Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hackett, Steve
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1980
Értékelés: 4/5
Steve Hackett, a progresszív rock aranykorának egyik legtöbbre becsült gitárosa a „Spectral Mornings” (1979) fenséges mestermunkája után is töretlenül folytatta zenei víziói megvalósítását, bár az első három albumával elért, utolérhetetlen mércét – ezek a szimfonikus prog klasszikusai közé tartoznak – soha többé nem ismételte meg. Ez a nagy gitáros újító, az egyetlen zenész, akit egyszerre dicsért John Lennon és Yehudi Menuhin (ezt saját bevallása szerint egész pályája két legnagyobb személyes elismerésének tartja), egy pillanatra sem pihent, és újabb kiváló lemezt hozott össze, amely azonban ma is túl gyakran marad az első három mestermunka árnyékában.
A „Defector” ettől még remek album, és hosszú éveken át ez volt Steve utolsó klasszikus, szimfonikus prog rock irányultságú lemeze – márpedig ebben szokott a legerősebb lenni. Az előd után most is rendkívüli hangszíngazdagságnak és többé-kevésbé transzcendentális hangulatnak lehetünk tanúi, amit elsősorban egyedi, messziről felismerhető gitárjátéka tükröz, tele olyan technikákkal, amelyeket az évek során igazi mennyei magasságokba fejlesztett mindazok örömére, akik a sebesség helyett a finomságot díjazzák. Steve megtartotta az előző album remek felállását, amelyben a testvére, John mellett ott volt a kiváló billentyűs Nick Magnus, a dobos John Shearer, a basszusgitáros Dik Cadbury és az énekes Pete Hicks. Sajnos ez volt az utolsó alkalom, hogy Steve ezzel a csapattal dolgozott; később csak John és Nick Magnus maradt mellette. A „Defector” lemezen elsősorban a legjobb hagyományait követő, fenséges szimfonikus hangszeres darabokat élvezhetjük, valamivel kevésbé azokat a részeket, amelyekben már az AOR hatása érződik – ennek sajnos a következő munkáiban (túl) nagy hangsúlyt ad majd, és ekkor kezdődik átmeneti művészi hanyatlása.
Az album az atmoszferikus hangszeres „The Steppes”-szel nyit, amely hangulatában és szerkezetében is szerintem a lemez legjobb darabja, és Steve egyik legjobb szerzeménye egyáltalán. A bevezetőben gazdag keleties hangulatot kezd építeni a fuvola, majd beront a súlyos dob, a remek basszusgitár-futam és a finom billentyűk – ezek mind nélkülözhetetlen részei ennek az elsőrangú mestermunkának. Steve gitárja persze nélkül semmi sem lenne: fantasztikusan és kivételesen gördülékenyen szól (mint mindig), főleg amikor kifinomult szólókkal szolgál, amelyek végig összefonódnak a remek fuvolával és a melotron isteni hangjaival. Szomorú tény, hogy ez volt az egyik utolsó pillanat, amikor ezt a felejthetetlen hangszert még használták egy 80-as évekbeli proglemezen, mert utána az új szintetizátorok miatt teljes ismeretlenségbe merült – ezek szerintem mindig is silányabbak voltak a „billentyűk királyánál”. A „Time To Get Out” már kicsit az AOR rock stílusában mozog, amely felé Stevet majd főleg a következő album sodorja, ám Hicks éneke miatt még így is jobb, mint a hang kommercializálására tett későbbi, hasonló próbálkozásai. A Genesis-klasszikus „The Lamb Lies Down On Broadway”-re emlékeztető, szolid gitáros bevezető után dallamos énekes részbe fordul, amely kicsit az előző album „Every Day” című dalát idézi, bár érezhetően kevésbé érdekes darab. Azért akad benne néhány jó vokális harmónia, amelyben ízlésesen fonódik össze a gitár és a billentyű, a lezárásban pedig Steve néhány szellemes gitárfutást is bemutat.
Erre a szolid AOR-kísérletre követi a remek „Slogans”, amely százszázalékos szimfonikus progresszív élmény, és a sötét, disszonáns részek állandó váltakozása miatt főleg a Van Der Graaf Generator rajongói fogják élvezni. A billentyűk vad, felpörgetett bevezetője után a szám számos fordulaton át sötét, szinte hátborzongató hangulatban folytatódik, rengeteg kiváló gitárpasszussal. Itt egyértelműen érezni minden hangszeres hozzájárulását, és a billentyűs effektekből sem hiányzik a szellemesség. A szám csúcspontját a középső részben éri el, ahol Hackett mester hibátlanul mutatja be a tapping gitártechnikát, ami annak, akit ma ennek feltalálójaként tartanak számon, valahogy magától értetődő. Érdemes megemlíteni a záró, nagyon jó, hátborzongató szintetizátor- és gitárbetörést is, amely a számot közvetlenül a sokkal szelídebb „Leaving”-be viszi át. Ez utóbbi kivételesen misztikus hangulatú, mert a gitár, a fuvola és a finom billentyűk interakciójában néhány nagyon jó harmónia van. A rövid, akusztikus hangszeres „Two Vamps As Guests” az alapmotívummal ott folytatja, ahol a „Leaving” véget ért. Ezt bizonyítja főleg a központi gitárriff és az akusztikus gitár elegáns játéka, amellyel Steve ismét megmutatja, miért ő az egyik legjobb akusztikusgitáros a rockzene világában. A kiváló hangszeres „Jacuzzi” a lemez és Steve pályájának egyik újabb csúcspontja, főleg a fuvola, az űrbeli billentyűk és a remekül megszerkesztett gitárriffek elképesztően sikeres interakciója miatt. A melotron és a fűszeres ütemváltások igazi progresszív nirvánát teremtenek, hiszen a szám részről részre változik. A középső részben megjelenő hihetetlen együttélés a gitár, a billentyűk és a fuvola között az album egyik legjobb pillanata. A szám zárása visszahozza a nyitó motívumot, amelyben újra összetett dallam szólal meg egészen a záró klimaxig, ahol ismét Steve sokszínű gitárművészetének lehetünk tanúi.
A „Hammer In The Sand” jó hangszeres darab, némi new age-ízzel, főleg a nagyon szép zongorajáték és az atmoszferikus szintik miatt. Ha ez utóbbiakat melotron váltaná fel, ez a szolid szerzemény akár a mestermunkák egyike is lehetne. A „The Toast” újabb nagyon szép, misztikától duzzadó darab, minőségi vokális harmóniákkal és művészi gitármotívummal. Van benne egy nagyon szép hangszeres rész is, ahol a fuvola és a billentyűk játéka a klasszikus zene egyik ismert művét idézi. A „The Show” szerintem meglehetősen erőtlen kísérlet egy slágerszingli megalkotására, olcsó szintikre és az alapdallamot kísérő diszkóritmusra építve. Az Egyesült Királyságban még kisebb sláger is lett, de ez persze semmiképp nem menti meg attól, hogy a lemez leggyengébb pillanata maradjon. Steve a korai munkáiban általában mindig szeretett elhelyezni legalább egy burleszk szerzeményt, és ezúttal ez a záró „Sentimental Institution”, amely olyan popra emlékeztet, amilyet a nagyszüleink hallgattak a 40-es években. Steve ezt a régi idők „autentikus” hangulatát speciális produkciós effektekkel tovább fokozta. Bár ennek a komikus kis számnak megvan a maga különös bája, többszöri hallgatás után az ember elég gyorsan megunja.
Az újrakiadás bónuszdalai biztosan örömet szereznek a Hackett-művek legtöbb rajongójának, bár nem hoznak semmi különösebben újat. A „Hercules Unchained” mégis rendkívül érdekes kísérlet, hiszen nehéz elképzelni Steve előadásában ennél kevésbé jellemző munkát. Itt ugyanis szinte teljes értékű punkot játszik, amely a végén – főleg a kiváló Pete Hicks rendkívül magas énekes akrobatikájának köszönhetően – a korai heavy metalra is rávillant. A mester láthatóan ki akarta csúfolni azt a zenei irányzatot és mozgalmat, amely akkor már hanyatlóban volt, de a maga idejében élvezettel támadott mindenféle invenciózus zenét, amely Steve-féle művészektől származott. A többi bónusz a „Defector”-turné koncertfelvétele (többségük a Reading Festivalon készült), amelyek közül a legjobban a „The Steppes” mestermunka remek előadása nyűgöz le.
A meglehetősen átlagos lezárás ellenére a végeredmény rendkívül változatos, gördülékeny, szimfonikusan fűszerezett album, amely minden igazi Hackett-szólórajongónak, de a 70-es évek jó szimfonikus progját kedvelők többségének is ízleni fog. A „Defector” számomra Steve utolsó klasszikus, szimfonikus prog rock irányultságú albuma, bár néhány kevésbé feltűnő kísérlet miatt nem éri el a mestermunka rangját, ahogy az a felejthetetlen „Spectral Mornings”-nak sikerült, és éppen ezért marad kissé elfeledve. Mégis biztosan megérdemelne valamivel több tiszteletet, hiszen szerintem ez az egyik utolsó „régi hullámos” proglemez, amely a 80-as évek hosszú tetszhalála után csak a 90-es évek közepén éledt újra. Ettől az albumtól kezdve Steve lemezei sokkal kevésbé lesznek progresszív irányultságúak, a maestro más zenei műfajokban is kipróbálja magát. A következő albummal már nagy lépést tett hátrafelé a hangzás kommercializálása és szintetizálása felé, aminek végeredménye néhány leggyengébb munkája lett.
Felállás
Steve Hackett – gitár, vokál, Optigan, Roland GR 500
John Hackett – fuvola
Nick Magnus – billentyűk
Pete Hicks – ének
Dik Cadbury – basszusgitár, vokál
John Shearer – dob & ütőhangszerek
Produkció
John Acock & Steve Hackett
Számlista
1. The Steppes (6:04)
2. Time to get Out (4:11)
3. Slogans (3:42)
4. Leaving (3:18)
5. Two Vamps As guests (1:58)
6. Jacuzzi (4:35)
7. Hammer in The Sand (3:09)
8. The Toast (3:41)
9. The Show (3:40)
10. Sentimental Institution (2:32)
Az album játékideje: 36:50
Bónuszdalok az újrakiadáson (2005):
Hercules Unchained (A „The Show” B-oldala)
Sentimental Institution (Live)
The Steppes (Live)
Slogans (Live)
Clocks (Live)
