Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Collins, Phil
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1981. 02. 09.
Játékidő: 47:49
Értékelés: 4/5
A „Face Value” a legendás Genesis-énekes és dobos, Phil Collins stúdióalbumos debütálása volt, egyúttal egy hosszú és rendkívül sikeres szólókarrier nyitánya, amelynek közepére az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő prog rock dobos-énekesből tömegeket megmozgató pop-rock-ikonná lényegült át. Érdekes, hogy Collins volt a klasszikus Genesis-felállás utolsó tagja, aki a Brand X jazz-rock fúziós kalandja után úgy döntött, szólóvizekre evez. Ugyanakkor még mindig a Genesis tagja volt, amely épp akkoriban adta ki a kereskedelmi szempontból igen sikeres „Duke” (1980) című albumot. A „Face Value” dalainak többsége a „Duke” dalszerzése közben született, és a két lemez, mindegyik a maga „módján”, még egy klasszikust is megoszt: ez a „Behind the Lines”.
Collins egyébként igencsak szerényen tette meg az első szólólépéseit, miután az amerikai Atlantic Records olyan ajánlatot tett neki, amelyet nem utasíthatott vissza, és közben álmában sem gondolta, hogy a debütálásával rögtön ekkora sikert arat, sőt az elkövetkező években kereskedelmi sikerben túl is szárnyalja a „anyazenekarát”. Az album három slágersinglet adott („In The Air Tonight”, „I Missed Again” és „If Leaving Me Is Easy”), és sikerült neki az, ami egy brit zenésznek, főleg annak, aki addigi pályafutása java részében kifejezetten kísérleti zenét csinált, igen ritka bravúr: gyorsan meghódította az amerikai piacot is.
A „Face Value” rendkívül tarka és széles stíluspalettát vonultat fel: az r’n’b-től, a motownos és funkkal fűszerezett pop rocktól, amilyet Collins a későbbi szólókarrierje java részében csinált, egészen az instrumentális jazz fúzióig és a progresszív rockig, vagyis a két műfajig, amelyek miatt zenészként ma is a legtöbbre tartják. Mr. Collins attól kezdve, hogy 1976-ban a Genesis első számú hangja lett, a „Face Value” megjelenéséig meglehetősen hosszú énekesi utat járt be azóta, hogy 1971-ben „csak” dobosként, nem énekesként énekelte el a „For Absent Friends” című Genesis-balladát. Első énekes lépései amúgy még az első bandájáig, a Flaming Youth-ig nyúlnak vissza. Ez alatt az idő alatt a hangja érdekes mutáción ment át: a Peter Gabriel tökéletes pótlékából r’n’b-s szórakoztatóvá vált, akit a nyolcvanas évek közepén a közös emlékezet is magába zárt.
A dobolása a „Face Value”-n a várt, irigylésre méltó szinten volt, bár sokan, akik megszokták a korábbi prog rockos hőstetteit, hiányolták a nagyobb improvizációs kalandvágyat, és kissé zokon vették tőle a programozott dobok, illetve ritmusgép gyakori használatát, ami egy ilyen formátumú dobostól elég szokatlan volt. Ezt az akkoriban nagyon népszerű gyakorlatot Collins egykori Genesis-sorstársától, Gabrieltől lesve vette át, és a Genesisben is használta néhányszor. A legendás dobos a „Face Value” felvételei közben néhány régi barátját is bevonta, közülük kiemelkedik a Genesis régi koncertgitárosa, Daryl Stuermer, a blues rock gitárlegenda Eric Clapton, a kultikus hegedűs, L. Shankar és a Weather Report egykori basszusgitár-nagymestere, Alphonso Johnson. A gazdag fúvósszekció egyes számokhoz további ritmus-, blues- és funkízeket ad, a vonósok pedig szorgalmasan gondoskodnak az egyes zenekari hangszerelésekről.
Az album legismertebb és legnépszerűbb darabja kétségkívül az „In The Air Tonight” slágersingle volt, egy sötét hangulatú ballada, amelyet Collins első feleségétől, Andreától való válása ihletett. Andrea 1979-ben egyszer csak magára hagyta őt a kanadai Vancouver egyik lakásában, és kevésen múlt, hogy a Genesis Phil szívfájdalma miatt nem esett szét. Ez fontos adalék, mert Phil dalszerzőként, főleg pedig szólóban pályafutása nagy részében akkor volt a legerősebb, amikor valami szerelmi csalódás érte, ami általában kimeríthetetlen forrása volt a költői ihletnek. A „Face Value” szinte összes szövegét az említett traumatikus válás ihlette, így nem csoda, hogy az (kudarcos) szerelmi balladák dominálnak rajta. A következő ballada, a „This Must Be Love”, amely Phil rajongói körében csak későbbi években vált népszerűvé, változatos ütőshangszeres szekciót és kifejezetten finom dallamot tartalmaz, amely Phil lágy hangjának szárnyán kész szerenádokhoz való, többé-kevésbé nyálasnak is mondható szerenádokhoz. A „Duke” klasszikusának, a „Behind the Lines”-nak teljesen újraaranzsált, fúvósokkal átitatott verziója a „Face Value”-n r’n’b-hatásokat kapott Michael Jackson erős hatása alatt, aki ez esetben több mint nyilvánvalóan Collins fő példaképe volt. Mindenesetre elég szórakoztató kísérlet volt, amely azonban semmiképp sem tudta ellensúlyozni a Genesis-eredeti art rockos ragyogását.
A „The Roof Is Leaking” rövid, de atmoszférikusan intenzív balladaszerűség, ahol Collins szenvedő énekét saját szerzésű, megrázó zongoraszólamok és slide gitár kíséri. Ezt közvetlen átmenet követi a rövid, ám kiváló prog rockos instrumentális számba, a „Droned”-ba, amely főleg a színes ütőshangszeres szekciónak és a finom zongoraszólamoknak köszönhetően több mint sikeresen hozza elő Collins kísérletező oldalát. A szellemes instrumentális „Hand In Hand” a gazdag ütősszekció révén számos etnikai hatást tartalmaz, amelyeket Collins nyilvánvalóan egykori Genesis-cimborájától, Gabrieltől „kapott el”. A gyermekkórus-dallam, amely úgy hangzik, mint egy UNICEF-reklám zenéje, idővel élénk fúvósszekcióval és Phil hatalmas dobátmeneteivel egészül ki.
A nagy amerikai sláger, az „I Missed Again” nemtörődöm, csibészes refrénjével és szellemes fúvóshangszerelésével valahogy lefektette a mércét Collins összes későbbi hasonló r’n’b-s, illetve pop-rockos produkciójához. A melankolikus ballada, a „You Know What I Mean” nagyon emlékeztet a „Duke” néhány balladájára, például az „Alone Again Tonight”-ra, ami nem meglepő, hiszen ugyanabban az időszakban készült. A temperamentumos r’n’b-s mulatós, a „Thunder And Lightning” „behízelgő” refrénjével, kézcsapkodásával és táncritmusával elsősorban az amerikai közönség közmondásos igénytelenségét hivatott könnyed szórakozással kiszolgálni. Az „I’m Not Moving” elég szórakoztató kísérlet, mert a kifejezett funkos hajlamok mellett a zenekarral fűszerezett hangszerelések közepette egy kis „jó öreg” angol különcséget is tartalmaz. Játékos lüktetésével és pimasz ritmusával kissé a „Pigeons”-ra emlékeztet, amely egy elfeledett 1977-es Genesis-standard.
A könnyed, jazz felé hajló ballada, az „If Leaving Me Is Easy”, a „Face Value” harmadik nagy slágere, főleg európai földön tört át, Amerika kicsit később „fedezte fel”. Itt Collins ismét kiváló előadónak bizonyul a megrázó (kudarcos) szerelmi balladákban, amelyekre a hangja egyenesen teremtve volt. Az album a valaha készült legjobb, illetve legérdekesebb Beatles-feldolgozások egyikével zárul. Collins adaptációja a pszichedelikus „Revolver”-klasszikusból, a „Tomorrow Never Knows”-ból igen ötletesre sikerült, vagyis méltóképpen tisztelgett az album felvételekor nemrég meggyilkolt John Lennon emléke előtt. Phil itt megtartotta az eredeti, kifejezetten kísérleti és pszichedelikus atmoszférát, és sajátos hangjával a káoszon belül megfelelő adag fegyelmet és rendezettséget vitt be, így végül az egész tökéletes egyensúlyban csengett ki.
Nem sűrűn fordul elő, hogy a prog rock-bajnokból pop-rock-ikonná válás ilyen sikeresen és simán menjen végbe, mint ahogy az Mr. Collinsszal történt a „Face Value”-val. A zenerajongók többsége még ma is egyetért abban, hogy ez a legjobb szólólemeze, pedig pop-rockos hírnevét a következő stúdiókiadványokkal még tovább növelte. Egyik sem érte el a „Face Value” atmoszférikus és érzelmi mélységét, mert az új, nagy énekescsillag státusz, ahogy az a hasonló vállalati folyamatokban sajnos túl gyakran megtörténik, lehetetlenné tette, hogy az egyes alkotásokba az „önmaga” őszinte esszenciáját öntse, ahogy az az első lemezén kiválóan sikerült. Arra pedig, hogy Collins egója akkoriban sejtetlen méreteket öltött, a legjobb bizonyíték a kifejezetten egotripes borító, amellyel még magát Jim Morrisont is elhomályosította, és amely mércét állított az összes későbbi szólókiadványához, amelyekkel ez a megsemmisíthetetlen nőszívtipró hízeleg.
Felállás
Phil Collins – ének, dob, ütőshangszerek, vokóder, zongora, Roland CR-78 dobgép, Prophet-5 szintetizátor az 1., 2., 5., 6., 7., 10., 11., 12. számon; Fender Rhodes, kézcsapkodás
John Giblin – basszusgitár az 1., 9., 10., 12. számon
Daryl Stuermer – gitár, bendzsó a 4. számon
L. Shankar – hegedű az 1., 5., 6. számon; tambura az 5. számon, „hangdobok” az 5. számon
Alphonso Johnson – basszusgitár a 2., 3., 6., 7., 11. számon
J. Peter Robinson – Prophet szintetizátor a 3. számon
Joe Partridge – slide gitár a 4. számon
Stephen Bishop – háttérének a 2. számon
Eric Clapton – gitár a 4. & 11. számon
Arif Mardin – zenekari hangszerelés a 8. és 11. számon
Don Myrick – alt- és tenorszaxofon, altszaxofon-szóló a 11. számon
Louis Satterfield – harsona
Rahmlee Michael Davis és Michael Harris – trombita, kürt a 11. számon
Ronnie Scott – tenorszaxofon-szóló a 7. számon
Los Angeles-i gyermekkórus – háttérvokál a 6. számon
Produkció
Phil Collins és Hugh Padgham
Számlista
1. In The Air Tonight
2. This Must Be Love
3. Behind the Lines
4. The Roof Is Leaking
5. Droned
6. Hand in Hand
7. I Missed Again
8. You Know What I Mean
9. Thunder and Lightning
10. I’m No Moving
11. If Leving Me Is Easy
12. Tomorrow Never Knows
