Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Flower Kings, The
Kiadó: Import
Megjelenés: 2013. október 28.
Hossz: 59:37
Értékelés: 4/5
Újra körbefordult az év, és elérkezett az idő egy új The Flower Kings stúdióalbumra, ezúttal a szokatlanul nőies című »Desolation Rose«-zal. „Már megint?” – mondjátok erre, hiszen sokaknak még friss emlék az előző stúdiómunka, a 2012-es »Banks Of Eden«. A 2007 és 2012 közötti hosszabb szünet után, amikor egyetlen új stúdióalbumot sem adtak ki, a Virágkirályok munkamániás patriarchájuk, a gitáros-énekes Roine Stolt vezetésével (egyesek a Transatlantic nemzetközi prog szupergroup tagjaként, valamint a kultikus svéd Kaipa egykori tagjaként is ismerik) láthatóan újra a régi „hipertermelő” lendülettel kezdték ontani a lemezeket, amikor évről évre jöttek az újabb stúdióanyagok.
A »Desolation Rose«, a tizenkettedik The Flower Kings stúdióalbum hangzásban, stílusban és mondanivalóban ott folytatja, ahol a »Banks Of Eden« abbahagyta, vagyis a svéd jókedvű fiúk tovább építik Roine „virágos” filozófiáját, ráadásul ugyanabban a felállásban, mint az előző lemezen, azaz ugyanazzal a dobossal, Felix Lehrmannal – ez egy olyan zenekarnál, amely kevesebb mint húszéves pályafutása alatt már négy dobost elhasznált, mindenképp szép és biztató hír. A számok szerkezete tehát, ahogy azt a The Flower Kings-től mindig is elvárjuk, csavarosan összetett marad, ugyanakkor hangsúlyozottan dallamos, kivételes virtuozitással megszólaltatva, rengeteg hangszeres improvizációs kitéréssel és hetvenes évekbeli retró hangulatárnyalattal, főleg a Tomas Bodin birodalmába tartozó billentyűsökön. Senkit nem lep meg, hogy az album nyitányaként a „virágosok” rögtön lecsapnak egy több mint 13 perces, rendkívül összetett eposszal, a »Tower One«-nal, amelyben a gyakorlott fül számos „kölcsönvett” retró elemet hallhat olyan prog-klasszikusoktól, mint a King Crimson, a Yes és a Genesis – ez mindenképp ambiciózus, de már-már várható lépés, amely nem kelt túl nagy izgalmat.
Kicsit ironikus, hogy a The Flower Kings ezúttal a rövidebb dalokban szól érdekesebben, mint például a mellotronnal fűszerezett »Sleeping Bones«-ban, ahol több mint nyilvánvaló a Genesis hatása, a keményebb pillanatokban pedig a korai King Crimsoné is, amikor nyers és ugyanakkor matematikusan felépített gitárfrázisok törnek előre. A »Desolation Road«-on a másik gitáros, Hasse Froberg érzelmes énekteljesítményével megmutatja, hogy a Virágkirályok, bár mindig is szinte túlságosan elemző prog-virtuóz professzoroknak számítottak, a finomság mesterei is, mégpedig pont a megfelelő pillanatokban.
Társadalomkritikus szövegek is felbukkannak olykor a »Desolation Rose« egyes daloknál, például a »White Tuxedos«-ban, amely a felvezetésében olyan, mint egy elveszett Leonard Cohen-szerzemény, aztán átváltozik mókás szimfonikus prog/keményrockos fúzióvá, ahol az egyes hangszerelések között enyhe Deep Purple-hatás is kivehető – ez mindenképp szellemes kísérlet, amiből több is elférne az albumon. A brutális, helyenként már progmetálos »Dark Fascist Skies«-ban, ahol az éneklés pálcáját ismét Froberg veszi át, a »Paradox Hotel« (2006) című albumról ismert »Bavarian Skies« folytatása. Roine ebben aggodalmát fejezi ki azon közismert tény miatt, hogy a szélsőjobb, illetve a neonácik a beteg és kimerült EU-ban, a mesterségesen megrendezett gazdasági válság kellős közepén egyre magabiztosabban terjesztik csúf eszméiket.
A »The Resurrected Judas«-ban a Virágkirályok megint javíthatatlan idealistákként szólnak, akik Jon Anderson (ex-Yes) költészetét olvasgatva valahogy elfelejtették, hogy a hippikorszak már rég lejárt, mégis tovább hisznek abban, hogy „a szerelem minden akadályt legyőz”. Itt következik az első érdekes, instrumentális jazz-fúziós kitérő is, ami nagyjából addig tart, amíg be nem csapódnak a többrétegű billentyűk, és a „virágosok” egy időre úgy szólnak, mint az »A Trick Of the Tail«-korszak Genesise. A szuperdallamos »The Silent Mases« pillanatokra egy újévi ünnepség zenéjére emlékeztet, miközben a gitárszóló-kirohanások és a gyári munkások kizsákmányolásáról szóló szarkasztikus szöveg egészen más érzéseket ébresztenek, mint az ünnepnapok.
A »Last Carnivore« az album legkeményebb alkotása, a megszokott The Flower Kings-viszonyokhoz képest időnként már-már brutális méretekkel, progmetálos stíluserővonalakkal és több mint nyilvánvaló King Crimson-hatással, így ezúttal rövid időre a szokásosnál sötétebb hangulat is eluralkodik. Roine és társasága vidám vokális-ambientális felvillanásokkal gyorsan gondoskodik róla, hogy az ambientális sötétség véletlenül se tartson túl sokáig. A címadó dal egy ébresztő jellegű alkotás a korábbi »Stardust We Are«-sztenderd stílusában, amely csak úgy sugárzik a pozitivista ambientális energiától és a „zöld” nyelvezettől, amely egyszerűen nem hiányozhat egyetlen Virágkirályok-albumról sem. Az egész a pompázatos »Silent Graveyards«-zal zárul, ahol ismét felcsendül az a vidám, ébresztő motívum, amelyet korábban már hallhattunk a »Desolation Rose« és a »The Silent Masses« dalokban, a lezárás pedig egyértelműen azt sugallja, hogy a hallgatótömegek felvilágosításának „üzlete” „még korántsem ért véget”, bármilyen szarkasztikusan hangozzék is ez.
A »Desolation Rose« egy klasszikus The Flower Kings-album, pontosan a régi hívek többségének kívánságai és elvárásai szerint készült, vagyis a megbízható, évek óta bevált recept alapján, amely a kilencvenes évek egyik legérdekesebb és legfontosabb progrockformációjává tette őket, azzal a pozitív változással, hogy ezúttal az album egészében véve összefogottabban szól, mint az utóbbi néhány évben megszokott volt. Észrevehető változás az is, hogy ezúttal egy hajszálnyival agresszívebbek és kevésbé vidámkodók a szokásosnál, de a 21. században így is kevés ilyen javíthatatlan prog-pozitivistát találtok, mint Stolt úr és „virágos” társasága. A Virágkirályoknak a jövőben talán nem ártana elgondolkodniuk azon, hogy a következő stúdiómunkán megint kockáztassanak egy kicsit, és próbálkozzanak valamilyen radikálisabb hangzásbeli váltással, például egy új, kiegészítő énekes érkezésével, ahogy egykor már megpróbálták – igaz, nem túl sikeresen – Daniel Gildenlowömmel (Pain of Salvation), hiszen égetően szükségük van valamiféle felfrissítő infúzióra, mivel egyébként mindig csúcsszinten előadott szerzői ötleteik egyre kiszámíthatóbbá válnak.
Felállás
Roine Stolt – ének és gitár
Hasse Fröberg – ének és gitár
Jonas Reingold – basszusgitár
Tomas Bodin – billentyűs hangszerek
Felix Lehrmann – dob és ütőhangszerek
Produkció
Roine Stolt
Számlista
1. Tower One (13:39)
2. Sleeping Bones (4:16)
3. Desolation Road (4:00)
4. White Tuxedos (6:30)
5. The Resurrected Judas (8:24)
6. Silent Masses (6:17)
7. Last Carnivore (4:22)
8. Dark Fascist Skies (6:05)
9. Blood Of Eden (3:12)
10. Silent Graveyards (2:52)
