Postojnai blues fesztivál 2006

0 11

Helyszín: Postojna / Szlovénia
A koncert dátuma: 2006. 05. 18.
Látogatók száma: 2605
Jegyár: kb. 200 (2005. 05. 26.) & 700 (2006. 05. 27.)

Ezt a kis fesztivált idén mindenképp megérte megnézni: amikor a plakáton megláttam a Ten Years After nevét, már tudtam, hogy menni kell, de egyébként is izgalmas koncertélményt ígért az előadók névsora. A gyönyörű környezetben, közvetlenül a karsztos földalatti világ bejáratánál, a Postojnai-barlang szomszédságában – ott, ahol a Pivka folyó megszületik, ahol szépen gondozott park van, és ahol a művészek bizonyára bőven találnak a műveikhez szükséges alkotói ihletet – a kollégámmal derekas késéssel lihegtünk be, mert a Bluesback már vidáman melegítette a nagyon szerény számú kíváncsi fület.

BLUESBACK:
A Bluesback, amelynek kezdetei 1995-ig nyúlnak vissza, bebizonyította, hogy ez a négytagú banda nem az a fajta, amely épp hogy csak megtanult járni. Peter Orlič (ének, gitár), Marko Stropnik (gitár, ének), Willy DeMattia (basszusgitár) és Mitja Stropnik (dob) többszörösen meggyőzött minket arról, hogy nekünk, szlovéneknek is van egy igencsak irigylésre méltó „blues rock” gyártónk. A fiúk egy óra alatt lenyomták a stúdióanyagukat, amelyet hivatalosan még nem adtak ki, mert még mindig kiadót keresnek, amely támogatná őket (régi történet egy olyan országban, amelynek blues rock kultúrája sincs, és amelyet Szlovén Köztársaságnak hívnak). A jó egy órás műsorban meggyőzően nyúltak külföldi zenekarok feldolgozásaihoz, és lelkesen mutatták be saját szerzeményeiket is. Nagyon meggyőzően léptek fel, jó adag blues-energiát lőttek a nép közé, és megmutatták, hogy rutinos, jól megolajozott gépezet állt a színpadon, ami az összeszokottságot és a technikai felkészültséget illeti. Röviden: a Bluesback korrektül és lelkesen állt hozzá, és remekül kihasználta a bemutatkozásra kapott időt. Ha a Bluesback a ti környéketeken is megfordul, ne hagyjátok ki a koncertjüket! Irigylésre méltó banda, remélhetőleg sikerül feljebb kapaszkodniuk!
 
PAUL LAMB AND KING SNAKES:
Aztán jött a Paul Lamb And King Snakes. Először csak a King Snakes lépett színpadra Chad Strentz (ének, ritmusgitár), Raul de Pedro Marinero (ritmus- és szólógitár), Rod Demick (basszusgitár) és Sonny Bellow (dob) felállásban. Marinero a rövidre nyírt, szőke melíros frizurájával és zömök alkatával első látásra a Rush gitárosára, Alex Lifesonra emlékeztetett. A King Snakes olyan hihetetlen magabiztosságot sugárzott, hogy eleinte fel sem tűnt, hogy valami hiányzik: a vezérük, a gőzmozdony és a szájharmonika kiváló akrobatája, Paul Lamb. A King Snakes már mélyen belemerült a „rhythm’n’blues” hangulatába, amikor hirtelen megjelent a színpadon az Al Capone-korabeli „Valentino-típus”, Paul Lamb. Ő persze már teljes erőből fújta vidáman a szájharmonikáját. Paul Lamb szó szerint legenda, a teljesítménye alapján. Ez a koncert pedig kivételes csemege volt, mert a szájharmonikás szólókat látni, ráadásul a színpadi események középpontjában, a blues vezényletével, valóban ritkaság ezen a bolygón. Teljesen egyedi stílusról van szó, amelyhez rengeteg erőfeszítés és rendkívüli akaraterő kellett, hogy kivívja az elismerést a blues világában, pontosabban a mai világ élvonalbeli bluesában. Lamb másfél órás fellépése alatt alaposan talpra állította a közönséget. Szellemes szólóspontjain át egy sor elképesztő szájharmonika-improvizációt sorakoztatott fel, és teljesen beleélte magát a szerepébe. Egy felületes párhuzammal élve: ami Ian Anderson a Jethro Tullban, az Paul Lamb a King Snakes-szel. Lamb a földön fetrengett, végül lesétált a színpadról a közönség közé, sorról sorra végigjárta a nézőket, és felpörgette az közönséget, amely ettől szorgalmasan (lábra állva!) ringatózott. A King Snakes-ből kiemelkedett a kiváló énekes, Chad Strenz, aki Lamb szájharmonikája mellett erős, nyers, szinte „fekete” hangzású vokáljával igazi mágnesként dolgozott abban a repertoárban, amelyet Paul Lamb & King Snakes nyomott. Röviden: felejthetetlen blues-leckének voltunk tanúi, szokatlan hangszeres felállásban, amely csúcsszintű színpadi összeszokottságot és munkakémiát sugárzott. Pauč Lamb a King Snakes-szel mindenkit teljesen elbűvölt, kivételes benyomást hagyott maga után, amelyet a fellépése végén a közönség viharos tapsával és helyeslésével aratott le; a nézők ráadást követeltek, de többre sajnos már nem maradt idő.
MICHAEL BURKS:
A meghirdetett esti főszereplő, Michael Burks az az úr, aki kivételes természetes tehetséggel játssza a bluest. Teljesen természetes, „kanyarok és kerülőutak” nélkül, teljesen őszintén és egyenesen, a lélek legigazabb nyelvén. Burks mindenképp a fekete, afro-hagyományos bluesból merít, hű a gyökerekhez, erős gospel-soul beütéssel. Michael intenzíven állt hozzá. A közönséggel nem sokat törődött. Egyszerűen kijött, felkötötte piros Gibson Flyin’ V-jét és elúszott a saját blues-világába. A színpadon Jerome Ray Louden, az elképesztően pontos és erőteljes ütésű dobos, John Davies basszusgitáros és Wayne Arland Sharp, a Hammond-orgonán játszó billentyűs társaságában játszott. Michael kivételes kontrollra és kivételes átélésre képes, a gitáros „pull off-jai” és „lickjei” a koncert alatt fenntartás nélkül borzongáshullámokat futtattak végig a gerincen, ahogy a válogatott, odacsapós riffek is, amelyeket a kompakt ritmusszekció energikus, robbanékony játéka támogatott. Röviden: olyan felállásról van szó, amely nyilvánvalóan nem tud hibázni, és ezúttal is így volt. Burks a nagyjából 2 órás fellépése alatt egyszerűen semmiben nem tudott mellényúlni. Michael a koncert közepén elmondta, hogy a mostani postojnai fesztiválon való fellépés az ő és zenekara egyetlen idei európai koncertje (júniusban már az USA-beli turné vár rájuk). Burks mágnesesen elbűvölő, egyszerűen magához húz. Már csak az is, ahogy nézed, mennyire átélten adja elő a műsorát. Az egyik szünetben a számok között Wayne úgy mutatta be, mint az embert, aki 2004-ben az Egyesült Államokban a következő elismeréseket kapta a zenei teljesítményéért: „Ladies and gentleman! Please welcome contemporary album of the year (az „I Smell Smoke” albumért), contemporary song of the year (az I Smell Smoke dalért), guitar player of the year (az év gitárosa 2004-ben) and Living Blues magazine guitarist of the year 2004 (a nevezett zenei magazin 2004-es díját kapta) winner, Mr. Michael Burks.” Burks végig remek „feelingben” volt, és hihetetlen könnyedséggel idézte meg a különféle hangulatokat. Az igazi ördögi „rhythm’n’blues” a következő számban erotikus keringővé változott, a húrok sírós nyújtásának nemes csengésével, amely a csúcsszinten felépített szólókból, Michael erre teremtett varázslatos ujjai alól áradt. Különös, hogy egy látszólag teljesen egyszerű, rutinszerűen kiszámítható hozzáállás, egy látszólag ismert zenei egyenlet, amelynek az eredménye mindig ugyanaz, mégis milyen csalóka érzést tud kelteni. Burks egyszerűen olyan különleges gitáros, hogy a műfajilag megcsontosodott résben is könnyedén talál magának helyet. A zenekar csúcsformában vitte végig a kétórás műsort. Különösen a hosszú részeken ragyogott, amelyeket Michael ősi ösztönű szólói fűszereztek, ezek néhányszor rövid keresztüzzé is fajultak Michael gitáros kunsztjai és Wayne Hammond-szólói között. Röviden: olyan csúcsminőség, amely még az igencsak válogatós, elkényeztetett, gurmand zenei füleknek is kedvére tehetett. Burks az egyszerű hozzáállásával, de azzal a rendkívüli mélységgel, amelyet magában hordoz, és amelyet a rá jellemző hihetetlen érzékiséggel mutatott meg, mindenképp igazolta a Postojna Blus Festival első napi első számú favoritjának járó hírnevét.

Hihetetlen és igazán szomorú tény, hogy a kiváló szervezés ellenére „szemre” alig 200 ember jött el a fesztiválra. És ez a 200 is csak akkor, ha „szemre” összeszámolod az összes két lábon járót a söntésektől a színpad előtti ülőhelyekig. A gyenge látogatottság persze bűnös abban is, hogy nem sikerült elűzni a csípős hideget, amely biztosan 10°C körüli hőmérsékletre süllyedt, ha nem még egy-két fokkal lejjebb. Így zárult az első este. Egyetlen dolog hiányzott: az emberek.

Másnap, pontosabban 2006. 05. 27-én összehasonlíthatatlanul több látogató volt, ami előre jelezte a vidám tombolást a fesztivál színpada előtt. A Ten Years After-t a szlovének úgy látszik mégiscsak ismerik és eléggé nagyra becsülik.
 
WOODY MANN:
Manny Wood, Woody Mann, Moody Wann, Wanny Mood,… a nép szavát vennénk, vagy a felét? Röviden: rengeteg megfelelő kombináció létezik, ahányféle zenei műfajt ez az ürge összeolvaszt! Ebből mégis egyetlen ismerhető fel, ahogy a Woody Mann név is csak egy van. Három nappal ezelőtt európai turnéja keretében a mi Celjénkben lépett fel! Természetesen kiváló, kiforrott zenészről, elismert gitártanárról van szó, akinek a kifejezéshez a kezében csak egy gitárra van szüksége, semmi másra. Kivételes kontrollal bírja a „finger pickinget”, amely varázslatos ujjbegyei alól árad. Woody Man a második napon 20:00 és 21:00 között igazi szólóélményt varázsolt, szó szerint. A National Steel és a klasszikus folkgitár elég volt a varázslathoz. Mellé egy szelíd, mélyen intonált ének, a bájos úriember, és a két „gitárja” akusztikus csengésének természetes, tiszta hangzása. A számok közé beillesztett egy feldolgozást a példaképétől, Son House-tól is, ahogy maga bejelentette a szám előtti bevezetőben. Igazi relaxáló masszázs a füleknek, hihetetlen élvezet volt Woodyt csodálni, aki mesterien töltötte ki a hangteret, azzal a csúcstechnikával, amelyet a kisujjában tart. Az egyórás fellépése egy szempillantás alatt elszaladt, és irigylésre méltó látni egy olyan zenészt, aki a puszta élvezetéért játszik, mégis elérte a teljes zenei világ elismerését. Megemlítem azt is, hogy a Woody Mann gitárműhelye, amelyet néhány nappal a postojnai fesztivál előtt szerveztek, zsúfolásig megtelt, ami szép előjel a szlovén gitárosok jövendő nemzedékének. Röviden: Woody Mann fellépése felejthetetlen utazás volt a blues, a country-folk és a ragtime kivételes fúziójának suttogóan törékeny, gyönyörű szövevényén át. Varázslat, amelyet csak Woody ismer.
 
KEITH THOMPSON’S STRANGE BREW:
Pontban 21:00-kor, másodpercre pontosan megjelent a színpadon Keith Thompson a társaival, együtt Keith Thompson’s Strange Brew néven. Keith Thompson hivatásos zenész, hosszú koncertmúlttal, és keresett stúdiózenész is. Fellépett és felvételeket készített többek között olyan elismert nevekkel, mint a Spooky Tooth zenekar, Steve Winwood (Traffic, The Spencer Davies Group), Ruby Turner, az egykori Motörhead-gitáros Wurzel, Dave Markee és Henry Spinetti (Eric Clapton Band és Tina Turner), valamint Greg Ridley a Humble Pie-ból és Luther Grosvenor (Mott The Hoople). 2004-ben alapította meg a Keith Thompson’s Strange Brew-t, és így kísérték őt a postojnai fesztiválon is: a Climax Blues Band tagja, Neil Simpson basszusgitáros (aki annak idején a „vén, morgós blueskujon” John Mayallal, valamint Ruby Turnerrel és Roy Wooddal is játszott), és Roy Adams dobos (aki dolgozott Ruby Turnerrel és Roy Wooddal, és tagja volt a Steve Gibbons Bandnek). A zenekar megmaradt negyede pedig valójában egy tagnő: Patsy Gamble, a szaxofonosok között igen neves név, aki egyébként Nagy-Britannia egyik legjobb fúvósszekciójának, a The Little Big Hornsnak a tagja. A zenésznő a múltban Mick Jaggerrel is rögzített felvételt (a „Goddess In The Doorway” lemezen), és fellép Steve Winwooddal, Eddie Martinnal és Ruby Turnerrel is. Röviden: a „varázsfőzet” meggyőzően csapott le a színpadon, és az előadás a végsőkig csiszolt volt. A Keith Thompson’s Strange Brew előre jelezte, hogy a Ten Years After-nek istenesen meg kell majd szenvednie, ha a nap beharangozott főzenekaraként a saját fellépésükkel túl akarják szárnyalni őket. Tökéletes összecsiszoltsággal öntötték a kidolgozott rhythm’n’blues riffeket, amelyek a ritmusszekció hibátlansága révén veszélyesen, végig kézzelfoghatóan kacérkodtak a tiszta funk elemeivel. Ez mindenképp azt jelentette, hogy a zenekar első osztályú apropót szolgáltatott az őrjöngéshez, a szlovénok viszont sajnos nem tudták vagy nem akarták kihasználni. Továbbra is lelkesen ültek a kisszékeiken, vagy biztonságos távolságból, sörrel a kezükben lustán nézegettek a színpad felé. Mindenesetre a koncert legalább tisztességesen megtelt emberekkel, ha az előző nap szomorúan gyatra fogadtatásához mérjük. Keith, aki a frizurája miatt futólag Joe Cockerre emlékeztetett, kompakt, adrenalinnal alaposan átitatott dalokon vezette végig a társaságot, az erotikus vonzerőt pedig, mintha i-re tették volna a pontot, Patsy altszaxofonjának hangja hozta. Persze a dalokban nem hiányoztak a kiváló szólóimprovizációk sem, ahol a zenészek különösen szembetűnő összeszokottságot sugároztak, miközben a szólistákat, akár Keitht, akár Patsyt kísérték. Leginkább azonban a kiváló basszusgitáros, Neil Simpson szólója volt az, ami elállította a lélegzetet, és alaposan felrázta az „elbóbiskolt” közönséget. A Keith Thompson’s Strange Brew többnyire az új stúdiólemezét, az „Independance” (2006) című albumot mutatta be. Az egyórás fellépéssel annyira meggyőzték a nézőket, hogy azok a végén ráadást követeltek. A zenekar vissza is tért, mert zöld utat kapott: még egy dalra volt idő. Al Green Take Me To The River című számának feldolgozása következett, amelyre a tömeg végre életre kelt. Röviden: igazi „rock blues”, könnyedén hallgatható, robbanékony energiaáramlással, ami megállíthatatlanul beszippant. Tétovázás és ingadozás nélkül. Egyszerűen tökéletes és hibátlan, mindent vagy semmit hozzáállással.
 
TEN YEARS AFTER:
22:30-kor a legendás Ten Years After lépett színpadra. Jövőre töltik be a 40. születésnapjukat. Őrület! Álmomban sem mertem remélni, hogy valaha láthatom őket Szlovéniában. Tudjátok, milyen a mi rockkultúránk. Elég szegényes. Kéritek a magyarázatot? Semmi sem egyszerűbb. Ugyanazon a napon, amikor a balkáni zenei óriások hatalmas hangjai visszhangoztak Szlovénia-szerte, vagyis Miša Kovač a Kongóban, Željko Joksimović a ljubljanai Križankében, Zdravko Čolić pedig Celjében lépett fel (róluk majd megint nagyban zeng a média tömeges ostroma), egy maroknyi, nagyjából 700 fős csapat találta szemtől szemben magát a prog rock blues úttörőivel, egy teljesen más, zöld környezetben, távol a betontól, a csillogás felfújtságától és a modern, kíméletlenül átitatott yuppie-lét robotizált sekélyességének műanyagságától.

A Ten Years After pontosan az a zenekar, igen, pontosan az, amely a „white blues” lassú hanyatlásakor bukkant fel Nagy-Britanniában, a hatvanas évek második felében. A zenekar akkoriban úgy tágította ki ezt a fogalmat, hogy népszerűsítette, illetve gazdagította heavy riffes rockattitűddel, szóval olyan banda volt, amely határozottan felfedezetlen szférákat tárt fel a rockzenében, és a „blues rockot” újra a tömegek fókuszába helyezte. Alvin Lee ma már a múlté a Ten Years After számára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Ten Years After elvesztette volna azt a hírnevet, amelyet az évek során ezzel a nagyszerű gitárossal szerzett, aki oly végzetesen meghatározta a zenekar kifejezésmódját és fejlődését. A Ten Years After 2002-ben csodával határos módon visszatért az élők sorába, amikor csatlakozott hozzájuk a „monster guitarist”, ahogy a legendás basszusgitáros, Leo Lyons szívesen bemutatja: Joe Gooch. Gooch nagyjából feleannyi idős, mint három társa, akik mind lassan a hatvanon túl járnak. A sors úgy akarta, hogy a Ten Years After visszatérjen. Gooch-nak nem csak azt sikerült elérnie, hogy belebújjon Alvin Lee nagy cipőjébe, hanem megújulást is hozott, és innovatív változtatásokkal „öreg napjaira” is továbblendítette a zenekart. Egyszerűen nem másolja Alvint sem az éneklésben, sem abban, hogy megpróbálná hajszálpontosan lejátszani a felejthetetlen szólóit. Gooch a maga gitárosa, akinek ugyanakkor tökéletesen illik a Ten Years After sajátos zenei formulája. A zenekar és Gooch találkozása valójában kulcs és zár találkozása volt. A Ten Years After ott folytathatta, ahol Alvin Lee-vel abbahagyta, ugyanakkor evolúciós értelemben előre is lépett. Ezt bizonyítja a kiváló „Now” stúdióalbum, a hitetlenkedő Tamásokat pedig megnyugtathatja a tavaly megjelent dupla koncertalbum, a „Roadworks”, amelyen kedvükre elemezhetik az Alvin és Joe közötti különbségeket. Nekem személy szerint ez az összehasonlítás a végén mindig kioltotta önmagát az egyenlet mindkét oldalán.

Röviden: amikor a fickók megjelentek a színpadon, a közönség talpra ugrott, és mennydörgő fogadtatásban részesítette őket. Az emberek végre elkezdtek gyülekezni a székek és a színpad közti térben, amelyet már jóval korábban erre szántak. Az ismert vágtázó ritmus? Working On The Road, és kezdetét vette a buli! A látvány kivételesen bátorító volt. A legendák láthatóan kicsattantak a játékkedvtől. Főleg Leo Lyons: honnan veszi ez az ember ennyi pozitív kedvet és energiát? Az egész koncert alatt mintha transzban lett volna, elmélyülten tépte a basszus húrjait, és eszelősen tombolt, mintha a Ten Years After a pályafutása első koncertkörútjára indult volna, nem pedig egyre a sok közül, amelyeket ma már rutinból abszolválnak. Lyons úgy fel volt tüzelve, mint az ördög, ami azt bizonyította, mennyire éhezték a srácok az állandó felállást, és a patthelyzet gyötrelmének megszakítását, amelybe az döntötte őket, hogy 2002-ig nem volt Alvin Lee-t pótló emberük.

Gooch rendkívüli magabiztosságával, korrektségével és fölényével nyűgözött le. Ráadásul a játékában egy szemernyi sztárallűr sincs, pedig a srácok megbecsült hírnevük mellett végül akár meg is engedhetnék maguknak, bár az másfelől taszító és ízléstelen lenne! Robbanékony és dinamikus gitárvarázslóról van szó, aki a szerepére született. A zenekar a King Of The Blues-zal olajat öntött a tűzre. A Hear Me Calling klasszikus, amelynek kifutásába Joe egy korábban soha nem hallott sort tett: „Then I’ll be leaving this town”, közben pedig Chick Churchill hívta fel magára a figyelmet egy orgonaszólóval, amely szépen megfűszerezte a számot. A srácok elindították a jól ismert, pimasz motívumot, amely a vaskos repertoárjuk része, a Good Morning Little School Girl-t az „Ssssh” (1969) lemezről. Ezt egy remek „slow blues” kaland követte, az Angry Words. Feldolgozásról van szó, aminek az eredeti előadóját sajnos nem ismerem. Utána megint teljes gőzzel csaptak le a ugrálós, „megtorpedózott rock riffes” Big Black 45-tel, amely a Kick nevű zenekar száma, amelyben Gooch játszott, mielőtt a Ten Years After-hez csatlakozott. Jött egy kissé lerövidített The Hobbit a hetvenes évekbeli változatokhoz képest. Itt érkezett el Ric Lee jó hét percig tartó, jól ismert szólómutatványához, amelyben igazi zajt csapott. Lehet, hogy Ric a repertoárját tekintve nem éppen a legmegfelelőbb dobos egy szólómutatványhoz, mert a repertoárja nem annyira különleges és égbekiáltóan egyéni, hogy mélyebben lenyűgözzön, bár határozottan jobb srác, mint valaha. De a The Hobbit az évek során legendává vált, és maga Ric kedvéért sem hiányozhat a szettlistáról. Hogy a koncert ne veszítse el a dinamikáját, a folytatásban a Love Like A Man gondoskodott róla jól ismert, örökzöld főgitártémájával. Hihetetlen, mennyire pontosan követi az eredetit, a szólót azonban Gooch a maga módján fordította ki. A maga módján, de remekül, a Ten Years After által képviselt keretek között, átélten, szenvedéllyel és teljes odaadással. Ez a szám előrejelezte, hogy a koncert egyre magasabbra hág. Utána a fantasztikus I’d Love To Change The World következett, egy klasszikus, „rockos” beállítottságú szám, Joe Gooch kiváló „szólózásával” az instrumentális középrészben. A szám egyébként különlegessé vált, mert a mai Ten Years After úgy játssza, hogy Gooch az első részt akusztikus gitáron kezdi, amellyel kemény ritmust diktál. Ez az a szám, ahol a hangulat folyamatosan nő, körről körre fokozódik, a végén pedig teljesen ártatlanul csengi ki, nyugszik el. Az érzései a Stairway To Heaven-t (Led Zeppelin) idézték fel bennem, csak az érzések. Újra egy szám következett az aktuális stúdióalbumról („Now”, 2004), a Time To Kill, utána pedig az est csúcspontja, az I Can’t Keep From Crying Sometimes, amely a leghosszabb volt azon az estén, a második részében „rock riff” egyveleggel, amelyre a közönség feje különösen megállíthatatlanul pörgött a tengelye körül. Ekkor Chick Churchill rágyújtott egy megérdemelt „csikkre”, és amíg arra várt, hogy Lyons és Gooch kitombolja magát, „sétálgatott” fel-alá a színpadon. A klasszikus „rock riffek” egyvelegébe újabban a Smoke On The Water is bekerült. Mindenesetre ez volt a záró mulatság beharangozója. Természetesen a Woodstock-slágerükről, az I’m Going Home-ról van szó! A tombolásnak se vége, se hossza nem volt. A zenekar hihetetlenül élvezte a színpadot. 00:20, vége! Az emberek még többet követelnek! A legendák természetesen visszajönnek, és teljes erővel újra „felgyújtanak”, ezúttal a ráadásban a „Now” (2004) lemezről a Reasons Why-jal, amit még egy hasonló lépés követett, ezúttal a koncertjeik állandó darabja, a Choo Choo Mamma! A Ten Years After-rel való mulatságnak két óra alatt vége lett.

Egyszerűen elpusztíthatatlannak tűnnek. 4 évtized után is. Az összes klasszikust bravúrosan játszották el, a megfelelő mennyiségű lelkesedéssel, ami semmit sem fakult. A Ten Years After élő legenda, átkozottul élő. Gooch, a technikailag kiválóan felkészült gitáros, az átkozott sebességével nyűgözött le, amely egyenesen pusztítóan szupszonikus volt, és a zenekar nagy örökségéhez való hűségével. Énekben is brilliánsan teljesített, a blues rock megközelítés megkívánta megfelelő hangnemmel. Meggyőzően nyersen tudott robbanni, vagy kifinomult érzékkel, magabiztosan vezetni a nyugodtabb részeket. Olyan zenész tehát, aki azzal a ritkasággal van felvértezve, hogy határozottan hatásosan tud énekelni, miközben egyszerre úgy dörzsöli a húrokat, mintha transzban lenne.

A Ten Years After rendkívül korrekt fényben mutatkozott meg. A koncert után megjelentek a pultnál, ahol a cuccaikat árulták. Ott osztogattak autogramot. Joe, Leo és Ric bőbeszédű volt és remek hangulatban, míg a láthatóan kimerült Chick az alkoholos szerekkel való mélyebb kacérkodás miatt főleg a gyengébbik nem képviselőinek szentelte a figyelmét.

A Postojna Blues Festival sikerült. A szervezés hibátlan volt. Ehhez rengeteget hozzátett a fantasztikus környezet, a természet. A rendezvény hibátlanságát némileg beárnyékolta az alacsony látogatottság. Hát, a második napon a szám legalább az átlagos részvétel szintjén volt, más kérdés viszont megint a G7 biztonsági szolgálat emberei, akik a fesztivál alatt csodával határos módon fel is ébredtek, és a fotósokat a számukra kialakított helyre a színpad alatt is csak az egyik fotós közbenjárására engedték be. Hol volt ilyenkor a szervező, hogy közbelépjen? Röviden: ami máshol a világon bejáratott rutin, az nekünk Szlovéniában még mindig fejfájást okoz. És ezúttal a G7 szó szerint akadályozta az akkreditált újságírókat a munkájukban. Tudatosan vagy tudatlanul. A biztonsági szolgálat hozzáállása is a mi „rockkultúránk” része, amely egyszerűen alacsony szinten van. Bárhogy is, az összértékelés ötös egy kis fekete ponttal, és nem nehéz a végén azt a következtetést levonni, hogy jövőre ismét találkozunk a Postojnska jama melletti helyszínen.

A Ten Years After szettlistája (Postojna Blues Festival, Postojna, 2006. május 27.):

1. Working On The Road
2. King Of The Blues
3. Hear Me Calling
4. Good Morning Little Schoolgirl
5. Angry Words
6. Big Black 45
7. The Hobbit
8. Love Like A Man
9. I’d Love To Change The World
10. Time To Kill
11. I Can’t Keep From Crying Sometimes
12. I’m Going Home
—-ráadás—-
13. Reasons Why
14. Choo Choo Mamma

Fellépők

2006. május 26. Michael Burks (USA) Paul Lamb & the King Snakes (Egyesült Királyság) Bluesback (Szlovénia) 2006. május 27. Ten Years After (Egyesült Királyság) Keith Thompson’s Strange Brew (Egyesült Királyság) Woody Mann (USA)

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik