Előadó: Johnson, Jack
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: 2013
Játékidő: 41:24
Értékelés: 1/5
A rocknak tökös műfajnak kell lennie, nem igaz? Hát, ez nem mindig áll, különösen, ha egy kicsit dallamos hawaii popot veszünk példának, szörfös beütéssel, a lankadt hullám képviselőjét az akusztikus, puhányka, nyálasan szövegelő dalszerzés, a tengerparti illat és a szörfözés határán, egy olyan hibriddel, ami nem teljesen pop, mert táncos hangulat sincs benne túl sok, de a rockos húzás is hiányzik ahhoz, hogy Jack Johnsont az igazi, bőrbe öltözött, hajlakkal merevített hajú rockerek közé merészeljük sorolni. Ennél a 38 éves fickónál, akit minden anyuka habozás nélkül odakínálna hajadon lányának férjül, nyoma sincs dekadenciának, és ehhez illik az From Here To Now To You című album is, amely a To The Sea című ötödik lemez könnyed, gondtalan gondolatfolyamának és dallamosságának a folytatása. Az állandó elem az édes és ártalmatlan, álmodozó akusztikus hangzás, a pop pedig szinte minden pórusán átszivárog ennek az albumnak, amely az első kínálkozó alkalommal, az első hallgatásra, az első refrénnel és akkorddal akar tetszeni. Aztán megtudod, talán olvasod is valahol, vagy valaki a fejedhez vágja, hogy a srác valaha punk volt. Ezt, esküszöm, egyetlen ponton sem lehet észrevenni …
Hagyjuk a sietős ítéleteket, és térjünk a zenei lényegre. A tollpehelykönnyű rock tele van pillanatnyi ihletvillanásokkal, Johnson puha tenorjának és baritonjának, valamint a néhány gyengéd pengetésnél tovább nem jutó akusztikus gitároknak a dallamos koktéljával, a romantika pedig pont jó gyertyagyújtáshoz, tengeri kagylókhoz, könnyű italhoz és a szokásos csajozós frázisok csicsergéséhez. A könnyedség és az alacsony kalóriatartalom garantált, fejfájásod pedig e korántsem kicsapongó zenetörténeti tett után nem lesz. A fejfájáshoz összességében egy kicsivel több elmélyülés, értelmiségi bonyolítás kellene, amilyenre például egy Bruce Cockburn, természetesen Dylan vagy egy kivételes Tracy Chapman képes, Jack viszont … hát, Jack az Jack … Egy utópisztikus, nyálas flörtölés buborékában él a gyengébbik nemmel való felszínes kapcsolatok valótlan világával. Az I Got You egy fütyörészős nyitány, amely egyszerűségével és álmodozó melankóliájával egy csipetnyi szentimentális ethoszt visz a házba, ami Johnsonnál már az In Between Dreams vagy az On And On albumokon is hallható volt. Ha Eddie Vedder a szörf iránti szerelmével férfiasan, érdesen is képes volt egy kis érzelgősségre, Jack igencsak óvatos és frigid módon ártalmatlan. Jack inkább elmosogat, nehogy összerúgja a port a kedvesével. A Washing The Dishes pont erről szól, és miközben a két gitár, a basszus és az egyszerű dobok szétfolynak, könnyen elképzeled kötényben, rongyot szorongatva, miközben a lány az asztalnál azt diktálja, hogy a tányérokon még látszanak a foltok. Tökök a nadrágba, fiú! A golyók viszont továbbra is vígan a hasüregben lapulnak … Acélos makacssággal ragaszkodik viszont ahhoz, hogy az alapakkordkészlet ugyanaz maradjon, a dalok pedig, hiszed vagy sem, mind hasonlók. Egy kis meglepetést vártam a Shot Reverse Shot című daltól, amely egy ugrándozós kis szám, a nyitányban hallható slide gitár után viszont ugyanúgy halad tovább a történet. Lazulás a parton, egy kis pina colada és nagy esernyőcskék, rózsaszín pácban gyerekes pletykálkodás teljesen hétköznapi dolgokról, de a gondolkodása és a világhoz való viszonya mélyére Johnson nem enged be minket. Jack felszínes, de legalább elégedett a tér, az idő, a napsütötte optimizmus és a gondtalan, súlytalan, a hang világos pasztellszíneivel való térkitöltés univerzális koordinátáinak találkozási pontjával, olyan hanggal, amely nem elmélkedésre és meditációra való. Egy könnyed nyári románcról, homokos strandokról és giccses naplementékről szóló sorozat háttérzenéje. A Tape Deck a lemez erősebb pillanatainak egyike, de nem válik tesztoszteronnal töltött punk lövedékké, hanem folk-elbeszélés arról, hogyan dönt úgy Johnson első zenekara, hogy punkot játszik, aztán akusztikus pop-folk lesz belőle, a dobos pedig rájön, hogy a gitár jobban fekszik neki, mint a dobok és a pálcák. Amit viszont a dal ténylegesen nyújt, az tökéletes betekintés a zenekar születésébe, a próbaterem keresésébe, a számok gyakorlása pedig ürügy arra, hogy találjanak egy lebujt, ahol a meg nem valósult zenei sztár lehúz pár ingyen sört és meghódít valami naiv csajt. Mélyebb filozófiai kiugrásokat tehát itt nem találunk.
A Don’t Believe A Thing I Say valóban jól összeszőtt érzékiségként lopakodik be az egészbe, csak a szöveget ne hallgasd, kérlek. Az álmodozó, szétfolyó gitárok dallamos duója itt egy árnyalattal csúszósabb, szinte Eagles-Floyd-féle akusztikus filcesség, csak éppen több az ismétlés, és a végén nincs semmi fokozás. Az As I Was Saying egy pillanatra eszedbe juttatja a mi hazai Chateau zenekarunk Mlinar na Muri című számának dallamát, vagy az eredetit, a Styx Boat On The River című dalát, az ígéretes bevezetés után azonban a megrázhatatlan középszerűség kiszámíthatóan megy tovább. A You Remind Me Of You szintén ott marad, zeneileg telibb viszont a Radiate, amelyben Johnson kollektívája kissé felerősített, akusztikus funky groove-hangulatban mutatkozik meg, de a srácok még így sem tudják lerázni magukról a terasz szagát és a klasszikus három akkord fogságát. A melankolikus Ones And Zeros itt tapasz a lelkre, amely a Change után sem gyógyul meg teljesen, pedig ebben a számban a kivételes Ben Harper is megpróbálja rányomni puha, remek bélyegét, de Johnson általam gyanított, őszinte és fájdalmasan tolakodó optimizmusától érdemi elmozdulás nélkül. A Home az ukulele, a harmonikán és akusztikus gitáron való pengetés kombinációjával, a visszafogott dobkopogtatással és a basszus simogatásával nem tud (és a vörös fonal nevében valószínűleg nem is szabad neki) hozzátenni semmi olyat, amitől a végén egy konkrétabb élménytől jóllakottan böfögnél egyet.
Johnson képlete koherens, de nem éppen összhangban a valóság és a világegyetem rezonáns zúgásával, ami némi lehiggadt józanságot és határozottságot követel. Az otthon viszont ott van, ahol az ember szíve, és Johnson a nyári napokhoz illő, spriccerrel hűtött popja szerintem tükrözi Hawaii lelkét. Jack egyszerűen vidám, gondtalan ember, aki láthatóan nem ismeri a megkeseredettséget, ezt pedig szívből meg is bocsátom neki. Nem szabad gyűlölni valakit azért, mert vidám, de az is igaz, hogy rengeteg jó, jobb és főleg erőteljesebb zene született a szorongás, a mentális kinyilatkoztatás vagy valamilyen tiltott szer zen-hatása jegyében. Jack ezt elhagyta, és a könnyed dallamok villamosát biztonságosan, másodikban hajtja. Ez a Johnson, akiben itt részed lesz, nem enged és nem is kínál rockos elszakadást. Ahhoz inkább egy másik Johnsonhoz fordulj, akit Briannek hívnak, de az egy teljesen más film, egészen más történet és főleg egészen más hangzásbeli, édes decibeles tartomány, amelynek Jackkel semmi, de semmi köze nincs!
Felállás
Jack Johnson – ének, gitár, ukulele, dobro és ütőhangszerek
Adam Topol – dob, ütőhangszerek
Merlo Podlewski – basszus, zongora, gitár, vibrafon
Zach Gill – zongora, wurlitzer, vibrafon, glockenspiel, harmonika, melodica, ének, basszus kalimba
Ben Harper – ének, wisenborn slide gitár
Producer
Mario Caldato Jr.
Számlista
1. I Got You
2. Washing Dishes
3. Shot Revserse Shot
4. Never Fade
5. Tape Deck
6. Don’t Believe A Thing I Say
7. As I Was Saying
8. You Remind Me Of You
9. Radiate
10. Ones And Zeros
11. Change (feat. Ben Harper)
12. Home
