Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Falconer
Kiadó: Metal Blade Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 51:05
Értékelés: 4/5
A Falconer, a svédországi Mjölby power metal zenekara az idén ünnepli fennállásának 15. évfordulóját, és kiadja nyolcadik stúdióalbumát „Black Moon Rising” címmel. A makacs kitartás kifizetődik. A Falconer ugyan azok közé a megátkozott bandák közé tartozik, amelyek pályájuk során soha nem aratnak szélesebb körű elismerést az életművükért, és nagyobb ismertségre sem tesznek szert, de a tucatnyi kiadott album és a megszakítás nélküli működés szívósságról és a zenei hit iránti odaadásról tanúskodik. Ez az őszinte hozzáállás szilárd támaszt biztosít nekik egy szűk, de hűséges rajongótáborban, az anyakiadó pedig szintén állandóan kitart mellettük. A szerény kezdetektől, az különösebb ambíciók nélküli projekttől eljutottak az igazi zenekarig és kvintettig, amely különösen Mathias Blad énekes visszatérése óta stabilitást és alkotói érettséget ért el.
A közhelyek persze mindenütt ott vannak, de ismét hihetetlenül ügyesen és hatásosan átcsomagolva (és felszolgálva)! A Falconer az előző albumával, az „Armod”-dal (2011) meglepetést okozott: teljes egészében svédül készítették el, az hangszereléseket pedig alaposan megtömték folk elemekkel. Az új „Black Moon Rising” viszont visszahozza azokat az érzéseket, amelyeket az „Among Beggars And Thieves” (2008) hallgatása idézett fel. Sőt, még többet is: produkciós és szerzői szempontból egyaránt a „Black Moon Rising” a teljes Falconer-pálya legkeményebb és egyben legsötétebb alkotása. Legkeményebb egyszerűen azért, mert a Falconer a hangszerelésből határozottan lenyesegette a középkori és folk elemek puha párnáit. Ezek időnként előtörnek, mint a Scoundrel and the Squire című dalban, de egyébként az album szinte teljes egészében a keményen megtűzdelt gitártémák szorításában van, amelyek a dupla lábdob hagyományos ritmusalapján lovagolnak.
A dalok szüntelen változatosságot mutatnak, mind a vezérmotívumokban, mind a szerkezetükben. Ilyen változatos már a nyitó Locust Swarm is, ahol a Falconer mindent az agresszióra tesz fel. A középső átvezetések gyors rifftrancsírozást építenek be blast beat alappal, ami black metalos hangulatokat idéz. A Wasteland gond nélkül felválthatná a nyitányon a Locust Swarmot, a záró The Priory pedig nagyon közel áll mindkettőhöz. Mindkettőben az átvezetésekben blast beatekhez (a The Priory kifutásában), sőt „thrashesített” riffeléshez (Wasteland) nyúl a zenekar. A Wasteland persze továbbra is teljesen a power metal bombasztnak van elkötelezve, a témák fölött lebegő gitárdíszekkel, amelyek megint a kelta folk melódiákkal kacérkodnak. A címadó dalt ismét a dupla lábdob jellemzi, amely a legmagasabb sebességfokozatban tombol, a zenekar pedig bőven él a gitártémák fölötti rángatás trükkjével, a régi Running Wild-iskola hagyományának mintájára. Így épülnek fel a tercekben vezetett harmóniák is. Ilyen dalokat például a mai Running Wild már nem képes összehozni. Az utolsót abban az évben írták, amikor a Falconer még csak alakult. Persze ez „lemásolt” tartalom, de mivel manapság nagyon ritkán hallod, annál erősebben idéz fel pozitív érzéseket és rokonszenvet. A Halls And Chambers egy vágtázó Maiden-ritmust kölcsönöz, amilyet a metal úttörői faragtak az aranyéveknek számító nyolcvanas években. Persze mindezek a fordulatok kapcsolódnak a Falconer korábbi életművéhez. Mint említettem, még egy kicsit dühösebb és még sötétebb alkotásról van szó, mint a hatodik stúdióalbum, az „Among Beggars And Thieves” volt, egyébként viszont a dalszerkezetek nagyon-nagyon hasonlítanak a zenekar korábbi munkáira, ami azt jelenti, hogy a Falconer a pályája során mindvégig a régebbi (európai) metalzenekarokról való „másolással” üzletel.
A Falconer megmarad perfekcionistának. A dallamvilágot tekintve a dalok nagy kompaktságot érnek el, a hangulatban ragadozó bombasztot, amely a pillanatok alatt ragadós refrénekkel ragad magával. Mindkét gitáros kivételes gitárdrillt mutat. Az ultraszonikus szólók filigrán módon kidolgozottak és technikailag hibátlanul megszólaltatottak. Fantasztikusan állnak a kompozíciók vázában. Mathias Blad hangja megőrzi a sajátosságait. A középső fekvéseknél marad, és nem tör a magasba. Az éneke a középső, illetve egy kicsivel mélyebben intonált fekvésekben a legerősebb, amelyeket Blad hihetetlen magabiztossággal vesz. Épp Blad éneke mélyíti az album sötétségét. A hangja időnként Gary Hughesra (Ten) emlékeztet. A refréndallamok melódiájában a Falconer közelít a Kamelothoz, különösen az összeillő refrének és a bombasztosság miatt. Persze ezt a hatást sokkal kevesebb hangszerelési cicoma és giccs mellett érik el.
A „Black Moon Rising” tipikus Falconer-album! A skandinávok perfekcionizmusa a hang és a hangszerelés aprólékos csiszolásához vezette a csapatot. Ötletileg az album rendkívül változatos, alkotói szempontból meggyőzően ihletett. Ezért a power metal előre látható műfaji kereteiben is hatékony dinamikát és sokféle hangulat változatosságát éri el. Tele felismerhető himnikussággal és ultramelodikus dallamossággal, ismét a klasszikus Falconer minden rajongójának íródott. Az új, sötétségében hangsúlyos stúdióalbum kitűnően becsomagolt dalok palettáját hozza, tele dallamos ragadozóösztönnel, így nagy eséllyel idővel koncertkedvencekké nőhetik ki magukat. A bevált, kiváló minőségű állandóságot képviselő, a power metal elemeinek hűen elkötelezett munka tehát ismét nagy kiválósággal sikerült!
Felállás
Mathias Blad – ének
Stefan Weinerhall – gitár
Jimmy Hedlund – gitár
Magnus Linhardt – basszusgitár
Karsten Larsson – dob
Producer
Andy LaRocque
Dalok listája
01. Locust Swarm
02. Halls and Chambers
03. Black Moon Rising
04. Scoundrel and the Squire
05. Wasteland
06. In Ruins
07. At the Jester’s Ball
08. There’s a Crow on the Barrow
09. Dawning of a Sombre Age
10. Age of Runes
11. The Priory
