Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Running Wild
Kiadó: Noise Records
Megjelenés: 1989
Értékelés: 5/5
A „Death Or Glory” minden zenei követelménynek megfelel ahhoz, hogy a Running Wild legjobb albumának nevezzük, vagyis a mára tartalmilag egyre inkább kifulladó teutonic heavy metal egyik klasszikusáról van szó. Rolf Kasparek kapitány, azaz Rock ‘n’ Rolf és legénysége ezen az epikus stúdió-odüsszeián sikeresen visz vissza az emberi történelem szégyenteli és dicső fejezetein át a kalózcsaták, a napóleoni háborúk, a római katolikus egyház mindenféle múltbeli disznóságai és az ültetvényes rabszolgaság korába. A „Death Or Glory” a teutonic metal klasszikus fogásai mellett – élükön Rolf mennydörgő énekével, a brutális gitárfutamok tömkelegével és a dobok dübörgő dupla lábgépével – néhány zenekari elemet, sőt egyszer skót dudát is bevet, így a Running Wild teljes pályafutásának legváltozatosabb albuma lett, amely ma is meglepően frissen szól.
Rolfnak sikerült együtt tartania azt a csapatot, amely az előző albumon, a remek „Port Royal”-on (1988) is játszott, így stabilitást és folytonosságot teremtett, ami a német „pirate metal” színtér vitathatatlan diktátorának hosszú pályafutásán igazán ritka jelenség volt. A „Death Or Glory” a nyitó „Riding the Storm” és a „Bad to the Bone” révén a zenekar öt legismertebb és legkedveltebb dala közül kettőt is tartalmaz, és szinte meghajlik a pompás, ütős gitárfutamok súlya alatt, amelyek az immár évtizedek óta koncertklasszikusnak számító számokat uralják. A zene és a szöveg nagy részét ezúttal is Kasparek írta, de az alkotói folyamat meglepően demokratikusan zajlott: szerzőként rányomta a bélyegét az albumra Jens Becker basszusgitáros (aki később a Grave Digger tagja lett), Majk Moti gitáros és Ian Finlay dobos is. Utóbbi egyenrangúan vett részt a „Death Or Glory” néhány legjobb dalának megírásában, ez azonban nem hosszabbította meg a zenekarban töltött idejét: a turné végeztével, egy évvel később Motival együtt távoznia kellett.
A már említett „Riding the Storm”, amely talán a zenekar történetének legjobb nyitódala, epikus bevezetővel indul, és szinte összeroppan a hatalmas gitárfutamok és a háromszólamú harmóniák súlya alatt. Ez utóbbiak a Running Wildnál például az Iron Maidenhez képest nem voltak túl gyakoriak, ezért ma is öröm hallani őket, bárhol bukkanjanak is fel. A Becker–Finlay páros tomboló ritmusa mindent elsöpör, miközben Rolf kapitány folyton harcias kedvű, mennydörgő kalózdalát énekli, és könnyű elképzelni, ahogy a vihar közepén áll a fedélzeten véres szablyával az egyik, rumos pohárral a másik kezében. Az intenzív „kalóz” hangulat a „szabadság hívó szavával” egyhamar nem lankad, és szerencsésen folytatódik a dallamos metal himnuszban, a „Renegade”-ben is, amely Kasparek önéletrajzaként hangzik. Moti szólói rövidek, igazodva az albumon szereplő számok többségének hosszához, de elég ötletesek és frissítők ahhoz, hogy kissé oldják az állandóan harcias ritmikai árnyalatokat. A rövid „rapes” betét ma is vicces meglepetésként hat, és tovább színesíti az általános energikusságot, különösen a pompás, többszólamú refrén kedvéért.
A komor „Evilution” ismét meglep és lelkesít a háromszólamú harmóniákkal, amelyek szinte barokk hangulatot teremtenek. Ez a hangulat később többször is visszatér, és tökéletesen illik az album szövegeinek többségéhez. Rolf – szokása szerint – ismét az abszolutista monarchia és az egyház történelmi gaztettei ellen dohog. A „Running Blood”, újabb dallamos-epikus gitárfutamokkal teli teljesítmény, olyan instrumentális bevezetővel indul, amely a cári idők orosz népzenéjére emlékeztet, a szibériai hideget idézi, de leginkább Napóleon sikertelen moszkvai hadjáratának képét. A szöveg az inkvizícióról szól, amelyről Kasparek úrnak mindig volt mit „szépet” mondania. A „Highland Glory (The Eternal Fight)” című epikus instrumentális, amely címe alapján valószínűleg a skótok angolok elleni felkeléseinek állít emléket, a Running Wild egyik legintelligensebben felépített darabja, amely a sok összetett gitárharmónia és szellemes ritmikai improvizáció – főleg Becker szellemes basszusvonalai – miatt olykor kifejezetten progresszívnek hat, ami ennél a zenekarnál valóban szokatlan és ritka volt. Moti gitáros kreativitása lenyűgöző volt, ami végül – utódai többségéhez hasonlóan – a zenekarbeli helyébe került.
A „Marooned”-on a Running Wild visszatér a „honi” kalózkorszakba, ahol a többszólamú dallamok és főleg a himnikus, epikus-dallamos refrén révén újra kifejezetten harcias hangulat uralkodik. A központi gitártéma szinte „ikonoklaszta”, messziről felismerhető, az epikus háromszólamú harmóniák pedig ismét megmutatják, miért esélyes ez az album a teljes diszkográfia csúcsára. A lázadó himnusz, a „Bad To The Bone” ma is a Running Wild egyik legkedveltebb (koncert)klasszikusa, ami nem meglepő, hiszen vérbeli metal himnuszról van szó harcias üzenettel, kompromisszumot nem ismerő gitárfutamokkal és dallamos refrénnel, amely a megláncolt, megalázott nép felkelésre szólító hívásaként cseng. A „Tortuga Bay” is az album jobb pillanatai közé tartozik: a karibi kalózok leghíresebb gyülekezőhelyéről szóló történetben Sparrow kapitány, vagyis Rolf a szenvedélyes, mennydörgő éneknek hála ismét „elemében van”, miközben körülötte dühös gitársorozatok dörögnek, és a dobok könyörtelenül vágtató csordája száguld.
A címadó dal, vagyis a „Death Or Glory” meglepő módon az album legkevésbé érdekes és sikerült darabja, jellegtelen refrénnel, amelyben leginkább Rolf világ minden igazságtalansága elleni dörmögése szórakoztató, a központi hangszerelés pedig kissé komikusan hat. Sokkal jobban sikerült az epikus csemege, a „Battle Of Waterloo”, az egész album legjobb darabja, amely intenzív atmoszférájával sikeresen idézi fel Napóleon végső bukását és a történelem szemétdombjára kerülését. A skót dudás instrumentális bevezető szerencsésen ábrázolja Wellington seregének érkezését, a dühös gitárfutamok és a gördülő dobátmenetek pedig már rögtön a nagy csata előtti harci indulóra emlékeztetnek. Később az epikus gitárharmóniák is újra felébrednek, Kasparek úr pedig ismét sikeresen találja meg helyét a véres emberi történelem néhány legsötétebb fejezetének epikus „mesélőjeként”. A záró „March On”, az epikus kalóz-ráadás és harci felhívás a lázadó életmód folytatására, az LP-k hosszára vonatkozó időkorlát miatt egyáltalán nem került fel az album eredeti kiadására, ami kár volt, mert sikeresen kerekíti le a „Death Or Glory” hangzásképét.
Az album 1999-es újrakiadása, amely az eredeti megjelenés tizedik évfordulóján készült, nagyon érdekes bónuszdalokat tartalmaz, élükön a meglehetősen kereskedelmi irányultságú „Wild Animal” kislemezzel, egy igen szórakoztató és dallamos szerzeménnyel, amelynek refrénje nem szokványos, glam/hair metalos. A Running Wild sem korábban, sem később nem hangzott olyan kereskedelmi hangvételűen, mint ezen a dalon. Nyilvánvaló, hogy Kasparek kapitány tovább akarta mélyíteni a „Death Or Glory” váratlan sikerét, amikor a düsseldorfi (Düsseldorf) koncerten közel 9000-en gyűltek össze, de ez megmaradt a puszta kísérletnél. A klasszikus heavy metal népszerűsége a kilencvenes évek beköszöntével drasztikusan visszaesett, a Running Wild azonban zenei küldetésében egy tapodtat sem változott, szigorú hangzásbeli tradicionalista maradt, aminek pozitív és negatív következményei is voltak.
A „Chains And Leather” a „Branded And Exiled” (1985) klasszikus metal himnuszának sikerült feldolgozása, amely a jobb produkciónak köszönhetően sokkal jobban szól az eredetinél. A „Tear Down The Walls” szúrós frázisokkal átitatott harci himnusz, amely a meglehetősen komor bevezető ellenére meglepően dallamos refrénnel rukkol elő. Az epikus ráadás, a „Störtebeker”, újabb energikus elbeszélés a kisember romlott gazdagok elleni harcáról, a német Robin Hoodnak, a hamburgi kalóznak és népi hősnek, Klaus Störtebekernek szól, akit 1401-ben kalózkodás vádjával a visszataszítóan gazdag Hanza-szövetség, a modern kapitalizmus ősatyái fejeztek le. Halála után számos legenda született, a legismertebb szerint Störtebeker lefejezett teste a tömeg előtt felállt, és elsétált a 11 elítélt társa felé, mielőtt a hóhér megbotlasztotta. Az utóbbitól állítólag a hamburgi szenátus, miután kivégzett még 11 Störtebeker-sorstársat, megkérdezte, nem fáradt-e már ebbe a sok fejvételbe. A hóhér elvigyorodta magát, és azt mondta, ez csak semmiség, és szívesen levágná hozzá az egész szenátus fejét is. Ezért a kijelentésért személyesen kivégezték, a fejét pedig a szenátus legfiatalabb tagja vágta le.
„Sokan, akik odafent nagyok akartak lenni, itt disznóként fetrengenek a disznóság mocsarában, ha gonosztett hírét hagyják maguk után” – elmélkedett egykor Dante, és ezzel ihlette meg a „Death Or Glory” központi üzenetét, amely valószínűleg a Running Wild teljes történetének legjobb albuma. A központi üzenet – hogy a túlzott gazdagság, a dúskálás és a zsírban fürdés előbb-utóbb keserű halált hoz, a szegénynek pedig „csak” a becsületes dicsőségben sütkérezés és a posztumusz tisztelet jut, mint például a szlovén költők és írók 90%-ának – ma aktuálisabb, mint valaha, vagyis a „Death Or Glory” minden tekintetben remekül kiállta az idő próbáját. Ez a mesteri teljesítmény egyúttal kiváló kiindulópont mindazoknak, akik a legkönnyebb módon szeretnék megismerni a Running Wild életművét.
Felállás
Rolf Kasparek – ének, gitár
Majk Moti – gitár
Jens Becker – basszusgitár
Ian Finlay – dob
Produkció
Running Wild
Számlista
1. Riding the Storm
2. Renegade
3. Evilution
4. Running Blood
5. Highland Glory
6. Marooned
7. Bad to the Bone
8. Tortuga Bay
9. Death or Glory
10. Battle of Waterloo
11. March On
Bónuszdalok:
11. Wild Animal
12. Tear Down the Walls
13. Störtebeker
14. Chains and Leather
