Helyszín: Tolmin (a Tolminka és a Soča összefolyása) / Szlovénia
Dátum: 2012. augusztus 6.
Minden évben nyavalygunk, és egész évben nyavalygunk. (Jogosan) panaszkodunk a zenekarok névsorára, ami úgy néz ki, mint a Nuclear Blast kiadó és/vagy a Rock the Nation ügynökség „rosztere”, arra, hogy az Amon Amarth, az Eluveitie és a Korpiklaani-féle bandáknak szinte ingyen osztogatják a szlovén útlevelet, és arra a látszatra, mintha egy tűzoltóbálon járnánk harmonikával és furulyákkal, ahová véletlenül betévedt pár ezer metalos. Oké, ki mit szeret, de az igényesebb metalrajongónak tényleg nehéz volt tíz olyan zenekart találnia, amely nem esik bele a fenti kategóriákba. Az idei Metalcampnek ebből a szempontból sikerült meglepnie egy kicsit izgalmasabb felhozatallal: kiemelkedett a két headliner, a Machine Head és az At the Gates (mellettük ott volt még az alternatív óriás Korn is, akik szerintem egyszerűen nem valók egy Metalcamp-féle fesztiválra), továbbá a Testament, a Sanctuary és még sokan mások. És minden egész éves duzzogás ellenére felejthetetlen elmerülni abban a fantasztikus hangulatban, ami a Metalcampet körüllengi, élvezni a lenyűgöző természetet, és jóízűen meginni egy hideg sört a még hidegebb Soča partján.
Idén a nagyszínpadon a hazai black/death metal csapat, a Morana nyithatta meg a fesztivált, utánuk pedig az amerikai power metal számomra régóta várt veteránja, a Vicious Rumors következett. Persze nekem az a szerencse jutott, hogy a munkahelyi kötelezettségeim miatt éppen az utolsó szám utolsó tíz másodpercét kaptam el. A keserűséget egy hideg sör enyhítette, még inkább pedig a kanadai technikás death metal kultcsapat, a Gorguts koncertje, akik tizenhét év távollét után tértek vissza Európába. A Gorgutsnak amúgy már tavaly neki kellett volna esnie a fesztiválos Európának, de akkor ott álltunk üres kézzel, azzal a hivatalos magyarázattal, hogy a fiúk új lemezt vesznek fel (amiről egyelőre még mindig sem hír, sem hamu). Mindegy is, a zenekar vezére és mastermindja, a gitáros-énekes Luc Lemay teljesen új felállást gyűjtött maga köré: Colin Marston (Behold… the Arctopus) basszusgitáron, John Longstreth (Origin) dobon és Kevin Hufnagel (Dysrhythmia) gitáron. A fiúk egy jó fél óránál is rövidebb, de annál zseniálisabb technikás death metal mészárlást vittek végig a The Erosion of Sanity és az Obscura beteg, perverz, földöntúli death metal klasszikusaiból. A kedvében lévő Lemay brutális énekteljesítményt nyújtott, és a hangszeres varázslók/pszichopaták triójával egy egész táblányi komplex matematikai egyenletet rakott sorba zenei formában. A Gorguts olyan koncertet adott, ami egyszerűen kötelező volt minden technikás death metal rajongónak, és egyszerre volt világűrnyi méretű orgazmus, és olyan érzés, mintha a bal füledbe Lineáris algebrát, a jobba meg Húrelméletet tömnének.
A hétfő újabb legendás visszatérők napja volt. Ha a Nevermore feloszlásának volt bármi jó oldala, az a seattle-i kultikus power metal csapat, a Sanctuary újraindulása, amelyben a Nevermore megalakulása előtt Jim Sheppard basszusgitáros és Warrel Dane énekes játszott (a Nevermore feloszlása előtt élő gitárosként pedig Jeff Loomis is). Ha a Sanctuary hamvaiból az 1990-es évek elején kinőtt a Nevermore, akkor a Nevermore hamvaiból most újra feltámadt a Sanctuary. Warrel intelligens szövegei, az érdekfeszítő, szinte progresszív zene és a Lenny Rutledge/Sean Blosl páros zseniális gitáros bűvészkedései miatt a Sanctuary ma is az amerikai metal 1980-as évek végi gyöngyszemének számít, a Refuge Denied (1987) és az Into the Mirror Black (1989) lemezek pedig kultikusnak (az elsőt, igaz, elég kétségbeejtő módon, hiszen akkoriban egészen más vonalakon mélyedt el, mint a gitárosokén, nem más, mint Dave Mustaine producerkedte). Sok találgatás előzte meg, hogyan szerepel most a Sanctuary a színpadon, a koncert után a fórumokon is csaptak össze a vélemények, a teljes csalódástól a zenei extázisig. Én az utóbbi táborba tartozom, és szerintem a Sanctuary volt a hétfő csúcspontja, rég volt már olyan koncertem, amelyen végig futkosott a hátamon a hideg. A kétségek zöme természetesen Dane hangja körül forgott: kérdéses volt, hogy képes lesz-e a Sanctuary első korszakának embertelenül magas falzettjeire (a Nevermore-ban nagyrészt, szinte teljesen kihagyta őket). Dane már tényleg nem sikít úgy, mint a régi időkben, de jobb énekteljesítményt legalább a This Godless Endeavor albumhoz tartozó Nevermore-turné óta nem mutatott, pár lélegzetelállító kiáltás is összejött neki, és csak a záró klasszikus, a Battle Angels fárasztotta ki. Kiválóan és magabiztosan szerepelt az új tag, Brad Hull gitáros (ex-Forced Entry) is, aki Rutledge-dzsel már most hatalmas gitárduót alkot, és igazán kíváncsi vagyok, mit mutatnak majd a készülő lemezen (a címe állítólag The Year the Sun Died lesz). A setlist? Felejthetetlen, tele zúzdákkal és eposzokkal – Soldiers of Steel, Die For My Sins, a Jefferson Airplane-feldolgozás, a White Rabbit, aztán a Future Tense, az Eden Lies Obscured és a The Mirror Black!!! Igazából csak a Tutanhamonnak adózó hátborzongató dalt, a Veil of Disguise-t hiányoltam, viszont a zenekar új számot is bemutatott I Am Low címmel, ami a Sanctuaryhoz képest túlságosan Nevermore-osan és melankolikusan szól, de várjuk meg, mit hoz az új album. Üdv újra köztünk, Sanctuary!
A grindcore legendás brit úttörőinek, a Napalm Deathnek a fellépését – tekintve, hogy milyen gyakran megfordulnak a mi színpadainkon – egy hideg sörre és a folyók összefolyásához tett látogatásra cseréltem, a nagyszínpad elé pedig valamivel kilenc után préseltem be magam újra, és nagy lelkesedéssel köszöntöttem a thrash óriásait, a Testamentet, akik az új Dark Roots of the Earth lemezzel bebizonyították, hogy a nagyok közt jelenleg nincs párjuk. A legnagyobbak stílusában léptek a Metal Camp színpadára a Testament tagjai, az élükön Chuck Billy főnökkel, és az új lemez élő helyzetekre szabott zúzdájával, a Rise Uppal szólítottak minket felkelésre. Sajnos a teljes élvezetet elrontotta a borzasztóan rossz hangzás, ami teljesen elnyelte Billy énekét és a Peterson/Skolnick páros gitárjainak nagy részét (gyanítom, hogy Gene Hoglan ült rá a hangfalra), de szerencsére a harmadik szám, a klasszikus Testament-buzogány, a The Preacher idejére legalább nagyjából rendbe jött. Onnantól pedig adrenalinos thrash metal a végéig, a színpad előtt pedig se vége, se hossza nem volt a hajtépésnek és a végtelen moshnak. A Testament a (túl rövid) rendelkezésére álló időben olyan setlistet állított össze, amelyen szinte minden lemezről helyet kapott egy képviselő (sajnos nem jutott idő meglepetésre az igazságtalanul mellőzött Souls of Black, The Ritual, Low és Demonic lemezekről). Az örök klasszikusok mellé, amelyeket vérbetűkkel írtak be a történelembe – The New Order, The Preacher, Into the Pit, Over the Wall –, könnyedén felsorakoztak az új remekművek, amelyek kétségkívül a zenekar vaskos repertoárjának részévé válnak. A Native Blood, a True American Hate és a Dark Roots of Earth minden ismertetőjegyét magán viseli a klasszikus Testamentnek, keverve az 1990-es évek agresszívebb alkotásaival – dallamos és fülbemászó refrének, a zseniális Eric Peterson és Alex Skolnick páros fenomenális gitárjátéka, mindennek tetejébe pedig Gene Hoglan, az emberi atomóra dobolása (az embernek Csernobil után biztos nőtt pár extra végtagja). A Testament viszont nem lenne az igazi Chuck Billy nélkül, aki ezúttal is bebizonyította, hogy a thrash metal egyik legkarakteresebb énekese! Aki túlélte a rákot, az úgy ordít, mint egy oroszlán! Legyen szó agresszív thrash vonalakról, tiszta énekről vagy tiszta death metalos morgásról a The Gathering-féle bombákban, a D.N.R.-ben és a 3 Days in Darkness-ben. A gyengébb hang ellenére kiváló fellépést a Testament királyi stílusban zárta a Formation of Damnationnel.
A fesztivál kiváló kezdetét hétfőn a modern, thrashre épülő metal óriásai koronázták meg, az amerikai Machine Head, akik most talán a legmenőbb zenekarok közé tartoznak. A kaliforniai négyes, Robb Flynn (ének, gitár), Phil Demmel (gitár), Adam Duce (basszus) és Dave McClain (dob) a múltbeli sok nehézség után most karrierje csúcsán áll, és még pár éve is csak legyintett volna a Machine Head és a headliner szavak hallatán. De a fiúk karrierje a Through the Ashes of Empires album óta meredeken ível felfelé, a csúcsot a fenomenális The Blackeninggel érte el, a lendületet pedig az aktuális lemezzel, az Unto the Locusttal is sikerült megtartaniuk. A nyári fesztiválturné így nagyobbrészt még mindig ennek jegyében zajlott, Flynn és a többiek is a nyitó eposszal köszöntöttek minket, az I Am Hell (Sonata in C#)-tel. Igazán érződik, hogy a Machine Head zenészként ezekben az években megnőtt és megérett, hiszen az új számok mozgalmasak és dinamikusak, tele váratlan fordulatokkal, nem is beszélve a Flynn/Demmel gitárpárosról (a kultikus Vio-Lence egykori duójáról), akik hangsebességű, gyönyörű gitárpárbajokat ráznak ki a kisujjukból, mintha mi sem lenne természetesebb. A ritmusszekció sem utolsó, főleg Dave McClain fantasztikus, egyéni dobolását és Duce basszusának mély zúgását öröm hallgatni. A Machine Head a set zömét ezúttal a The Blackening és az Unto the Locust lemezeknek szentelte, de nem hiányoztak a vasklasszikusok sem: az Old, a Bulldozer, a Ten Ton Hammer és a záró himnusz, a Davidian. A legjobb pillanatok viszont kétségkívül a fantasztikusan előadott, buldózer erejű Aesthetics of Hate (az egykori rabnak, Randy Blythe-nak ajánlva) és az eposzi Halo voltak, ami a ráadást nyitotta. Hogy Flynn nemcsak gitárosként, hanem énekesként is fejlődött, azt főleg a balladisztikus Darkness Within bizonyította, ami a csodás fényjátékkal élőben még jobban szólt, mint lemezen. Flynn persze nem lenne Flynn a végtelen „fuckok” és „mother fuckerek” nélkül, teljesen mellélőtt viszont azzal a mondattal, hogy nem hiszi el, hogy öt fesztiválnap után még ennyi energiánk van, és hogy a Machine Head Szlovéniában elsőként játszik. Ennek ellenére a koncert végén tényleg úgy éreztem magam, mintha egy tíztonnás kalapáccsal vertek volna végig. Machine fuckin’ Head!
Még az olasz folk metal csapat, a Krampus fellépése előtt visszamenekültem a kegyetlen valóságba, így a Metalcamp első napja szép emlékként maradt meg bennem.
Szerzők: Rok Klemše & Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
TESTAMENT:
1. Rise Up
2. The New Order
3. The Preacher
4. Native Blood
5. True American Hate
6. More Than Meets the Eye
7. Dark Roots of Earth
8. Into the Pit
9. Practice What You Preach
10. Over the Wall
11. D.N.R.
12. 3 Days in Darkness
13. Formation of Damnation
MACHINE HEAD:
1. I Am Hell (Sonata in C#)
2. Old
3. Imperium
4. Beautiful Mourning
5. Locust
6. This is the End
7. Aesthetics of Hate
8. Darkness Within
9. Bulldozer
10. Ten Ton Hammer
— ráadás —
11. Halo
12. Davidian
