Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1980
Játékidő: 36:56
Értékelés: 3.5/5
Az 1980-as nagy-britanniai pusztító turné után a Yes felbomlott. A közönség nem fogadta el Trevor Hornt mint a zenekar új énekesét, pedig neki jutott a legháládatlanabb szerep. Az megsértődött Jon Andersont kellett ugyanis leváltania, aki Wakemannel együtt azzal az indokkal hagyta ott a Yest, hogy a többi tag már egyikük ötleteit sem hajlandó figyelembe venni a zeneszerzésnél. A „Paris Sessions” (1979) anyaga megmutatta, hogy az aranykor felállásának tagjai mennyire elegük lettek egymásból. Ezen az újrakiadáson a többi bónuszdal mellett négy a „Paris Sessions”-ből is szerepel, és ezek teljesen kilátástalanok és eredetiség nélküliek. A zenekar a párizsi felvételek alatt két táborra szakadt, és teljesen külön komponált. Wakeman és Anderson a saját anyagát a Howe–Squire–White trió szerzeményeitől elkülönítve írta, ők hárman együtt kotyvasztották ki a magukét. A szakadás elkerülhetetlen volt.
Így ugrott be megmenteni „a három yes-hajótörött sebzett egóját” Geoffrey Downes billentyűs (ma az Asia vezére) és Trevor Horn énekes, akik korábban The Buggles néven duóként a Video Killed The Radio Star című számmal rendkívüli kereskedelmi sikert arattak. Mindketten tökéletesen otthon voltak az akkori mainstream színtéren. Az is megmutatkozott a Yes új hangzásvilágán, mennyire képben volt a két újonnan igazolt tag a new wave fejlődő pop-hangzásával kapcsolatban.
A Yes az új albummal is avantgárd zenekar maradt abban, hogy új, modern hangzásokat integrált a rockzenébe. Mókás az egészben a korabeli sajtó és a fiatalabb zenekarok mazochista önfényezése, hogy a Yes dinoszaurusz, amelynek lejárt az ideje. Ez úgy hangzott, mintha tilos lenne kacérkodniuk az újdonságokkal, pedig éppen a Yes mutatta meg a „Tormato” hangzásával, mi a jövő, amelyet aztán az újhullámos zenekarok (például a The Police) követtek. Hasonló „szidalmak” zúdultak a brit sajtóból akkoriban a 70-es évek egy másik óriásának újraegyesülésére is: a King Crimsonéra a „Discipline” (1981) albummal. Oké, menjünk vissza a Yeshez! Az Andersonnal járó varázslat eltűnt, ahogy a gitár és a billentyűk közötti hosszú szólóbetétek is. A egyébként kiváló Geoff Downes a billentyűknél afféle láncszemként lépett be, aki alapvetően a hang teltségéről és mélységéről gondoskodik. Míg Wakeman kifejezetten a szólózásba menekült, Downes az aranzsmáival a dalok tömörségéről és a rendkívüli atmoszféra felépítéséről gondoskodik. Ezen a ponton a zene veszített a komplexitásából, de nyert a rockos ütőerején. Howe itt végre teljesen szabad kezet kapott.
Steve így a „wakemanless” „Drama” albumon újra teli tüdőből lélegzett. Felhagyott az új hangzások kipróbálásával, és hangszereit ismét rockosan felhúrozta. A gitár szólóiban újra Howe klasszikus hangja szól. A lemez sokkolóan indul! A Machine Messiah „elmetalosított” bevezetőjével, amelyet gond nélkül át lehetett volna keresztelni az album címére, Dramára. A Yes úgy hozta tető alá az Anderson-hiányt, hogy Horn alapvetően magasan szóló vokálját Steve és Chris háttérvokál-harmóniáival látták el. Így hatékonyan közel kerültek ahhoz, amit Andersonnal alkottak. Az album a korához képest kiváló, modern produkciót kapott, amelyből például a készülő pop-rock mainstream sztárok, mint a Human League vagy a Talking Heads merítettek. Kristálytiszta hang, hangsúlyos beattel. A „Drama” leginkább azért maradt észrevétlen, mert nem Anderson énekel rajta, emlékezete pedig szinte el is tűnt, mert Anderson élőben már nem akarja ezeket a dalokat énekelni. Ezért White és Squire a koncerteken a szokásos, Whitefish nevű élő blokkjukba szokta beilleszteni a Tempus Fugit fő motívumát. Mindenesetre a „Drama” kiváló album, amely kétségkívül megmentette a Yes irháját. A fantasztikus, 10 és fél perces, dinamikus Machine Messiah olyan szám, amely egyesíti a tipikus yeses prog fogásokat a valódi rockeres, kemény gitárral, amely mint mindig, sokszínű palettáját kínálja az átmeneti díszítéseknek.
Az Into The Lens azon fantasztikus számok egyike, amelyek határozottan méltatlanul maradtak figyelmen kívül egészen mostanáig: remek gitáraranzsmával, főleg a refrénben, amely az ítélet napjának harangütésére emlékeztet. Az Into The Lens ismét igazolja Steve Howe egész zsenialitását és rendkívüli érzékét, ha egy adott helyzetet életre kell kelteni. A lemez egészének melankolikus felhangja van, mintha a Yes ezúttal elviselhetetlen fájdalmat cipelne. A rövid „filler”, a Man In A White Car pedig tulajdonképpen Gary Numan, az az ember, akinek 1979-ben óriási szólóslágere volt Cars címmel. Ezt a számot Downes és Horn még a The Buggles számára írta, és a The Buggles egy másik változatban, más címmel játszotta a koncertjein.
Ez a megjegyzés ugyan háládatlan, de az albumon még a The Police fűszereit is kiszagolhatjuk (a gitárritmus drive-ja és a vokális részletek például a Tempus Fugit számban). A „Drama” „relaxált” és „felfeszített” rockalbum. Nincs különösebb intellektuális mélysége, sem napot éltető himnuszai, sem semmi másnak a látható horizonton túlról (értsd: az Anderson-korszak költészete), mégis kiváló alkotás. Ízlésesen hallgatható album, egyenesen egy lusta reggel ambientjének és a reggeli kávézgatásnak való, amelyen van néhány nagyon meggyőző melankolikus pillanat (Into The Lens, Run Through The Light), no meg „izgató” kettős arcok (Machine Messiah, igazi metálos nyitóriffel). Cukor nincs rajta! Olyan lemez, amelyen gyakorlatilag minden dalnak van „füle-farka”, és ez a Yes 80-as évekbeli rajongóinak, akik a 70-es évek „nyúzásával” nem túl rokonszenvesek, mondjuk egészen a „The Ladder” (1999) albumig, amely sejtette azt, ami a „Magnification” (2001) lemezzel megtörtént – a „full circle” beteljesült (a hetvenes évek stílusbeli újramegerősítése), igazi kiindulópont, amellyel nekivághatnak a Yes-világ e szegletének. A „Drama” átmeneti album, és afféle előfutára annak, ami három évvel később történt. Egyébként nem éppen olyan album, amelyre a Yes különösebben büszke lehetne. Vele szükségmegoldásként tartották fenn a nevüket a színtéren, amelyet lassan elárasztottak a fiatal szinti-pop-rock zenekarok, és a N.W.O.B.H.M. mozgalom is lassan feljött a horizonton, a teljes „blietzkrieg” előfutárával, a Judas Priesttel.
Felállás
Trevor Horn – ének, basszusgitár az 5. dalon
Chris Squire – basszusgitár, ének és zongora az 5. dalon
Geoff Downes – billentyűk
Alan White – dob
Steve Howe – gitár
Producer
Eddie Oford
Számlista
1. Machine Messiah (10:27)
2. White Car (1:21)
3. Does It Really Happen? (6:34)
4. Into the Lens (8:31)
5. Run Through the Light (4:39)
6. Tempus Fugit (5:14)
