Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: McDonald, Ian
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 1999
Értékelés: 3.5/5
Ian McDonald, a legendás multiinstrumentalista (jelenleg a 21 Century Schizoid Band tagja) első szólóalbuma csaknem húsz évvel a Foreignerrel megélt kétszeres platinás napjai és nagy kereskedelmi sikere után, pontosan harminc évvel a King Crimsonnal debütált, felejthetetlen „In the Court of the Crimson King” (1969) után jelent meg. A lemezen mindkét zenekar hatása érezhető, ami nem meglepetés, hiszen Ian mindkét csapatnak központi alkotó (és alapító) tagja volt. Elsőre különös stíluskeveréknek tűnhet, hiszen a két banda zeneileg szinte teljesen ellentétes partot képvisel, de a zenében éppen az ilyesmi szokta meghozni a legjobb gyümölcsöt. Ian a progresszív és az AOR rock minden számottevő nagy nevét megnyerte az együttműködésre: itt van Gary Brooker (Procol Harum), Lou Gramm (ex-Foreigner), John Waite (ex-The Babys, ex-Bad English), John Wetton (ex-Family, ex-King Crimson, ex-Uriah Heep, ex-Roxy Music, ex-UK, Asia), Michael Giles (ex-King Crimson), Peter Frampton (ex-Herd, ex-Humble Pie), Steve Hackett (ex-Genesis, ex-GTR) és még sokan mások. A többségükkel korábban is dolgozott együtt, és ez meg is hallatszik az albumon. Ráadásul hosszú idő után először működik újra együtt régi társával a híres „crimsoni” időkből, Peter Sinfielddel (az ELP szövegírójával), aki itt-ott ötletekkel és szövegekkel is hozzájárult a lemezhez. A King Crimson-rajongók többsége szerint kettejük volt az a központi elem, amely megteremtette az első album felejthetetlen varázsát, és miután Ian távozott, és ezzel elindította a zenekar első nagy változáshullámát, a csapat soha többé nem volt ugyanaz, hanem folyamatosan alakult át. Az ő varázsuk az album legvégén elevenedik meg. A vokálok zömét Ian maga énekli, és azt kell mondanom, hogy egészen szolid, AOR-os hangja van, ami kicsit Les Holroydra (Barclay James Harvest) emlékeztet. Néhány számban Gramm, Wetton és Brooker is „besegít”. Az albumon leginkább az jön ki, mennyire sikeresen olvasztja egybe Ian gazdag zenei irányait: az AOR-t, a progresszív rockot, a hard rockot és a jazz rockot. Zenei hatásai tehát az egész lemezen szétterülnek, de a legjobb eredményt akkor éri el, amikor a hozzá legközelebb álló art rock felé fordul. A hard rockos és AOR-os anyag billentyűs, fuvola- és szaxofonvirtuozitásától, valamint a lemez nagy részén uralkodó Hackett-gitártól mélységet kap. Hosszabb progresszív eposz viszont nincs az albumon, így Ian végig valahol az aranyközépúton hajózik a különböző zenei hatásai között.
A lemezt a rendkívül élénk, vidám, rövidebb instrumentális „Overture” nyitja, amely semmiben sem emlékeztet a két említett zenekarra. Itt Ian először csillogtatja meg virtuóz billentyűs tudását. Jól kivehető benne a Hackettre jellemző gitárhang is. Az „In Your Hands”-ben először jelennek meg Ian hard rock/AOR hatásai, melyekhez végig hozzáadja a jellegzetes art rock fűszereit, így a dal mélységet nyer. A központi gitárriff kicsit még a kanadai art rockerek, a Saga egyik ötletére is emlékeztet. A „You Are a Part of Me” ugyancsak kiváló példa a dallamos rockra, amely a változatos gitár- és billentyűs betétek révén semmiképp sem válik a sok hasonló szám egyikévé. A „Sax Fifth Avenue” – ahogy a címe is mutatja – instrumentális szám, amelyben Ian szaxofonja a főszereplő, és kiváló szólók uralják. A dal elsősorban jazzes, „esős” melankóliájával nyűgöz le. A drámai „Forever and Ever”-ben John Wetton veszi át az énekes szerepét. Rendkívül melankolikus hangja remekül illik a dal szimfonikus színezetéhez. Ian szellemes fuvolaszólói itt kiválóak, és velük bizonyítja, hogy valószínűleg ő a rockzene egyik leginkább mellőzött fuvolása. Itt éled fel először – főleg a hangulatnak és az éneknek köszönhetően – az a bizonyos „crimsoni szellem” is, Wetton korszakából, a „Red” (1974) idejéből. A hard rockos színezetű „Saturday Night in Tokyo” egészen más típusú szám, és kifeszített gitárszólóival, kiélezett ritmusával az 80-as években valószínűleg sláger lett volna, bár McDonald „angyali” hangja nem épp ideális hozzá (itt jön ki először a hangjának legfőbb hiányossága). A remek instrumentális „Hawaii” csodálatos hárfát tartalmaz, idilli hangulatával pedig igazán felidézi a hawaii partot egy esti éjszakában. A „Straight Back to You” Lou Grammot hozza az énekben, mégsem hangzik tipikus Foreigner-számnak, legfeljebb az első részében. Főleg a „crimsoni” Hackett-riff és Ian szaxofonja miatt. A közvetlenül a fő váltás előtti hangszeres rész ugyanis több mint érezhetően a King Crimson „Red” (1974) című számának és albumának központi riffjére emlékeztet. Ian szaxofonszólója pedig a „One More Red Nightmare” (szintén a „Red”) általa játszott részét idézi, ahol vendégzenészként működött közre. Hackett nem először találkozik a King Crimson zenéjével ezen az albumon, hiszen Iannel korábban már együtt dolgoztak Hackett „The Tokyo Tapes” (1999) című koncertalbumán, ahol mind a saját klasszikusaikat, mind a Genesis klasszikusait játszották. Az „If I Was” „power” ballada, amely egyenesen Ian „angyali” hangjára készült, és tempójával, valamint Ian hangjának őszinteségével minden dallamosrock-rajongót lenyűgöz. A „Demimonde” remek, középtempós instrumentális, Hackett gitárjára, Ian szaxofonjára és a háttérben szóló kórusra építve. A King Crimson-rajongóknak pedig kétségkívül a záró „Let There Be Light” jelenti az album csúcspontját, ahol újra megelevenedik az a hiteles varázs a korai időkből, amelyet a rajongók többsége szerint csak a McDonald/Sinfield páros tudott megidézni. A szám ugyanis mindent tartalmaz, ami a korai King Crimsont jellemezte: intenzív szimfonikusságot rengeteg mellotronnal, drámaiságot és feszültséget. Csak Sinfield nem jellemzően optimista szövege tér el tőle. Brooker éneke remekül beleillik, és Ian ennél jobb énekest – talán Lake-et vagy Wettont leszámítva – valószínűleg nem választhatott volna ehhez a dalhoz. A „Let There Be Light” élő művészi bizonyíték arra, hogy a McDonald/Sinfield-kombináció ősi varázsa ennyi év után is működik, és képes megidézni mindazt a drámaiságot, amellyel az eredeti King Crimson rendelkezett. Ez a dal könnyedén felkerülhetett volna a zenekar első két albumának valamelyikére. Hangulatában erősen a „Court of the Crimson King” (In the Court of the Crimson King, 1969) felejthetetlen mestermű felé húz, és időnként tényleg úgy szól, mint valamelyik elfeledett King Crimson-szám. Emlékszem, amikor először hallottam élőben a 21 Century Schizoid Band előadásában (a volt King Crimson-tagokból álló zenekar, amelynek Ian is tagja), meg voltam győződve róla, hogy a csapat egy elfeledett, soha ki nem adott számáról van szó. Ennek oka elsősorban Ian csodálatos zenekari hangszerelése mellotronon, Brooker titokzatosan melankolikus éneke és Sinfield misztikus szövege. És amikor vele véget ér az album, Ian egyenesen azzal hagy minket, hogy még többet szeretnénk belőle!
Ian a „Drivers Eyes”-szal csodálatosan meglepett: komplex és sokszínű albumot hozott össze, amelyben ugyanakkor annyi a kereskedelmi töltet, hogy azoknak is tetszeni fog, akik elsősorban a dallamosságra és a dallamos rock közvetlen megközelítésére esküsznek. A lemez igen érdekes keveréke a szimfonikus progresszív rock és az AOR legjobb elemeinek, amely a korai King Crimson és a Foreigner elemeinek sikeres összeolvasztásával lep meg, és ez leginkább a két zenekar rajongóit fogja nagyon megörvendeztetni. Ezért a „Drivers Eyes” elsősorban nekik szól. Örülni fognak neki azok is, akik még emlékeztek Ian „elveszett” projektjére, a „McDonald & Giles” (1971) albumra. Úgy harminc évvel ezelőtt a „Drivers Eyes” néhány számával egész szép kereskedelmi sikert érhetett volna el, amikor a King Crimson hűséges rajongóinak többsége, a zenekar ideiglenes „pihenője” idején, bármi újra vágyott, ami kötődött a nevükhöz, hiszen ez a lemez a valaha volt egykori tagok legjobb szólómunkái közé tartozik. Ezzel együtt felmerül a kérdés is: mikor adja ki Ian a következő albumát, ha már a „Drivers Eyes” is ilyen jó lett?
Felállás
Ian McDonald – ének, fúvósok, billentyűs hangszerek, mellotron, vokál
Vendégzenészek:
Lou Gramm – ének
John Waite – ének
John Wetton – ének és vokál
Mitch Weissman – ének
Ian Lloyd – ének
Gary Brooker – ének
Steve Hackett – gitár és szájharmonika
Hugh McCracken – gitár
Peter Frampton – gitár
G.E. Smith – gitár
Maxwell McDonald – akusztikus gitár
Kenny Aaronson – basszusgitár
Paul Ossola – basszusgitár
Stephen Gosling – zongora
Steve Holley – dobok és ütőhangszerek
Michael Giles – dobok, ütőhangszerek és vokál
Park Stickney – hárfa
Dan Coleman – Strings
Keith Underwood – fuvola
Immanuel Davis – pikoló
Catherine Cho, Louise Owen, Time Summers, Patricia Sunwoo és Eva Burmeister – hegedű
Daniel Panner és Sheila Browne – brácsa
Matthew Herren, Alexis Gerlach és Edward Arron – cselló
Produkció
Ian McDonald
Számlista
1. Overture
2. In Your Hands
3. You Are A Part Of Me
4. Sax Fifth Avenue
5. Forever And Ever
6. Saturday Night In Tokyo
7. Hawaii
8. Straight Back To You
9. If I Was
10. Demimonde
11. Let There Be Light
