Előadó: Brock, Terry
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 50:20
Értékelés: 5/5
Héé,.. ez hihetetlen. Igen. 2010-ben is születnek AOR-albumok, amelyek az abszolút tökély termékei. Az igazi AOR-hangzásról beszélünk, amely szilárdan gyökerezik a nyolcvanas években, de az új évezred körülményeihez alakult és idomult, követve az új technológiai vívmányokat és a melodikus hard rock meg az AOR fejlődését. Terry Brock az újra összeállt Strangeways énekese (az új albumuk, a „Perfect World” 2010. október 18-án, hétfőn jelenik meg), egyben a melodikus rock újra lábra kapott perfekcionistáinak, a Giantnek az új frontembere. Tavaly ő énekelte a vezetőhangokat a fantasztikus Slamer-albumon, a „Nowhere Land”-en, amely egy újabb zseniális zenei varázsló, Mike Slamer gitáros projektje. Idén Mike Slamer viszonozza a szívességet Terry Brocknak: gitározik, billentyűzik és basszusgitározik nála. A Mike Slamer–Terry Brock páros láthatóan álomduó. Ezt igazolta a „Nowhere Land”, és ezt igazolja most a „Diamond Blue” is. Úgy tűnik, nem tudnak mellé ütni: remekül hangolódnak egymásra, pontosan értik, melyik hangot hová kell tenni a tökéletesre csiszolt dallamok kedvéért. Ezek a dallamok pofátlanul, egy pillanat alatt, könnyedén elviszik a hallgatót a fülbemászó rockerség, az erotománia és a pozitív rezgések birodalmába. Aki követi a két zenészt, ismeri a Seventh Key két kiváló albumát is, a „Seventh Key”-t (2001) és a „The Raging Fire”-t (2004), és tudja, mit tettek le az asztalra rajtuk.
A Diamond Blue nem Slamer-projekt, és nem is Seventh Key. Saját megközelítést követ, ami valamivel lágyabb, de semmiképp sem „popos”. Az album produkciója úgy épül fel, hogy Terry Brock hangjáé az abszolút elsőbbség. Az ének áll a középpontban, minden más körülötte forog. A gitárok vágnak, de remekül kiegyensúlyozottak a hangfal megteremtésében, miközben megtartják az élénk játékosságot és a határozott dinamikát. A refrénekben az éneket mindenhol többszólamú kísérővokál harmonizálja. Aki követi az AOR műfaját, tudja, hogy az ideális vokális harmóniák megalkotása a legnehezebben elérhető dolgok közé tartozik. Ugyanakkor ez az AOR fő és alapvető ütőkártyája is, amelyet a mesterek úgy tudnak kijátszani, hogy a műfaj termékei előtt csak mélyen meghajolni és csodálni lehet őket. Mike Slamer és Terry Brock pedig pontosan ezt tudja. Egy újabb makulátlan tökéletességről beszélünk, egy olyan termékről, amelyet az ideális példának nevezhetünk arra, hogyan kell szólnia egy valódi AOR-albumnak 2010-ben! A „Diamond Blue” minden kérdésedre tudja a választ! Ez az album szerzeményi, produkciós és előadói szempontból is 100%-os. Büszkén lovagolja meg a Dokken, a Def Leppard, a Rick Springfield, a Heart,… legnagyobb műveinek örökségét. Igen. Kapcsoljátok be a biztonsági övet, mert ez az album egyenesen az AOR zene lényegébe katapultál.
Az anyag nem találja fel a spanyolviaszt. A megközelítés bevált. De a Brock–Slamer páros fennhatósága alatt készült, ami azt jelenti, hogy a saját AOR-„sávján” halad. Brock bizonyítottan rendkívül alkalmazkodó és rugalmas énekes. Megint. Az érzelmekkel úgy manőverez, mint egy edzett macska, és mindenki előtt jár egy lépéssel (a meglepetés tekintetében). Ha a nyitó címadó dalban (az előrefrén „gyanúsan Leppardos”) olyan lágy, amennyire csak lehet, a következőben, a még érzelmesebb It’s You-ban már időnként egy csipetnyi rekedtességet is belecsempész, így fordulatot hoz, és új hangulati állapotot teremt az albumon. Ez a jelenség aztán végig elkísér. Itt a Jessie’s Gone. A dal az egyik legmegindítóbb refrénnel rendelkezik, amely könnyedén meghódít minden hevülő női szívet. A refrénben Brock a „Jessie’s Gone” szókapcsolatot a harmadik ismétlésnél úgy énekli el, hogy az Springfield hírhedt slágerét, a Jessie’s Girlt idézi. De nem többet ennél. Itt a No More Mr. Nice Guy, amely a nyitányban nem fukarkodik a klasszikus Rainbow-s megközelítéssel való kacérkodással, Brock pedig még rá is tesz egy lapáttal, és kihozza magából a legjobbat. A dal az album drámai pillanata, köszönhetően az alapgitárriff felépítésének, amely ezúttal egyáltalán nem rózsaszirmokat hint. Az album első balladája, a The Rain inkább az album csúcspontja, mint bármi más. Tipikus példa arra, hogyan kell rockballadát összerakni úgy, hogy ne legyen émelyítő, mégis a szív minden zugát megérintse. A refrén megint kiválóan felépített a dallam érzékelése szempontjából. Brock a finomságával öl!
A dalokat sorra mind kiváló Slamer-szólók sózzák meg! Nem csoda, nem igaz (azoknak, akik ismeritek)? Emellett a zenész az összes átvezető szakaszt mesteri gitárdíszítésekkel emeli följebb, amelyek az egész felől nézve rendkívüli tömörséget és kidolgozottságot adnak a lemeznek. Az album ezen vonása egy pillanatra sem hagy pihenőt a hallgatónak, szorosan magánál tartja végig a játékidő alatt. Ez egy magas melodrámai hangulattal feltöltött lemez, amely mégis dinamikusan hullámzik az egyes dalok érzelmi állapotainak árnyalatain át. És erre van szüksége minden igazi AOR-lemeznek!
A Broken az album egy újabb csúcspontja. Romboló refrén, amely az AOR örökzöldjeinek legjavát hozza. A dal sötét, de egyben melankolikusan sóvárgó. Ilyen az, amikor a csaj a közös mennyei lebegés után hirtelen kiállítja a számlát, és eldobja a szerelmedet. A tökéletes szerzői kombinatorika és a megragadott érzelmek példája. A Face In The Crowd visszahozza a nyitó Diamond Blue hangulatát. Szélesen áradó, könnyed, az akusztikus gitár organikus hangjára épülő dal, amely visszahozza az albumra a meleg fénysugarait. A Why az a pont, ahol az album közelít a Slamer-projekthez. Bluesos érintés, Hammond-hanggal megerősítve. Brock megint vokális kaméleon: érzelmes, bőr alá kúszóan csábító és végtelenül finom. Az album egyetlen ponton sem lankad. Az utolsó három szám is, a kiváló félballadával, a Soldier Falls-szal és a záró igazi balladával, a Face In The Night-tal, a rendkívüli tökély és a zenei kifejezés színes sokféleségének példája egy amúgy közmondásosan korlátozott műfajban, mint az AOR (már ami a kísérletezést illeti).
Egy album, amelynek a fennköltségén nem látni a végét. Nincs mit hozzátenni. Egy lemez, amelynek mércéül kellene szolgálnia az AOR modern megközelítéséhez 2010-ben. Tökéletes referencia ebben a tekintetben. De az AOR „földalatti” otthonában a mai időkben is mindig akadt egy-egy gyilkos lemez a színtéren. Eszembe sem jut itt összehasonlításként említeni a Journey 2008-as albumának minden kiválóságát, mert a Journey túl ismert, de a kevésbé ismert AOR-előadók kiadványainak említésekor, mint az Alliance és a „Nowhere Land” album 2008-ból, vagy a svéd Work Of Art projekt az „Artwork” albummal (2008), vagy a keresztény rockerek, a Mastedon a „3” albummal (2009), kétségkívül ebbe a kategóriába tartozik a „Diamond Blue” is, amelyet így az új korszak legjobb AOR-albumainak ligájába sorolunk. Tegyetek magatoknak egy szívességet. Adjatok magatoknak a legjobbból!
Felállás
Terry Brock – ének, gitár
Mike Slamer – gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek
Andy Bigan – dob
Produkció
Mike Slamer
Számlista
1.Diamond Blue
2.It’s You
3.Jessie’s Gone
4.No More Mr. Nice Guy
5.The Rain
6.Broken
7.Face In The Crowd
8.Why
9.Too Young
10.Soldier Falls
11.Face In The Night
