Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Blind Ego
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2007
Értékelés: 4/5
A Blind Ego az RPWL gitárosának, Kalle Wallnernek a mellékprojektje, amely minden adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy egyfajta új progresszív szupergrupp legyen, hiszen a mai (neo)progresszív rock néhány igencsak csengő nevéből áll össze. Kalle mellett ugyanis a lemezen közreműködik John Mitchell (Arena, It Bites, Kino, The Urbane, John Wetton, ex-Frost*) énekesként, John Jowitt (IQ, Jadis, ex-Arena) basszusgitáron, Tommy Eberhardt (Legazy, Beatfreaks) dobokon, valamint a nagy visszatérő, a felejthetetlen hangú Paul Wrightson (ex-Arena), akit évek óta hiányoltunk, és azon tűnődtünk, mi lett a karrierjével, miután kilépett az Arenából, és megjelent a zenekar főműve, „The Visitor” (1998). Valahogy sikerült kiderítenem, hogy a 90-es évek egyik legjobb progresszívrock-énekese (aki az énekstílusával azt jelentette, amit Peter Gabriel a 70-es, Fish pedig a 80-as években) a két neves billentyűssel, Oliver Wakemannel és Clive Nolannel (utóbbi itt vokalistaként működik közre) készített „The Hound Of Baskervilles” című album után teljes homályba merült, mert (inkább nem akartam megtudni) a tehetségét egy Deep Purple-tribute-zenekar énekeseként herdálta! Paul remek formában tért vissza, még ha a lemezen csak a számok felén énekel is, hiszen egykori bajtársával, John Mitchell-lel, aki ezúttal kizárólag énekesként van jelen, világosan (és sikeresen) elosztották az énekes feladatokat.
Mit remélhet hát az említett zenekarok rajongója egy ilyen ambiciózus projekttől? Tiszta profizmust és bőségesen átgondolt, intelligensen felépített, mélyen kifejező (neo)progresszív rockot, amely a space rockos hullámzásoktól a progresszív metálosan megélezett ritmusokig terjed. A végeredmény több mint lenyűgöző. A lemezen végig tisztán érződik mindazoknak a zenekaroknak a hatása, amelyekkel a felsorolt zenészek eddigi pályájuk során együtt dolgoztak, de leginkább Kalle anyazenekaráé, az RPWL-é. Ez főleg a gitáros űrbéli szólóiban hallatszik, David Gilmour (Pink Floyd) legjobb hagyományai szerint, és ezekkel most sem fukarkodik. Másrészt Wrightson énekhozzájárulása és a számok szerkezete, amelyekben énekel, gondoskodik róla, hogy az Arenára jellemző elemekből is bőven jusson a lemezre. A „Mirror” egyébként Kalle szavai szerint mélyen személyes album, amelynek dalszövegei gyakran a beteljesületlen szerelem és az életbeli csalódások körül forognak.
Az „Obsession” megalkuvást nem ismerő hozzáállásával a lemez egyik legkeményebb darabja. John sokszínű hangja, amelyben azért végig ott bujkál egy kis popos báj, tele van érzelemmel, és bizonyítja, hogy énekesként szembetűnő fejlődésen ment át, aminek az It Bites rajongói is örülni fognak. A „Moon And Sun”-ban mutatkozik be először a lemezen Paul Wrightson messziről felismerhető, titokzatos és hatalmas hangja, mögötte groove-os ritmusszekcióval és sok érdekes gitáreffekttel. A legjobb dalok azonban csak ezután jönnek. A finom hangulatú ballada, a „Black Despair” a csendes, akusztikus bevezető után a második felében remek bemutatóba megy át Kalle – mint mindig, most is finom – szólóival. Az RPWL jellegzetes hangzásához képest a legnagyobb ellentétet főleg a két kitűnő instrumentális szám, az „Open Sore” és a „Moorland” jelenti, valamint a többrétegű „Break You”, amelyben a zenekar kemény és finom oldala nagyon sikeresen találkozik. Az RPWL zenei kifejezésmódja a rövid, de baljós hangulatú „Hollowed” című instrumentálisban ismét kicsit erősebben előbújik, ez némileg a Pink Floyd-klasszikus, a „Welcome To The Machine” egyik részére emlékeztet. A címadó „Mirror” viszont minden Arena-rajongót le fog nyűgözni, mert a lemez összes darabja közül ez hasonlít leginkább arra, amit az Arena „The Visitor”-korszakában csinált, és Kalle gitárjátéka is ezúttal elképesztően hasonlít Mitchellére. A remek „Don’t Ask Me Why”-t rendkívül szenvedélyes, kimondhatatlan pátosszal teli ének hozza, amely leginkább Peter Gabrielre emlékeztet, és ebben a tekintetben Mitchell énekes csúcspontját jelenti a lemezen. A záró, „sírós” gitárszóló pedig egyszerűen ujjnyalogatás. A fenséges, hosszú „Forbidden to Remain” simán lehetne az Arena egyik száma is, hiszen bővelkedik a zenekarra jellemző, felismerhető elemekben. Talán az album csúcspontja is. Ennek ellenére nem szabad megfeledkezni a remek bónuszszámról, az „Artist Manqué”-ről sem, amely szerkezetét tekintve kicsit a Yes és a Saga keverékére emlékeztet (főleg a gitárriffeknek hála). Valójában egy újraírt változata annak a dalnak, amelyet Kalle még az első zenekarának, a Violent Districtnek írt, és amelyből később az RPWL lett. Ez akkor volt, amikor úgy döntött, hogy profi zenész lesz, ami (ahogy egyre inkább látom, főleg ezen a kiadványon) rendkívül bölcs döntésnek bizonyult.
A „Mirror” kétségkívül az idei év egyik progresszív csúcspontja, kiváló projekt, amelyben rendkívüli potenciál rejlik, és nyitva az ajtó a további alkotói jövő előtt. Hamarosan az is kiderül, hogy csak egy új zenekar első albuma-e, amelynél a mostani felállásban tényleg semmi sem lehetetlen. Kalle ugyanis jól érti, hogy a művészien felépített kompozíciók a legfontosabb elemei a jó progrock készítésének, és azt is több mint kiválóan tudta, hogyan használja ki ezeknek a kivételes zenészeknek a tehetségét. A „Mirror” tele van remek számokkal, amelyek a profizmust és a határtalan zenei tehetséget egyaránt tükrözik – ez a két fő ok, amiért a modern progresszív rock minden rajongójának tetszeni fog.
Felállás
Kalle Wallner – gitár (RPWL)
Tommy Eberhardt – dob (Legazy, Beatfreaks)
John Jowitt – basszusgitár (IQ, Jadis, ex-Arena)
John Mitchell – ének (It Bites, Kino, The Urbane, Arena, ex-Frost*)
Paul Wrightson – ének (ex-Arena)
VENDÉGZENÉSZEK:
Yogi Lang – billentyűs hangszerek, hangdizájn (RPWL)
Clive Nolan – vokál (Pendragon, Arena, ex-Shadowland)
Mischa Schleypen – vokál
Stefan Obermaier – kiegészítő hangdizájn
Produkció
Yogi Lang
Számlista
1. Obsession (4:25)
2. Moon and Sun (5:09)
3. Break You (6:19)
4. Black Despair (6:48)
5. Open Sore (3:16)
6. Hollowed (1:27)
7. Mirror (4:26)
8. Don’t ask me why (8:12)
9. Moorland (4:14)
10. Forbidden to remain (10:02)
12. Artist Manqué (6:43)
Az album játékideje:61:07
