Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Phideaux
Kiadó: Bloodfish Media
Megjelenés: 2007
Játékidő: 66:59
Értékelés: 5/5
Valahányszor Rudi, a rókaképű krampusz olyan haszontalan kölykökkel áll szemben, mint Janko és Metka, és sakkban tartja őket, az egész pokol reszket a félelemtől, hogy megérkezik az megzabolázhatatlan gyerekhad. Ez az első gondolat, ami eszedbe jut, ha ránézel e kiváló album humoros borítójára. A „Doomsday Afternoon” a zseniális amerikai multiinstrumentalista, énekes és zeneszerző, Phideaux Xavier hatodik stúdióalbuma volt, egyben ambiciózus koncepciómesének második része egy disztópikus, apatikus és ökológiailag romboló társadalomról a „Nagy Testvér” éber tekintete alatt, ahol a két főérték a profit és a biztonság. Ismerősen hangzik? Phideaux azon kevés kortárs amerikai zenész és szövegíró közé tartozik, aki intelligens, társadalmilag szúrós szövegeket ír, így többekkel előfordult már, hogy valamelyik európai proghegyi zenésznek nézték (ehhez biztosan hozzájárultak a francia gyökerei is).
Phideaux emellett sikeresen ötvözi a szimfonikus progrock legjobb elemeit a korai Genesis, a King Crimson, a Camel, a Pink Floyd és a Van Der Graaf Generator hatásaival, kórusszerű női harmóniákkal, pszichedelikus rockkal és folkkal, sőt még egy-két más műfaji vonulat is bekeveredik. Ugyanakkor az is sikerül neki, hogy az albumain egyetlen hangszerelés sem idéz fel valamit, ami ismerősen csengene a különböző prog-klasszikusok műveiből, ami a progresszív rock úgynevezett harmadik hullámának újjáélesztőivel előszeretettel megesik. Xavier a „Doomsday Afternoon” esetében szinte teljesen más stílus-, ének- és hangszerelési megközelítést választott, mint a kompaktabb előd, a „The Great Leap” (2006) esetében, amely az említett koncepciómese első része volt a disztópikus társadalomról.
A „Doomsday Afternoon” ugyanis a pszichedelikusabb, folk felé hajló elődhöz képest igazi csemege mindazoknak, akik szeretik a „régi iskolás” progrockot, amilyet néhány „magányos farkas” kivételével az amerikai prog-termésben már jó ideje nem lehetett hallani. Nem csoda hát, hogy ez volt a Phideaux-áttörés, amely Xaviernek végleg kivívta a legválogatósabb proggurmék tiszteletét is, akiket az addigi projektek még nem tudtak teljesen boldoggá tenni. Ez a mestermű összetett kompozíciós és atmoszférikus természete miatt közelebb állt a „Chupachabras” (2005) albumhoz, míg a „The Great Leap” a „Ghost Story” (2004) felé húzott.
A női vokális szerepből a Phideaux-zenekar állandó tagjai, Ariel Farber, Molly Ruttan és Linda Ruttan Moldawsky ezúttal többet vállaltak, mint korábban, és időnként átvették a fő vokális harmóniákat is. Ez jót tett, hiszen szépen kiegyensúlyozták Xavier karizmatikus énekének atmoszférikus arányát. Xavier a „Doomsday Afternoon” legtöbb dalát szinte teljesen másképp énekelte el, mint a „The Great Leap” esetében, ahol sokkal pszichedelikusabban, homályosabban és kevésbé kifinomultan szólt, most viszont a hangja minden szimfonikus prog szerelmesének sokkal kellemesebben hat.
Összetett többszólamú harmóniákból, hatalmas zenekari hangszerelésből, érdekes improvizációkból és váratlan tempóváltásokból az egész albumon nem fogysz ki egyhamar, ahogy az epikus, melankolikus és sötét atmoszférikus pillanatokból sem, amelyek csodásan kiegészítik a disztópikus koncepciót. A két régi munkatárs, Gabriel Moffat gitáros/producer és Rich Hutchins dobos, akik úgy ragyogtak, mint még soha, mellett ezúttal az új billentyűs, Mark Sherkus is kitűnt a hagyományos szimfonikus prog billentyűin. Xavier, aki az énekes feladatok mellett jó néhány billentyűs hangszeren is játszott, élén a minimoogal, továbbá tizenkét húros gitáron, a zenéjének megalkotásakor soha nem adott sokat a puszta virtuóz „felfújásra” az instrumentális szakaszok között. Az albumon van ugyan jó pár virtuóz, technikailag irigylésre méltó pillanat, de ezek soha nem lépik át a jó ízlés határát, ráadásul Phideaux-nál a dallamosság végig meghatározó marad.
A „Doomsday Afternoon” a Pink Floyd „Wish You Were Here” (1975) című remekművének mintájára két egymással összefüggő epikus dallal indul és zár, amelyek együtt hozzávetőleg fél órát tesznek ki. Xavier nem ismer kegyelmet a társadalmi berendezkedéssel szemben, ezért már a nyitó eposzban, amelynek jelentőségteljes címe „Micro Softdeathstar”, felvázolja a modern disztópikus társadalom képét, amely a „Nagy Testvér” tekintélyuralmi emeltyűit szolgálja, és lelkesen elpusztít mindent, ami a keze ügyébe kerül.
A nyugodt bevezető rész, amelyben Xavier hangján leplezetlen szarkazmus csendül, hamarosan energikus szférákba vált át, Hammond-orgona hatalmas rétegeivel, borzolt elektromos gitárpasszázsokkal és gyönyörű vokális harmóniákkal. Ebben a csodás eposzban minden szakasz teljesen más fejezet. A kezdő részben így élvezheted a rusztikus vonós hangszerelést, az éteri billentyűs függönyöket és a megható vokalizációkat, miközben lassan épül a feszült, melankolikus atmoszféra. A ritmikusan kavargó meanderek közti drámai fordulatok, ahol az impozáns zenekari hangszerelések és a briliáns női vokális harmóniák uralkodnak, még inkább megfűszerezik e kiváló, társadalomkritikus eposz kiszámíthatatlan természetét.
A csodálatos instrumentális „The Doctrine Of Eternal Ice (Part One)” pompázatos minimoog-futamokkal nyit, miközben az elágazó zenekari háttér teremti meg a hatalmas hangulatot. A bravúros fúvós hangszerelés valódi fülöncsiklandozó, a billentyűs improvizációk pedig ezúttal külön fejezetet érdemelnek. Moffat is alaposan kiereszti a gőzt az elektromos gitáron szólózva. A „Candybrain” titokzatos, baljós hangulatával, amely Tim Burton rendezte gótikus filmprodukciókat idéz, újabb szemléletes bizonyíték arra, hogy Xaviernek egyáltalán nem hiányzik a hangszerelési és improvizációs szellemesség. Phideaux ezúttal érzelemgazdag énekkel és finom tizenkét húros gitárjátékkal mutatkozik meg, a nosztalgikus atmoszférát pedig tovább fokozzák a megható női vokális harmóniák.
A „Crumble” rövid, ám atmoszférikusan gazdag instrumentális szám, finom zongorahangszereléssel és kórusszerű vokális harmóniákkal. A „The Doctrine Of Eternal Ice (Part Two)” még ambiciózusabb teljesítmény, mint az „örök jég doktrínájának” első része, amelyben Xavier élesen leszámol a társadalmi konformizmussal és apátiával, valamint a modern disztópikus társadalom néhány további betegségével. A bevezető részben harmonikusan váltakozik a férfi és a női főének, majd hatalmas zenekari függönyök uralkodnak el, amelyek epikus pecsétet nyomnak erre az ambiciózus kompozícióra. Xavier ismét lenyűgöz vokális csípősségével, amely oly szokatlan egy amerikai rockénekesnél, a szövegben pedig megállás nélkül gúnyolja az emberi „birkákat”, akik semmi pénzért nem hagynák abba, hogy a „biztonságért” cserébe ostort adjanak a gazdáik kezébe. A záró részben Xaviernek és társainak sikerül egy igen érdekes és innovatív instrumentális motívumot létrehozniuk, majd hatalmas hangszeres variációk következnek, amelyek tovább növelik az epikus atmoszférát.
Az ABBA annak idején azt énekelte, hogy „Thank You For The Music”, míg Phideaux úr azt, hogy „Thank You For The Evil”. Ez éteri bevezetővel nyit, ahol csodás billentyűs-gitáros harmóniák hömpölyögnek, és nem lehet nem hallani, milyen jelentős hatással volt a Pink Floyd Xavier zenei útjára. Ebben az epikus remekműben minden az éteri atmoszféra felépítését szolgálja, miközben Phideaux, aki ismét „cinikus elemében” van, kaméleonként változtatja az énekmódját. Az egyes hangszerelések dallamos jellegét még az irigylésre méltó technikai szinten előadott közbeékelt billentyűs és gitáros improvizációk sem zavarják meg. Az „A Wasteland Of Memories” drámai, pásztoridillikus-rusztikus vonós hangszerelést és megható női éneket tartalmaz, ami részben a legendás Mike Oldfield pályájának néhány legszebb pillanatát idézi. A „Crumble”, a zongorára épülő, törékeny hangszerelésű és női főénekes ballada újabb szép bizonyíték arra, hogy Phideaux mester mindig is tudott kompakt, kedvező kereskedelmi potenciállal bíró dalokat is írni.
A „Formaldehyde” briliánsan hangszerelt, prog-folk-rock természetű csemege, ahol a fuvolák pásztori hangja és az akusztikus gitár finom akkordjai burjánzanak, a minimoog pedig szépen megfűszerezi az átfogó kelta atmoszférát, amelybe a női főének tökéletesen illeszkedik. Ugyanez igaz Xavier énekére is, amely hatásos atmoszférikus kontrasztot ad. A nosztalgikus hangulat minden prog-folk rajongónak és az ilyen műfajú mai zenekarok kedvelőinek bejön majd, élükön a Mostly Autumn és a Karnataka együttesekkel. A ravasz, záró instrumentális szakasz viszont teljesen Phideaux úrra jellemző, aki fő hatásai között mindig számon tartotta a Jethro Tullt is, és ez itt jól hallható.
A majdnem tizenöt perces záró eposz, a „Microdeath Softstar” a „Doomsday Afternoon” atmoszférikus csúcspontja. A szakrális bevezetőt, sűrű orgonarétegekkel és éteri kórusharmóniákkal, átmenet követi egy instrumentális, összetett szakaszba, amelyen belül fokozódik a melodramatikus hangulat. Az epikus szimfonikus hangszerelést Xavier és az énekesnők kontrasztos vokális harmóniái egészítik ki, miközben nem hiányoznak a billentyűk, a gitár és a vonósok közti számos borzolt variációk sem, amelyeknek a progresszív rock „régi iskolájának” minden szerelmese örülni fog. A briliáns instrumentális pillanatok ellenére mégis Xavier éneke az, amely az önpusztító társadalmi valóság szétcincálása közben karizmatikus módon köti össze az egyes hangszereléseket, és meggyőzően vezeti el az albumot az epikus befejezésig.
A „Doomsday Afternoon” a modern progresszív rock mesterműve, és az az album, amely Phideaux Xaviert végleg a 21. század legizgalmasabb proghangzású előadói közé lőtte. Minden rajta, e javíthatatlan zenei perfekcionista előadásában, valóra vált álom mindazoknak, akik meg voltak győződve róla, hogy a mai progrockszíntér nem tud semmi különösebben újszerűt és szellemeset nyújtani. A „Doomsday Afternoon” iskolapéldává kellene váljon arra, hogyan készül modern és eredeti hangzású szimfonikus progrock album. Xavier már 2013-ban bejelentette a koncepciótrilógia harmadik részének megjelenését, de az „Infernal” megjelenésére még várni kell egy ideig, ami a maga módján jó, hiszen a hiperaktív zenész tipikusan perfekcionista módon minden hangzási részlettel foglalkozik, és a felvételi folyamatból valóban a maximumot akarja kisajtolni.
Felállás
Phideaux Xavier – főének, gitár, zongora, billentyűk, tapsolás
Rich Hutchins – dob
Ariel Farber – hegedű, háttérének
Valerie Gracious – zongora, háttérének
Mathew Kennedy – basszusgitár
Gabriel Moffat – lap steel gitár, tapsolás
Linda Ruttan Moldawsky – ének
Molly Ruttan – ének
Mark Sherkus – billentyűk
VENDÉGZENÉSZEK:
Steve Daudin – fuvola (9)
Rob Martino – fuvola (3)
Johnny Unicorn – orgona, Moog Voyager, tapsolás, háttérének (3, 10)
Joel Weinstein – gitárszóló (10)
Mark Baranov – hegedű
Bing Wang – hegedű
Richard Elegino – mélyhegedű
Jerry Epstein – mélyhegedű
Dale Silverman – mélyhegedű
Elizabeth Wilson – mélyhegedű
Stefanie Fife – cselló
Barry Gold – cselló
Jason Lippman – cselló
Dennis Trembly – nagybőgő
Brian Drake – kürt
Bruce Hudson – kürt
Boyde Hood – trombita
James Wilt – trombita
Chris Bleth – fuvola, oboa, klarinét
Paul Rudolph – karmester
Produkció
Gabriel Moffat
Számlista
Act One:
1. Micro Softdeathstar (11:17)
2. The Doctrine of Eternal Ice (Part One) (3:01)
3. Candybrain (4:06)
4. Crumble (2:55)
5. The Doctrine of Eternal Ice (Part Two) (8:08)
Act Two:
6. Thank You For The Evil (9:18)
7. A Wasteland Of Memories (2:22)
8. Crumble (2:55)
9. Formaldehyde (8:17)
10. Microdeath Softstar (14:40)
