Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Atomic Rooster
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 45:27
Értékelés: 4.5/5
A »Death Walks Behind You« az Atomic Rooster, a legendás brit prog rock és hard rock újítók második albuma volt, egyben az első, amelyen John Du Cann (1946-2011) énekes-gitáros, az Andromeda egykori tagja szerepelt a felállásban. A The Farm korábbi dobosával, Paul Hammonddal (1952-1992) együtt ők ketten váltották Nick Grahamet, a basszusgitárost és énekest, valamint a legendás dobost, Carl Palmert (ELP), és segítettek a zenekar főnökének, a briliáns orgonistának, Vincent Crane-nek (1943-1989), hogy az Atomic Roostert a progresszív rock és a hard rock akkoriban szokatlanul újszerű vegyítésében még egy lépéssel előrébb vigye.
Így állt össze a klasszikus felállás, amely a »Death Walks Behind You«-t rögzítette, sok tekintetben a banda legkiérleltebb munkáját. Az album hangzását kereken végigdominálta Crane Hammond-orgonájának temperamentumos hangja, Du Cann izzó gitárfutamai és Hammond kompromisszumot nem ismerő dobfordulatai, amelyekkel sikeresen építettek hidat a két különböző műfaj között. A basszusgitár hiányát Crane basszuspedál használatával pótolta, Du Cann pedig a mindenféle nihilizmussal átitatott szövegek éneklésében még meggyőzőbb volt az elődjénél.
A hangulat az albumon többnyire meglehetősen sötét, főleg a nyitó címadó klasszikusban, amely afféle Atomic Rooster-prototípus: borzongatóan baljós atmoszféra, lassú tempó, pokoli gitárriff, közben pedig könyörtelenül áramlanak a vadul cikázó Hammond-orgonafutamok. Du Cann dühös énekmegközelítése remekül olvad össze a halál megszemélyesítéséről szóló okkult szöveggel, amelyben a csontkezű, kaszás halál minden sarkon az emberre les. A szöveg, az izzó gitár és az ütős ritmikai finomságok miatt akár a protometal szép példájáról is beszélhetünk. A dinamikus „VUG” instrumentális darab gyorsabb tempóban szól, temperamentumos orgonaszaltókkal és megzabolázatlan gitárfrázisokkal. Hammond ugyan nem érte el sokoldalú elődje kivételes dobostehetségét, bár néhányszor közel került hozzá, kompromisszumot nem ismerő, masszív dobfordulataival mégis nagyon jól illeszkedett az Atomic Rooster akkori, hangzásában még kissé nyersebb arculatába.
A „Tomorrow Night” újabb felejthetetlen klasszikus, lassú tempóban, Du Cann vigasztalhatatlan szerelmi bánatot éneklő hangjával, amelyet zongora, huncut orgonakirándulások, szaggatott dobfordulatok és tehéncsengők kísérnek. A gyors tempójú és ritmikailag kifejezetten összetett „Seven Lonely Streets” szakrális orgonabevezetővel indul, ami a hatalmas dobfordulatok és a nyers gitárriffek mellett kifejezetten melodramatikus hangulatot teremt. Du Cann éneke ezúttal kissé klausztrofób, ami jól illik a kaotikus dobkörökből álló ritmikai fűszerezéshez. A Hammond-orgonán és gitáron játszott, időben kiválóan összehangolt szólók afféle párbajnak hatnak: ki ver be kit virtuozitásban.
A „Sleeping For Years” újabb mulatságos hard rockos kísérlet, kiabálós, elhangolt gitárhúros bevezetővel, ahol idővel a masszív orgonarétegek és a fenyegetően morgó gitár mellett igazán szórakoztató dallam bontakozik ki. Crane és Du Cann ismét nem fukarkodik az ágas-bogas szólókkal, amelyek ma is elkápráztatnak minden zenei gurmet. Egy hajszállal kevésbé érdekes az „I Can’t Take No More”, egy lázongó hangulatú sztenderd többrétegű orgonafutamokkal és dühödt énekkel, egy újabb keserű szerelmi csalódás következményeként, miközben az egészet vagány gitárfrázisok szabdalják. A romantikus klasszikus „Nobody Else” Crane zongorájára épülő félballada, amelyet melankolikus gitárfutamok és érzékeny ének köt össze. Azért félballada, mert a második, hangszeresen megfűszerezett részben a szerkezete és az atmoszférája teljesen megváltozik, és kissé világosabb árnyalatokat ölt. A szöveg kifejezetten nihilista, és a megőrült világ elleni ellenérzést tükrözi.
A záró progresszív rock műremek, a „Gershatzer” című epikus instrumentális darab elsősorban Crane határtalan orgonás és zongorás tehetségének csúcsteljesítménye: a tragikus élet által megjelölt legendás billentyűs itt szólóbetétek sorával brillíroz, amelyektől elakad a lélegzetünk, és közben kesztyűt dob Keith Emersonnak (ELP) és Jon Lordnak (Deep Purple), az akkori idők két legelismertebb prog rock, illetve hard rock billentyűsvirtuózának. Idővel Hammond is megkapja a magáét egy valóságos dobszóló-orgiával, amellyel ő a híres elődjének, Carl Palmernek (ELP) dobja le a kesztyűt.
A „Death Walks Behind You” sötét eposza a kultikus brit rockformáció teljes pályájának legkiforrottabb alkotása, egyben a progresszív rock klasszikusa. Ez a lemez még ma is kötelező mindazoknak, akik imádják a Hammond-orgona hatalmas hangzását, és szeretik a progresszív rock ütősebb megközelítését. Bármilyen bizarrul és tragikusan hangzik is, főleg ha számításba vesszük a sötét, okkult hangvételű szövegeket és a remek borítót, amely William Blake legendás angol festő és költő híres, Nabukodonozor őrülete című képét ábrázolja (az ókori babiloni uralkodót mutatja feltételezett megőrülése közepette, ami egyben utalás Crane időszakos mentális problémáira), az albumot rögzítő klasszikus Atomic Rooster-felállás három tagja sajnos már mind halott. Egyikük sem érte meg a magas kort.
Felállás
Vincent Crane – Hammond-orgona, zongora, kísérővokál
John Du Cann – gitár, ének
Paul Hammond – dob, ütősök
Produkció
Atomic Rooster
Számlista
1. Death Walks Behind You
2. VUG
3. Tomorrow Night
4. Seven Lonely Streets
5. Sleeping For Years
6. I Can’t Take No More
7. Nobody Else
8. Gershatzer
