg Johnny Cash, Willie Nelson, Kris Kristofferson és Wylon Jennings adta elő, érdekes ugyan, de gyorsan felejthető, a Spirit of Times pedig teljesen felesleges, hiszen Jon saját magát dolgozta fel (a szám eredetileg a Sons of Liberty projektjéből származik). Szerencsére a második felet teljes egészében megmenti a Plagues of Babylon valószínűleg legjobb dala – a Dante Pokla és tulajdonképpen az egész Horror Show után egy újabb főhajtás a klasszikus irodalom, elsősorban H.P. Lovecraft kozmikus borzalma előtt. Cthulhu kétségkívül a horror egyik legnagyobb neve, és az Iced Earth ennek megfelelően tisztelgett a zöld, csápos isten előtt. Nyugodt, melankolikus, akusztikus kezdés után a szám felrobban Stu sikolyával, hullámzik, mint Cthulhu csápjai, szaggat, mint a karmai, a csúcspontját pedig a refrénben éri el, amely teljesen közelít a zenekar legjobb pillanataihoz.
Az Iced Earthnek megint sikerült, még ha a Plagues of Babylon első látásra korántsem is olyan erős produktum, mint a Dystopia. Sajnos van néhány hiányossága, amelyek a Horror Show megjelenése óta egészen a Dystopiáig kísértették a zenekart, ugyanakkor megvannak benne az Iced Earth legjobb éveinek dalszerzői erényei és az a rúgós energia, amelyet Block hozott magával a bandába. A túlzott elhúzódás pillanatait, amelyek az album nagy csapdájává válhattak volna, a másik oldalon néhány fenomenális pillanat menti meg, és ezek gondoskodnak arról, hogy a Plagues of Babylon a Dystopia méltó utódja legyen, és bizonyíték arra, hogy az Iced Earth még nem mondta ki az utolsó szót. »És a homlokára név volt írva, amely titok volt: A nagy Babilon, a föld parázna asszonyainak és utálatosságainak anyja.«
Az Iced Earth a Plagues of Babylont Ljubljanában már e pénteken, 2014. január 24-én mutatja be a Kino Šiškában, a legnagyobb rajongóknak pedig még egy nappal később Zágrábban, vasárnap, 2014. január 26-án pedig Szarajevóban.
Felállás
Jon Schaffer – gitár, ének
Stu Block – ének
Troy Steele – gitár
Luke Appleton – basszusgitár
Produkció
Jon Schaffer
Számlista
1. Plagues of Babylon
2. Democide
3. The Culling
4. Among the Living Dead
5. Resistance
6. The End?
7. If I Could See You
8. Cthulhu
9. Peacemaker
10. Parasite
11. Spirit of Times
12. Highwayman
13. Outro
