Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Phideaux
Kiadó: Bloodfish Music
Megjelenés: 2006
Játékidő: 54:08
Értékelés: 3.5/5
Phideaux Xavier hiperaktív amerikai multiinstrumentalista, énekes, zeneszerző és tévérendező, aki egykor saját zenei megközelítését „pszichedelikus progresszív gót rocknak” nevezte. Fő hatásaiként a korai Genesist, a Pink Floydot, a Jethro Tullt, a Van Der Graaf Generatort és David Bowie-t említi. A Phideaux néven megjelentetett munkáiról sokan tévesen azt hiszik, hogy zenekarról van szó, holott szólóprojekt hűséges stúdió- és koncertbanddel. Pszichedelikus rock hatásokból tényleg nincs hiány, bár a hatalmas hangkollázsban számos más, sokféle műfaji hatás is felfedezhető, különösen a szimfonikus prog rock és az újhullám elemei.
A legtöbb Phideaux-album jellemzője, hogy koncepciót követ, többnyire intelligens, társadalmilag éleslátó szövegekkel. Ez egy amerikai előadótól különösen ritka és dicséretes, és sokat tett Xavier ismertségéért. Phideaux korábbi lemezeivel is felhívta már magára a figyelmet, a mai prog rock rajongók többségének tudatába azonban csak az ötödik albumával, a „The Great Leap”-pel került be, amelyen a művészi fejlődés új szintjére lépett.
A „The Great Leap” ugyanabban az évben jelent meg, mint elődje, a „313” (2006), és Xavier ambiciózus koncepciótrilógiájának első része volt a „Big Brother” uralmáról és az általános ökológiai válságról egy disztopikus társadalom közepén. A koncepciós saga második része a „Doomsday Afternoon” (2007) lett, a harmadik és egyben záró rész pedig az „Infernal” címet viseli majd (a hivatalos megjelenés dátuma egyelőre nem ismert). A kiváló borítóval ellátott „The Great Leap” szövegeinek többsége szarkasztikus fűszerezésű, és kigúnyolja a mai társadalmat, amely a szabadságot a biztonságra cserélte a neoliberális szolgaság és a pénznek való robotolás védőszárnyai alatt, miközben önzőn szemetel a bolygón, ahol csak kedve tartja. Xavier úgy döntött, hogy a koncepciós saga mindhárom része más stílusú és más hangszerelésű lesz.
A „The Great Leap”-et, amelyet Rich Hutchins dobossal együttműködve írt, a saga szerkezetileg legkompaktabb és legkönnyebben befogadható részének szánta: mindössze két szám haladja meg a hat percet, stílusában pedig helyenként a pop rockhoz is közelebb áll, mint ahhoz a pszichedelikusan fűszerezett szimfonikus progghoz, amelyet Phideaux a projektjein a legszívesebben művel. A „The Great Leap” tehát a trilógia legkevésbé ambiciózus része a komplexitás és a hangszerelési változatosság terén, de számos más erénye van.
A zeneszerzői és szövegírói mester, aki általában billentyűs és besegítő gitáros is, ezúttal meglepő módon basszusgitározott és a gitárok többségét is ő játszotta fel az albumon, sőt elektromos szitárt is. A billentyűsök nagy részét Arian Shierbaum játszotta, aki hammondorgonán, minimoogon, Wurlitzer zongorán és klavinéten brillírozott. Ezúttal sem hiányoztak a női vokálvonalak, amelyek a legtöbb Phideaux-lemezen fontos szerepet játszanak, az alkalmi vonós- és fúvósszerkezetek pedig ambient fenségességet adtak a „The Great Leap”-nek.
Phideaux-nak szerencséje van: főként szarkasztikus és pszichedelikus éneke, amely pillanatokra némileg, bár csak minimálisan Roger Watersre (Pink Floyd), olykor pedig Alice Cooperre (az alsóbb regiszterekben) emlékeztet, elég egyedi és karizmatikus ahhoz, hogy felismerhető legyen, és a szólóprojektjét érdemben elhatárolja a rokon proggerelőadóktól. Maga mellett ismét egy egész hadseregnyi kiváló hangszeres kísérőt tudhatott, az élen Gabriel Moffat gitárossal és producerrel, Xavier régi munkatársával. Xavier zenekara egyébként olyan emberekből áll, akiket az életének java része óta ismer, és egyben a barátai is.
Az album elég erősen énekközpontú, a legtöbb szám pedig a változatos hangulat mellett erős dallamos bélyeget visel, így rendkívül könnyen befogadható hallgatói élményt nyújt. A „The Great Leap” a „Wake Up”-pal nyit, amelyben szinte alternatív rockos gitármotívum szól, de Xavier szarkasztikus énekének berobbanásával és a kifinomultan szellemes hangszeres finomságokkal hamar pszichedelikus-szimfonikus színpompába csap át. A „You And Me Against A World Of Pain”, amelyben nem hiányoznak a pszichedelia és a space rock hatások, pásztoros akusztikusgitár-akkordokra épül, fő erénye pedig a remek vokális harmónia és az alkalmi vonósszerkezetek.
A „The Waiting” fekete humorú szövegének és pszichedelikus lüktetésének köszönhetően – ahol lehetetlen nem észrevenni a The Beatles és a Syd Barrett-korszakos Pink Floyd hatását – szinte hagyományos angol bájt árasztja, ami egy amerikai zenésztől elég, nagyon is szokatlan. Az „Abducted”, a „The Great Leap” egyik legjobb pillanata, komor hangulatával jó ambient ellenpontot ad, a szöveg pedig tele van szarkazmussal a hírhedt társadalmi rendszerrel és az általános apátiával szemben. A gúnyos refrén ezúttal remekül sikerült, a szintetizátortextúrákra rakódó digitális minták és az epikus vokális harmóniák pedig az általános ambient beletörődésen át némi fenségességet visznek a számba.
A semmivel sem kevésbé ambiciózus „Rainboy” pásztoros bevezetőt és The Beach Boys-os vokális harmóniákat tartalmaz, aztán a természete teljesen megváltozik: a folk, a szimfonikus prog és a progresszív metal stíluselemei váltogatják egymást dühös gitárfutamok és heves dobmenetelések kíséretében. Az energikus „I Was Thinking” elragadó, orkesztrális-akusztikus hangszerelések szárnyán repül, miközben Xavier kaméleonszerű énekstílusával nyűgöz le. A „Long And Lonely Way”, amelyben ismét az emberi önzés elleni vokális szarkazmus uralkodik, akusztikus beállítottságú szerzemény pszichedelikus és folk árnyalatokkal, a modern produkció és a piszkos elektromos gitárhang viszont emlékeztet rá, hogy ez a „régimódi” hangulatú dal a 21. században született.
A „They Hunt You Down”, amely sok Pink Floyd-rajongónak közel fog állni, újabb érdekes folk ballada pszichedelia, szimfonikus prog és pop rock elemekkel, amelyben Xavier ismét lenyűgöz énekbeli sokszínűségével. Különösen jól sikerültek ezúttal a női vokális harmóniák és a fúvósszerkezetek. A „Tannis Root” című számban is, ebben a szintén ambientben gazdag munkában, Xavier cinikusan kikel a (veszélyeztetett) állatok vadászata ellen, miközben ezúttal különösen elbűvöl a rövid hangszeres szakasz billentyűs szólózással és a vokális harmóniák változatossága.
A „One Star”, ahogy a címe és a hírnév-fogyasztást kigúnyoló szövege is sugallja, szórakoztató pop/alter/pszichedelikus rocker hatalmas hammondorgona-rétegekkel. Xavier ezúttal valamivel punkosabb énekstílust választ, közben vokodert is használ, ezzel azonban kicsit túlzásba esik. A „Last” kellemes akusztikus ballada semmiképp sem túl émelygős szerelmes szöveggel, így az album egyik ritka pillanata, ahol nyoma sincs szarkazmusnak.
A „The Great Leap” hangzásbeli fejlődés szempontjából nem jelentett nagy ugrást előre, Phideaux Xavier számára viszont mindenképp előrelépés volt az ambiciózus koncepcióötletek kidolgozásában, amelyekkel fényévekkel járt a legtöbb kortárs amerikai proggerelőadó előtt, és amitől ennyire izgalmas minden zenei értelmiségi rajongónak. A későbbi Phideaux-projektekhez képest a „The Great Leap” tulajdonképpen „könnyűsúlyú” volt, hiszen nem tartalmazott egyetlen többtételes szimfonikus prog eposzt sem, ugyanakkor rendkívül könnyen befogadható a pszichedelikus rock, a folk és a pop minden rajongója számára, akiknek ez elég jó belépő Xavier további diszkográfiájába.
Felállás
Phideaux Xavier – ének, gitár, elektromos szitár, autoharp, billentyűs hangszerek, basszusgitár
Rich Hutchins – dobok, ütőhangszerek
Ariel Farber – hegedű, vokál
Valerie Gracious – ének
Molly Ruttan Moffat – ének
Linda Ruttan Moldawsky – ének
Gabriel Moffat – gitár (4, 5)
VENDÉGZENÉSZEK:
Arlan Shierbaum – billentyűs hangszerek
Probyn Gregory – fúvósok
Biker Helfrostt – fuvola
Joe Pusiteri – ütőhangszerek
Stefanie Fife – cselló
Produkció
Gabriel Moffat
Számlista
1. Wake Up (4:03)
2. You And Me Against A World Of Pain (5:35)
3. The Waiting (3:33)
4. Abducted (6:10)
5. Rainboy (6:15)
6. I Was Thinking (4:24)
7. Long And Lonely Way (4:18)
8. They Hunt You Down (3:54)
9. Tannisroot (4:52)
10. One Star (5:14)
11. Last (5:50)
