Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Primal Fear
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2004
Játékidő: 60:23
Értékelés: 4/5
A német heavy metal bajnokok, a Primal Fear ötödik albuma – kertelés nélkül kimondva – eddigi legjobb stúdiómunkájuk. A Primal Fear a legcizelláltabb lemezét tette le az asztalra, védjegyüknek számító klasszikus összetevőkből építkezve: az agresszív, lineáris, mindig kifejezetten éles kontúrú riffeléstől a riffek fölött megszólaló, tercekben futó dupla harmonikus gitárpengetéseken át egészen a mérföldekről felismerhető, acélos üvöltésig, amit a kivételes Ralf Scheppers nyom. Mindent tökéletesen összeraktak.
Az első, ami megdobogtatta a szívem a „Devil’s Ground” hallgatása közben, a háttérvokál-vonalak, amelyeket a Primal Fear pályafutása során a legízlésesebben olvasztott egybe Ralf alap-üvöltésével. Ezek most a többi tényezővel együtt valóban közösen építik az új lemez rendkívüli atmoszféráját. A másik fontos dolog, ami sikerült nekik, hogy úgy építették fel a dalokat, ahogy még soha: folyékonyan. A sokszínű motívumok zökkenőmentesen mennek át egymásba, és remek ugrásokat kínálnak az elkapott hangulatok között. A produkcióban feltekerték a gitárriffeket, és ezek most tökéletes egyensúlyban vannak Ralf üvöltésével. Ralf alakja így már nem tölti be a zenekar hangzásának egyértelmű központja szerepét. Ezek a legszembetűnőbb tények, amelyek túlmutatnak a „Black Sun” (2002) szintjén, hiszen az az új lemez konzisztenciájával semmiképp sem veheti fel a versenyt.
Újra velünk van Mat Sinner pokolian eleven produkciója. Ő mindig szellemesen gondoskodik róla, hogy a fiúk közt a stúdióban uralkodó varázs hanghordozón is ugyanilyen meggyőzően vibráljon. Rendkívül fontosak a felállásváltozások. Az új dobos, Randy Black (ex-Annihilator), aki az alapító tag Klaus Sperlinget váltotta, nagyon is kellő frissességet hozott a zenekarba, csínytevéseivel pedig még élénkebbé tette magát a ritmusszekciót. Ez főleg a változatos átmenetek sokkal kifejezőbb dinamikájában érződik, ami most jóval nagyobb, az új erősítés munkalendülete pedig az intenzív, elődjénél sokkal meggyőzőbb megközelítésből is kiolvasható. Nem mondom, hogy Randy jobb dobos Klausnál, de utóbbi láthatóan érzelmileg kifacsarodott, és már nem lélegzett együtt a többiekkel a közös ügyért, így a zenekar Randy beemelésével szükséges és egyben kiváló húzást tett, és nyitva hagyta az ajtót a Primal Fear nevű zenei jelenség küldetésének folyamatos tökéletesítése előtt. A másik, kevésbé feltűnő változás az egyik gitáros poszton történt. A tapasztalt Tom Nauman visszatért a zenekarba, és leváltotta Henny Woltert, ami nem jelenti azt, hogy Tom és Henrik ne nyúznák együtt a gitárt valamelyik másik zenekarban: mindketten a Sinner gitárosai. A Leibing/Nauman gitárduó most még kompaktabban szól.Tomnak a többéves színpadi absztinencia láthatóan nagyon jót tett, mert tapasztalataival együtt extra adag szellemességet vitt a gitármunkába, ami legszebben az atmoszférikus szépség, a Visions Of Fate című dalban csillog. Az újjászületett Primal Fear most rendkívüli szilárdságot sugároz, és még magabiztosabbnak hat, mert érezni, hogy a zenekar minden tagja újra ugyanazért lélegzik.
A lemezen remek kontrasztok vannak, a dalok sokszínűsége és a folyton hullámzó hangulat miatt. Az első atmoszférikus csúcsot a középtempós Visions Of Fate-ben találjuk, a két gitár egyik legszebb párbeszédével. A The Healer viszont kétségkívül a lemez epikus-atmoszférikus csúcspontja, a Church Of Blood kaliberét hozó dal, főleg a grandiózus refrén miatt, ahol a zenekar masszív hangzásával, a hozzáadott billentyűs hangszereléssel és Ralf átélt előadásával rendkívül kontrasztos varázst teremt, amihez remekül illesztették a háttérvokál-vonalakat. Ugyancsak kiváló kontrasztot visz a dalba Randy dobolása, amely az alap középtempós ritmust a tomok közti átmeneteken végigzúdulva lyukasztja át. A dal tökéletes. A hangulat a lemez vége felé még egy ilyen csúcsot elér a Wings Of Desire című számmal.
Szövegileg is felnőttebb a Primal Fear a korábbi albumokhoz képest. Az első dal, a Metal Is Forever a rajongóknak szóló ajánlásként érthető, mert rendkívül pozitív energiát és hitet sugároz, amelynek alapja az az erő, amit a zenekar a rajongói és saját maga közötti kölcsönös bizalomból merít. A második számmal, a Suicide & Mania című dallal a Primal Fear a földhöz szegez minket, mert elkezdenek mélyebben foglalkozni a mai kisember kérdéseivel. A The Healer a lemez költészetének csúcspontja, és erős pozitív fényáramot kínál a legtöbb sötét dalszöveg mellett. A dal az egyén teljes megújulásáról szól, prédikáló módon, ami sosem volt jellemző a zenekarra. El kell veszíteni a félelmet, és helyet kell találni a szeretetnek, hogy végre elárasszon, ami magától elindítja az emberi lélek megtisztulását, amely így áthatolhatatlan erőddé nő, az acélos hit erődjévé: érdemes a jóért küzdeni ebben a világban, mert ha a jó megtölti a szívedet, nincs az az eset, hogy bárkinek bármikor rosszat kívánnál. A Sacred Illusion a legszebb módon szólít fel arra, hogy ne törődjünk a nagy szem hatalmával. Az utadon való kitartás olyan szabadság, amit senki nem vehet el tőled, de áldozat nélkül nincs győzelem („there will be no triumph without loss” – a Devil’s Ground záró narratívájából vett sor), és ezt a Primal Fear mélyen tudja.
Sétáljunk végig még a zúzós dalokon. A Sea Of Flames főriffje annak szellemében íródott, amit például a Sinner kínált a „There Will Be Execution” (2003) című lemezén, és csak bizonyítja, hogy Mat Sinner már rég nem teljes akaratával az anyazenekarára, a Sinnerre koncentrál, hanem kreatív ötleteit kizárólag a Primal Fear zenei testébe csatornázza. Hasonló kitéréseket a Sinner felé találunk a Heart Of The Brave refrénbe vezető átmenetében és a Colony 13 refrénjében. Itt érezni leginkább, hogy Mat benne volt a kezével. Mat Sinner az angol nyelv éles érzékű ismerőjeként nagy segítség Ralf Scheppersnek az énekdallamok megfelelő sorainak kiválasztásában is, hogy azok ízlésesen és kifejezően szóljanak . Egyébként a pokoli sebesség, a kompromisszumot nem ismerő élesség és a tökéletes adag dallamosság kombinációjával tűnnek ki olyan dalok, mint a Suicide & Mania, a középtempós metalhimnusz, az In Metal, a lemez leggyorsabb száma, a Sacred Illusion, és természetesen a Soulchaser, amely a riffek fölötti gitárpengetéseivel és Ralf énekdallamaival egészen a Gamma Rayre emlékeztet, a régebbi időkre persze, amikor Ralf még náluk énekelt.
Biztos vagyok benne, hogy mindannyian jól ismeritek a Primal Fear zenéjét. A „Devil’s Ground” a tipikus lemezük. Néhány ütős gitárriff már egészen izgatóan „thrashy”. Doktorátust szereztek mindabból, ami mindig is díszítette a zenéjüket, a lehető legszebb módon. Vagyis agresszív lineáris tartás, tökéletesen megborsolva nagy dallamokkal és hibátlan énekteljesítménnyel. Ha odacsapsz, teljes erőből csapsz. Egyedien „fearos”. Tipikus Primal Fear, de ezúttal kivételes ambientális hangulattal, ami a lemez óriási energiáját és dinamikáját csak tovább erősíti. A „Devil’s Ground” az Exodus új lemeze, a „Tempo Of The Damned” mellett kétségkívül egyike a 2004-es év legjobb heavy metal lemezére esélyes korai jelölteknek. Mindenkinek, aki beszerzi, megéri a limitált digipack kiadást választani, amely két videoklipet és egy remek Black Sabbath-feldolgozást, a Die Young című dalt tartalmazza. Remélem, Ronnie James Dio hallotta. Még egyszer: a „Devil’s Ground” a zenekar eddigi legtökéletesebb albuma, ami csak bizonyítja, hogy a Primal Fear valóban nagy heavy metal banda, amely nagy szívével egyszerűen nem tud csalódást okozni.
Felállás
Ralf Scheppers – ének
Tom Naumann – gitár
Stefan Leibing – gitár
Mat Sinner – basszusgitár
Randy Black – dob
Produkció
Mat Sinner
Számlista
1. Metal Is Forever
2. Suicide And Mania
3. Visions Of Fate
4. Sea Of Flames
5. The Healer
6. Sacred Illusion
7. In Metal
8. Soul Chaser
9. Colony 13
10. Wings Of Desire
11. Heart Of A Brave
12. Devil’s Ground
13. Die Young (bónuszszám)
