Didn’t It Rain

Előadó: Laurie, Hugh
Kiadó: Warner Bros. Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 71:05
Értékelés: 3.6/5

Szomorú, de sokan a kiváló humorista, író és a blues nedűjének elmélyült ismerője, Hugh Laurie markáns vonásait pusztán a fehér köpenyes, jól eladott, túlfeszített cinikus, Dr. House alakjával kötik össze – és örökre össze is fogják –, a meglehetősen bóvli módon lejáratott Doktor House című sorozat fő húzóerejével. Az irodalmi kirohanásairól és a több mint olvasmányos The Gun Seller című könyvéről (szlovénul Pokapuška) sokan egyszerűen megfeledkeznek, a Stephen Fryjal közös remek duókra és a legendás Blackadder szereplőgárdájának gazdagítására is csak kevesen emlékeznek, én pedig nem dicsekedhetem azzal, hogy akár egy évvel ezelőtt is jól ismertem volna a zenei ízlését, lemezbeli gyöngyszemeit és azt a kivételes előadói színvonalat, amelyet alaposan bizonyított és megerősített az időgépes kirándulás, ami New Orleansban landolva sokatmondóan a Let Them Talk nevet kapta. És beszéltünk is! A sodrós zene finom rétegeiről, arról, hogy a klasszikus kincstár sok zenei „szakértő” számára teljesen ismeretlen, és arról, hogy reméljük, Laurie most, miután letette a neurotikus függő House fehér köpenyét, a zenének szenteli magát, hiszen több mint jól ért hozzá. Az 54 éves brit képzett zenész, hatévesen kezdett zongorázni, e hangszer mellett gitáron, dobon, szájharmonikán és szaxofonon is játszik, és énekel. Ráadásul ismeri a megfelelő embereket, akik valaha is csináltak valami említésre méltót, és értenek a hangszerekhez, így hát tombolhat a blues ősi üteme, a sodrós zene, a lelkesek szíve és füle pedig csak olvad.

Hagyjuk egy kis időre az NOLA-klasszikusokat éltető dicshimnuszokat, és térjünk rá a legfrissebb áldozatra – a Didn’t It Rain albumra. Mindenképp hangzásbeli elmozdulásról van szó, hiszen Laurie a bandájával bepakolta a bőröndöket, és a nagy folyók mentén északabbra indult, egészen Amerika szívéig, és eszébe jutott az Americana néhány óriása is – persze nem annak a neonfényes csillogásnak, hanem annak, amely az amerikai isten háta mögötti vidékek füstös, bűzös, szívvel teli kocsmáiban zajlott. Már gyerekként elbűvölte az a valami más és ingerlő, vallja be Laurie, most pedig a műfaj néhány úttörőjének ismeretéről tesz tanúbizonyságot, mint W.C. Handy (vele az nyitó számban, a St. Louis Blues-ban ismerkedhettek meg) és Jelly Roll Morton (csak utólagos tájékozódás után tudom meg, hogy nélküle az I Hate A Man Like You nem hangzana olyan baljósan, mint ahogy hangzik …), de néhány kevésbé rusztikus névnek is megadja a tiszteletet. Például az Animals-es Alan Price-nak a Changes című számmal, Dr. Johnnak a Wild Honey-val, az Unchain My Heart után pedig, ha Joe Cockerre emlékezünk, szinte elfelejtjük, hogy ezt elsőként a kiváló Ray Charles énekelte. A rögtöni beleszeretésre pedig Laurie bőséges okot kínál. Az Ocean Way Studióban, Hollywood szélén így a játékra és zenére éhes Hugh odacsábítja Joe Henry producert, a Copper Bottom Band kiváló mestereit, rajtuk kívül pedig a hangszigetelt szobában még a vendégeknek is jut hely.  Például a guatemalai énekesnőnek, Gaby Morenónak, a soulénekes Jean McClainnek (utóbbi, ezt utólag tudom meg, együtt dolgozott Sheryl Crow-val és Jimmy Cliff-fel is), valamint a kiváló, Grammy-díjas zenésznek, Taj Mahalnak, aki bluesszal szőtte át a Vicksburg Blues című számot, a kiváló Little Brother Montgomery szerzeményét. Aki tud, az tud, a blues után viszont egy csipet jazz, R&B-édesség, soul és még tangó is jön! A játékos Hugh fő vezérelve pedig az, hogy azokkal játszik, akikkel kedve szottyan, és persze a zene marad a tárgy, amely elsősorban az ő igen finom és válogatós füleinek esik jól …

Meglepő, hogy Hugh ezúttal inkább olyan név, amelyre a jövendő bluesrajongók tapadnak, akik csak a három tévécsatornájuk határáig látnak el, azon pedig House-ba szerettek bele, más nem is számít. Ha a Let Them Talk albumon Laurie minden számban aktívan énekelt, most gyakrabban kísérő szerepben van, hiszen a gitár mellett zongorán is lerója a maga akkordjait, a tizenhárom szám közül pedig csak a felében szólal meg énekszólóval, de még ez is kevesebb mint a fele. A Copper Bottom Band új taggal bővült, aki a neve fényét és súlyát tekintve valahogy kiemelkedik az együttesből, és a számára teljesen szokványos sztárfényben sütkérezik. A nyitó St. Louis Blues északnak viszi a bluesvonatot, a hírhedt bemutatkozó lemez ismert, de nem azonnal túlszárnyalt módján. Laurie reszelős hangjának és Gaby Moreno női hangszálainak fekete beütésű duettje nyugodtan, visszafogottan és tartalékosan hat, a későbbi regiszternyitásokra tartogatva magát. A folytatás, a slágergyanús kis gyöngyszem, a Junkers Blues máris egy kicsivel több humoros élt ad, a dobok szelíd kopogásához, a gitárhoz és a zongorához pedig a két említett vokál mellett ízlésesen csatlakozik még a szaxofon és a Hammond finom rétege, ettől a szám többszöri elmélyülésre és meghallgatásra is alkalmas, könnyen magad elé képzelheted a füstös kocsmát valamelyik isten háta mögötti amerikai külvárosban.

Rögtön ezután valami latinosabb jön – a Kiss Of Fire. A tangónak elsőre ugyan kevés köze van a bluesszal, de a spanyolul éneklő, temperamentumos guatemalai soulénekesnő, Gabi Moreno és a kalandvágyó hangulatú Hugh énekduett-tangója úgy mondjuk, szándékosan skizofrén, és tüzes szexuális nyíltság helyett inkább visszafogott, a nyugodt angol–spanyol szövevény alatt viszont elég parázs izzik ahhoz, hogy dobogtasd hozzá a lábad. A Didn’t It Rain kevésbé direkt módon provokatív lemez, a blues pedig ezúttal kevésbé kiemelt, vagy ha szabad metaforát használnom, Laurie és társai elég sok vattát tömtek az egészbe, ami az átlagos fehér ízlésnek megfelel, a fekete nyersességből viszont kevesebb jutott.  Az időgép mutatói az 1930-as évszámnál álltak meg, a fogás pedig érdekes – a spanyol, aztán az angol, majd mindkettő egyszerre, egy időben váltakozik, és a két szóhalmaz kaotikussága ellenére a dolog valahogy átmegy, és az egész szépen szövögetni kezdi a kellemes szálakat. Mindennek ellenére mindenben érezni egy csipetnyi kompromisszumot a kelleténél többet, de a Vicksburg Blues Taj Mahal reszelős blues-vokáljával annyi mojót tölt bele, hogy a kritika egyszerűen nem csaphat le rögtön, és nem is szabad. Taj viszi a vonatát, gőzösét, jókedvűen és boldogítóan minden bluespuristának. A vonat ezúttal gyakran áll meg a bohém negyedekben is. A The Weed Smoker’s Dream a Junkers Blues és a heroin- meg kokainadagok után még egy kis zöldet is felszolgál, a korábban hallott Gabi Moreno rendkívül édes értelmezéseinek ódon beütésével. Szexi nő, legalábbis ami a vokális részt illeti, ő adja a lemeznek azt az édesebb ízt, az egész viszont annyira játékos, hogy engedelmesen végighallgathatod az elejétől a végéig, ami kétségkívül annak is köszönhető, hogy House nem követeli magának az összes reflektort, ha őszinte akarok lenni. A kivételes Gaby mellett Ella Fitzgerald-értelmezésével Jean McClain is bizonyítani próbál, de az I Hate A Man Like You és a Send Me To The ‘Lectric Chair kis számokban a túl sok belefektetett erőfeszítés megölte a teljes potenciált az még magasabb minőségi szintre, ráadásul a korábban említett guatemalai nő sokkal meggyőzőbb a gyengébb Jeannél.

A lemezen így van elég jó pillanat (például az Evenin’, a melankolikus Changes vagy az album bónuszszáma, az Unchain My Heart), de gyenge adu is (a címadó Didn’t It Rain, a Careless Love, a ostoba One For My Baby és még ki tudja, mi minden). A dolog élő, de korántsem tökéletes tüdővel lélegzik, az viszont igaz, hogy a karizmatikus Laurie alakja és megjelenése miatt is sokan nyúlnak majd a blues kincstárához, és, ki tudja, talán puszta kíváncsiságból a múlt rusztikus gyöngyszemeihez is, amelyek sokak számára ismeretlenek maradnak. Laurie egy kétlábú élő zenei enciklopédia, a megfelelő kapcsolatokkal és ismeretségekkel, főleg pedig a megfelelő okokkal vágott neki ezúttal egy küldetésnek, amelyen néhányan megpróbálják majd bemocskolni, megalázni az úttörőkkel való összehasonlításokkal, akik, ahogy maga Laurie is elismeri, teljesen más súlycsoportban vannak. Laurie kiéli az álmait és vágyakozásait, megvalósítja az álmait, és ezúttal önzetlenül a tökéletesebb világ álomvilágát, ahol a veszekedéseknek, rágalmazásnak és a depressziós válságos önkielégítésnek valami szépet és tiszteletre méltót állít szembe – a minőségi zenét. Emiatt, még ha csak a dicséretes (mégis nagyon igényes!) próbálkozás miatt is, Hugh megérdemel minden dicséretet és állótapsot, az a sok megkeseredett, impotens, önelégült alak viszont, aki a gitárpengetésről vagy a zongorabillentyűk püföléséről csak álmodozik, a megvalósítás helyett inkább tonnányi nyálat gyűjt a szájában, zsebében követ a farizeusi megkövezéshez, a fórumokon pedig olyan zenéről, amelyet meg sem hallgattak, nemhogy tényleg hallották volna, pusztán a projekt főszereplőjének neve alapján ítélkezik, gennyes, tályogos, megalázó litániákat ír, és az egóját tömi. Ez személyes álláspont és ízlés kérdése. Én úgy vélem, Hugh második lemeze esetében még a zeneileg tudatlanok írni-olvasni tanításának kísérletéről van szó, ti magatok pedig tudjátok, hogy tankönyveket nem lehet úgy olvasni, mint az évszázad irodalmi gyöngyszemeit. A Didn’t It Rain a Let Them Talk című lemezt ugyan nem múlta felül, de meggyőződésem, hogy a mostani vonalat követve olyan projektről van szó, amelynek a csúcspontja még várat magára. Ezért is érdemes várni, Hugh és társasága pedig a szolid munkáért elismerést és esélyt érdemel, hogy a zenét meghallgassátok a filmsztárokra allergiás szemüveg nélkül.

Felállás

Hugh Laurie – ének, zongora, Wurlitzer, gitár

Jay Bellerose – dob és ütőhangszerek

Kevin Breit – akusztikus, elektromos és lap steel gitár, mandolin, mandola és mandocselló, bendzsó, kísérő ének

Vincent Henry – szoprán-, tenor- és baritonszaxofon, klarinét és basszusklarinét, szájharmonika és kísérő ének

Greg Leisz – mandolin, mandola, lap steel, Dobro, Weissenborn, akusztikus és elektromos gitár

Jean McClain – ének és kísérő ének

Robby Marshall – alt- és tenorszaxofon, klarinét és basszusklarinét

David Piltch – basszusgitár és nagybőgő

Patrick Warren – harmonika, Hammond B3, templomi orgona, billentyűs hangszerek

Vendégzenészek:

Elizabeth Lea – harsona

Larry Goldings – Hammond B3

Taj Mahal – ének a Vicksburg Blues című számban

Gaby Moreno – ének a Kiss Of Fire, The Weed Smoker’s Dream, Didn’t It Rain számokban, kísérő ének

Producer

Joe Henry

Számlista

1. St. Louis Blues
2. Junkers Blues
3. Kiss Of Fire
4. Vickburg Blues
5. The Weed Smoker’s Dream
6. Wild Honey
7. Send Me To ‘Lectric Chair
8. Evenin’
9. Didn’t It Rain
10. Careless Love
11. One For My Baby
12. I Hate A Man Like You
13. Changes
14. Unchain My Heart
15. Yeh Yeh (Live)