Kiadó: earMUSIC
Megjelenés dátuma: 2020. 8. 7.
Producer: Bob Ezrin
Az album hossza: 51.36 perc
Stílus: Art rock / Heavy Rock / Hard Rock
Értékelés: 8.5/10
A „Whoosh!” a Deep Purple, az angol hard rock-intézmény huszonegyedik stúdióalbuma. A tagok a legendás zenekar megalakulása után több mint fél évszázaddal is sokkal szívesebben írnak új zenét, mint hogy mesékkel altassák az unokáikat. A lemez eredetileg 2020. június 12-én jelent volna meg, de a Covid-19 járvány miatt a megjelenést augusztus 7-re halasztották. A Deep Purple ezúttal a szokásosnál jóval takarékosabban építette fel a dalokat: a tizenhárom „Whoosh!”-szám közül mindössze egy lépi túl az öt percet. Ez a maga módján jó dolog, hiszen így elkerülték, hogy az egyes darabok szétfolyjanak.
Három dal digitális kislemezként jelent meg, így a rajongók már a lemez érkezése előtt némi bepillantást kaphattak az új album hangzásvilágába. Közéjük tartozott a nyitó „Throw My Bones” is, amely meglehetősen „hagyománytisztelő” Deep Purple-szerzemény, vagyis egyenes hard rock-„bomba”, a szokásosnál egy hajszálnyival nagyobb hangsúllyal Airey billentyűs-hangszereléseinek változatosságán, miközben az egészet Morse ügyesen beleszőtt gitárszólója teszi még színesebbé. Morse és Airey továbbra is ennek a megsemmisíthetetlen kollektívának a hajtóereje, amelynek az új dalok megírásában és a remek produkcióban a legendás producer, Bob Ezrin segített. Gillan szövegei egy árnyalattal még cinikusabbak, önironikusabbak és társadalomkritikusabbak, mint máskor.
A „Drop the Weapon”, amelyben leginkább a szenvedélyesen megszólaltatott orgonaszóló emelkedik ki, Ian gúnyos szatírája az amerikai fegyverlobbiról. Persze a „vén róka” Gillan tiszteletre méltó korára sem mondott le az olykor felbukkanó, a gyengébbik nemmel kapcsolatos évődésről, ahogy az a „We’re All the Same in the Dark” című számban hallható. Ebben öröm hallani, hogy az utolsó eredeti tag, Ian Paice – Glover hagyományosan dallamos basszusvonalaival tökéletes párosban – még mindig nem veszítette el a pontosság iránti kivételes érzékét és az intelligens dobátvezetéseket. A „Nothing At All” játékos központi felépítésével, amelyet Morse és Airey „főzött ki”, a „Whoosh!” legérdekesebb darabjai közé tartozik, a diadalmas refrén pedig a vastag orgonaréteggel együtt szintén rendkívül behízelgő. Némi progrock-báj Airey teljesen váratlan, mégis remek orgonaszólójából árad, Morse kelta hangulatú gitárfutamaival párosítva pedig nosztalgikus harmóniák születnek.
A „No Need to Shout” ismét egy kicsit kompaktabb hard rock szám Gillan szarkasztikus-játékos énekével és a háttérvokálok remek támogatásával, miközben Airey rövid zongoraszólója alig észrevehető jazzes szellőt is belevisz. Nagyon érdekes darab a „Step By Step” is, amely komor ambient hangulatot és hátborzongató témájú szöveget tartalmaz. Ennek megfelelően szakrális hangulatú orgonabevezetőt, lassabb ritmusokat, szinte tompa gitárfutamokat, Gillan fájdalommal átitatott éneklését és olyan orgonatextúrákat kapunk, mintha valami horrorfilmből vették volna őket. A „What the What” az album váratlan rock’n’roll pillanata. Valószínűleg Gillan főhajtása a néhai Little Richard előtt. Gillanen, aki az elmúlt években, sok évtized után feltámasztotta egykori zenekarát, a The Javelinst, láthatóan ismét úrrá lett a rock’n’roll iránti vágy, de elég kegyes volt ahhoz, hogy ez legyen az egyetlen ilyen pillanat a „Whoosh!” albumon, amely egyébként jóval kísérletezőbb lemez, mint amilyennek első hallgatásra tűnik.
A „The Long Way” ismét „a helyére teszi” a dolgokat, hiszen klasszikus Deep Purple-hard rock szám vastag orgonarétegekkel, kivételes gitáros kreativitással, ritmikai intelligenciával és Gillan megszokott énekes karizmájával. A központi gitárriff az album egyik legérdekesebbje, de külön említést érdemel a fantasztikus gitárszóló is, amely egy Morse-féle mesternél már teljesen természetesnek hat. A „The Power of the Moon”, az album legütősebb pillanata visszatér a vámpírok, vérfarkasok és gyilkos pszichopaták világába, ahol a kompromisszumok nélküli gitárfutamoknak, a titokzatos hangulatú éneknek és a változatos szintetizátortextúráknak köszönhetően komor a légkör. Ebben az orgona kap hangsúlyt, amely az ilyen hátborzongató koncepcióknál mindig remekül működik. A „Remission Possible” rövid instrumentális szám, amelyben Morse és Airey is egy-egy rövid, de kiváló szólóval csillogtatja meg tudását.
Az orkesztrális hangszerelésekkel megfűszerezett „Man Alive”, amely digitális kislemezként is megjelent, szintén a „Whoosh!” érdekesebb pillanatai közé tartozik, hiszen a hard rock és a progrock elemeit nagyon jól kapcsolja össze. Külön színt visz bele Gillan társadalomkritikus szövege, amelyet énekben és két rövidebb narrációban ad elő. Az orgona–gitár-futamok ismét fanatikusak, a többszólamú refrén pedig egy új Deep Purple-koncertklasszikus születését hozza el.
Az „And the Adress” különleges meglepetés: a Deep Purple első albumának, a „Shades of Deep Purple” nyitódalának újrajátszott, rövidített változata az 1968-as lemezről. Az új verzió lemondott a pszichedelikus bevezetőről, és a modern produkció mellett egy hajszálnyival kompaktabb megközelítést kínál, de ettől még nem rosszabb. Az egyetlen zenész, aki mindkét változaton játszott, az újon és azon, amely több mint ötven éve készült, természetesen a dobos, Ian Paice. Hogy miért játszották újra a korai időszaknak azt a dalát, amelyből élőben egyébként csak az örökzöld „Hush”-t adják elő, az valószínűleg még sokáig fejtörést okoz néhány Deep Purple-rajongónak. Vajon ez is főhajtás a néhai eredeti billentyűs, Jon Lord előtt, vagy azt üzenték vele, hogy „bezárult a kör”, és eljött az ideje a megérdemelt pihenésnek?
Azt az elméletet, hogy „bezárult a kör”, már a záró, kísérletező hangulatú „Dancing in My Sleep” is cáfolja Gillan kifejezetten évődő énekével. Ez a szám egyszerre hangzik modernnek és hagyományosnak: keleties hangulatú szimfonikus hangszerelések szerepelnek benne, amelyek sokakat a „Perfect Strangers” klasszikusára emlékeztetnek majd, nem röstelli a hagyományos orgonafutamokat, sőt a minimalista hangulatú elektronikus textúrákat sem. A Deep Purple a „Whoosh!” albummal határozottan üzente, hogy cseppet sem sietnek a stúdiós nyugdíjba vonulással, és még mindig rettentően élvezik az új zene írását. Ezúttal is kiváló, szilárd lemezt hoztak össze, amely minőségben egyenrangú az Airey érkezése óta készült összes albummal, ugyanakkor jobb néhány jóval régebbi kiadásnál is. A producer Ezrinnel való együttműködés ismét busásan megtérült, az új dalok közül pedig leginkább a „Throw My Bones”, a „Nothing At All”, a „The Power of the Moon”, a „Man Alive” és a „Dancing in My Sleep” emelkedik ki.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
01. Throw My Bones
02. Drop The Weapon
03. We’re All The Same In The Dark
04. Nothing At All
05. No Need To Shout
06. Step By Step
07. What The What
08. The Long Way Round
09. The Power Of The Moon
10. Remission Possible
11. Man Alive
12. And The Address
13. Dancing In My Sleep
Felállás:
Ian Gillan – ének
Steve Morse – gitár
Don Airey – billentyűs hangszerek
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dob
