Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Dream Theater
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 68:05
Pontszám: 4.5/5
A Dream Theater, a progresszív titánok, akik sokkoló egyediségükkel a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején tárt kapukat nyitottak a progresszív metal műfaj későbbi virágkorának, érett korukban is kitartanak bevált, jól működő receptjük mellett. Kétéves szünet után ismét stúdióalbummal jelentkeztek, ezúttal „Dream Theater” címmel. Bár ilyen címet általában a debütáló lemezek viselnek, több mint nyilvánvaló, hogy a zenekar ezzel a címválasztással egyértelművé akarta tenni: amit az új album hoz, az még mindig 100%-ig Dream Theater, még Mike Portnoy nélkül is, a csapat 100%-ig konszolidált, és szilárdabb, mint valaha. És ami mindezek közül a legfontosabb: Mike Mangini tud úgy is játszani, mint Mike Portnoy, valahányszor szükség és kedv van rá. Az új lemez dalainak átvezető részeiben felbukkanó rollingok garmadája többek között pontosan ezt bizonyítja. Hogy Mangini és Portnoy közé akár egyenlőségjelet is tehetünk, ha a helyzet úgy hozza.
Ha más nem, az „A Dramatic Turn of Events” (2011) után hosszú idő múltán végre megint kaptunk egy olyan Dream Theater albumot, amely a fülnek barátságosabb: könnyebben megfogható hangszerelésekkel dolgozik, olyanokkal, ahol a dallam hosszabb ideig a fülben marad. Szerencsére Jordan Rudess teljesen lenyugodott a bestiális szólózásban, amely még a „Black Clouds and Silver Linnings” lemezen is a maga „visító” erejével, a hangok kiöntött óceánjával tépte szét a hallgató fejét, a dalok áhított kompaktságát pedig prímtényezőire aprította. A „Dream Theater” album tehát szintén nagyon szerencsés középutat jár a komplexitás és a csábító hallgathatóság között, ahol a zenekar újra teret enged egy határozott vezérdallamnak, hogy az átvegye az elsőbbséget a Dream Theater zenéjének többi építőeleme felett.
Nem fogjátok elhinni, de az igazi gitárfrázisok elemi ereje, amelyek amúgy a heavy metal univerzumának állandó kellékei, ahogy az új Dream Theater dalban, a Behind the Veilben megjelenik, különösen jólesik. Nekik még üdítő is, pedig alapvetően már feltalált dolog kölcsönvételéről van szó. Ellentmondás, ami mégis szikrázik! Jó, hogy a Dream Theater az Iron Maidentől a Metallicáig terjedő klasszikus feldolgozások mellett végre arra is talált helyet, hogy a gitárfrázis elemi erejét saját szerzeményben mutassa meg. Ez a dolog megfelelő adagokban, a hangszerelések belsejében 1999 óta egyre inkább hiányzott a stúdióalbumaikról. A „Train of Thought” (2003) lemezen viszont ezzel a „kőkemény shredding” elemmel már túl is lőttek a célon. Az album művészi ellentétének virága a Surrender To Reason. Az akusztikus formák (intró), a melegen megszólaltatott, szerves hangzás kiváló keveréke ez, amelyet Rudess „Hammond-szerű” hangzása tart fenn, ez a Kansas klasszikus műveinek lendületére emlékeztet (versszak), a ragadozóan dallamos refrén pedig arra a felismerésre vezet, hogy a Dream Theater ismét fantasztikusan kacsintgatott korai stúdiómunkáinak arculata és világa felé. Csak annyit mondhatok: végre, fiúk!
A „Dream Theater” album leegyszerűsítve kiválóan eltalálta az egyensúlyt aközött, amit ezek a srácok mindig a legszívesebben csinálnak, és aközött, amire a valóság kényszeríti őket, amely a dalok logikusságát és kompakt szerkesztését követeli. Az albumon ismét vannak pontok, ahol a zenekar az extrém szólójátékkal bűvészkedve a zenei káosz szakadékának szélére hajózik, aztán a következő pillanatban a dallamkövetés kiélezett érzékével a megfelelő lábon kapja el magát, és ízléses kifejezési egyensúlyba hozza a helyzetet, amely folyamatosan jólesik hallgatás közben. Ahogy mondtam.
A nyitó, alig három percnél rövidebb „filmes” intró a korábbi művekből ismert, bevált sablon. Ahogy várható, következik a felpörgetett, motívumokban bővelkedő The Enemy Inside, majd a The Looking Glass, amely az első hírnöke annak, amiről az imént szó volt. A nyitómotívum a „Dream Theater” zenekart a korai alkotói korszakba lövi vissza, és nem túlzás az „Images And Words” album vázlatáról beszélni: Petrucci a dallam kiemelésekor még a harmóniákat is megkettőzi tercekben, Rudess billentyűivel légkörös háttérkulisszát tart fenn, LaBrie hangja pedig a szenvedélyekben végre újra teljes erejével szólal meg. Gyönyörű dalok, amelyek kiváló egyensúlyt tartanak az improvizációs bravúrok mesteri adagolása, az odacsapott ritmusfordulatok, amelyeket ebben az univerzumban rajtuk kívül senki sem tud összehozni, és a hatékonyan működő dallamok között, a The Bigger Picture és főleg az Along for the Ride. A The Bigger Picture az ötödik perc elején a motívum klasszikus lezárását hozza (új motívumba kilépéssel), szándékosan queenes, tipikusan csiklandozó „Queen-es” megszólaltatásban és eljátszásban. A The Bigger Picture az új Dream Theater album egyik legemlékezetesebb refrénjét viseli. Ha pedig rádióbarát dalt kell választani az új lemezről, az szerkesztett változatban biztosan az Along for the Ride lehetne, ilyen az „Octavarium” I Walk Beside You című dala óta nem fordult elő. Az új albumon a Dream Theater erejének eszkalációjától terhes pontot, Petrucci és Rudess tüzes improvizációinak javíthatatlan párbaját az Enigma Machine, a féktelen progresszív rombolóhajó testesíti meg. Itt nincs visszafogottság. Itt csak a játék van, az abszolút végletre célozva, amilyet csak a Dream Theater ultraszonikus neoklasszicizmusa tud hozni. De figyelem: ez egy igényesebb, alaposan széttördelt dal. Itt a „continuum fingerboard” és Jordan Rudess minden egyéb hangzásbeli furfangja is helyet kap. A szám az album egészén belül kiválóan működik, mert a szándékos töredezettsége és igényessége ellenére sem lóg ki, hiszen hallgatható, hangszerelésében sokkal dallamosabb, tartósabb dalok közé van beillesztve.
Hasonló húzást, mint az „Octavarium” albumon, a Dream Theater most is választott. A „Dream Theater” legigényesebb és legkomplexebb szerzeményét a legvégére tartogatták (milyen végére? mondjuk inkább az új termék utolsó harmadára). Ez a 22 perces eposz, az Illumination Theory, amely a zenekar legigényesebb rajongóit is megörvendezteti. Megemlíteném, hogy valahol a jó hetedik perc körül a dal progresszív értelemben erőteljesebben „megtörik”, és ott a régi iskola, a jó öreg rock retró fejlődési formáinak világát idézi, amilyet egykor a Yes alkotott a „Relayer” vagy a „T.F.T.O.” cerebralitásának idején. Röviden: még egy óriási eposz, amely a Dream Theater (érett korszakbeli) kreatív szellemének hatalmas hullámain lovagolva dinamikus hangulati utazást kínál, és ízlésesen olvasztja egybe a komplexitást a hallgathatósággal.
Az album az elejétől a végéig kiváló! És rendkívül sokatmondó címet visel: „Dream Theater”. Megtestesít gyakorlatilag mindent, amit a Dream Theater eddig alkotott. Egyúttal bizonyíték az új felállás kivételes formáltságára, Manginivel a dobok mögött, aki még lazább, még látványosabb és még lélegzetelállítóbb dobjátékot nyújt a megszokott csúcsteljesítményhez képest, amelyet először az „A Dramatic Turn Of Events” (2011) albumon mutatott be a Dream Theaterben.
Már csak egy dolog maradt. Szerezzétek be ezt a lemezt, és alaposan rágjátok át 2014 februárjáig, amikor a Dream Theater újabb koncertre érkezik Ljubljanába. Ezúttal az összes dal refrénje a fületekben marad. Mi, akik arra vártunk, hogy a zenekar újra megalkossa a komplexitás és a dallamos fertőzőképesség egyedülálló egyensúlyát hozó albumot, végre megkaptuk a „Dream Theater” lemezzel. Ez az album a zenekarnak az összes megtett kilométer és megmutatott zenei horizont után, és miután kétségbeesve számtalanszor kijelentettük, hogy a Dream Theater művészileg kimondta, amit akart, egyedülállóan sikerült. Az igazi Dream Theater művészi esztétika albuma. Minden építőelem egyformán hangsúlyos, egyiket sem árnyékolja be egy másik dominanciája. Ezért még szebb a felismerés, hogy újra élvezhetjük James LaBrie érzéki előadását is, aki eddig túl gyakran „fullasztva” maradt a Dream Theater hangszeres hősei izomfitogtatásának árnyékában. LaBrie az ének-teljesítményével ezen az albumon szó szerint ragyog!
Felállás
James LaBrie – ének, vokál
John Petrucci – gitár, vokál
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek, vokál
John Myung – basszusgitár
Mike Mangini – dobok
Producer
John Petrucci
Számlista
01. False Awakening Suite
I. Sleep Paralysis
II. Night Terrors
III. Lucid Dream
02. The Enemy Inside
03. The Looking Glass
04. Enigma Machine
05. The Bigger Picture
06. Behind The Veil
07. Surrender To Reason
08. Along For The Ride
09. Illumination Theory
I. Paradoxe de la Lumière Noire
II. Live, Die, Kill
III. The Embracing Circle
IV. The Pursuit of Truth
V. Surrender, Trust & Passion
