Izvajalec: Heaven Shall Burn
Založba: Century Media
Izid: 2006
Ocena: 4/5
Az „Antigone” óta eltelt két év, és a metalcore-os Heaven Shall Burn – hangzásában szívesen kacsingat a régi In Flames melodikus death metaljára, miközben megőrzi a világ ellen forduló hardcore-karakter gyökereit – a „Deaf To Our Prayers” albumon is hű marad elődje hagyományához.
Szóval már az első másodperctől nyilvánvaló, hogy a Heaven Shall Burn az új lemezen is kitart az „Antigone” stílusa és hangzása mellett: a torzított gitárok mélysége eruptív, romboló erejével simán kimozdítaná alapjaiból a toronyházakat. Ezeket ismét egyensúlyban keveri a zenekar a nyers, dühödt, gonosz sikoltozással és hörgő ugatással, ami egyszerűen a védjegyük. A lemez nyitányától kezdve gyönyörű, dallamos gitárharmóniák és pokoli dupla lábdob-dörgés jön. A dallam az egész lemezen egyedülálló ellenpontja a brutalitásnak és a vokál könyörtelen kínzásának! A Heaven Shall Burn ebben rendkívül finoman jár el, a lemez pedig hihetetlenül befogadható mindazoknak, akik elviselik egy nyárson forgatva sütögetett ember sikolyának éles feszültségét, hiszen ezt ellensúlyozza a nagy harmóniákra épülő, erősen atmoszférikus dallamosság. A Heaven Shall Burn gyönyörű egyensúlyba hozza az összes összetevőt, így az album elsősorban rendkívül atmoszférikus, a dalokban változatos motívumváltások és tempóváltások követik egymást, ettől a hangulat hullámzó és dinamikus. A zenekar technikailag magas színvonalat hoz, ez főleg a dobjátékra igaz, a koronát pedig a már említett, végletekig megvadult, agresszív ének teszi fel: sikít és átkokat okád olyan módon, hogy az átlagos fülnek már kifejezetten fájdalmas a szélsőségessége. Ilyen például a nagy kontrasztú, irigylésre méltóan összeszőtt gitárharmóniákat felvonultató Tresapassing The Shores Of Our World. Érdekes és zavaró, hogy éppen ez a dal több motívumában hasonlít a Metallica klasszikusára, a Fade To Black-re.
Az előző albumhoz képest a Heaven Shall Burn az új lemezen még mélyebbre tolta a határait a dallamos epikusság irányába. Főleg az album közepén hangsúlyosabbak a dallamok (az Armia és az Of No Avail), de nem kell aggódni: a két dal a fülnek még mindig a konkrét forráspontig fel van tüzelve, amit csak az extrém metal megközelítések tudnak hozni. Az album tehát irigylésre méltó kontrasztot nyer. Rendkívül agresszíven kiélezett nyitórész áll az elején, középen pedig kissé előtérbe lép az epikusság, a hangsúlyosabb dallamok eredményeként. Néhány zavaró dolog azért akad. Az említett Of No Avail refrénje például nagyon szembetűnően emlékeztet az „Antigone” Numbing The Pain című számának riffjeire, és így az új köntösben afféle alternatív változata lesz az „előző lemez eredetijének”, ami zavaró tényező az új lemezen. Egyébként viszont az új anyag előadásmódja az egész lemezen rendkívül meggyőző! A szellemes és izgalmas gitárharmóniák, amelyek a mérgesen romboló ritmusalapon száguldanak és a sikoltozó ének alatt húzódnak, gyönyörű, grandiózus bevezetőt adnak például az Armiának. A sikoltozás viszont az egész lemezen ugyanazon a frekvencián marad, bár az „Antiogone”-hoz képest némi eltérés érzékelhető a vokál produkciójában, a mélyebb énekárnyalatok kutatásában, ahogy azt a Biogenesis (Undo Creation) mutatja. Alapvetően viszont az egész lemezen ugyanaz az alapfrekvencia jellemzi a sikoltozást. Szóval ha tetszik az ének, nyitott karokkal fogadhatod ezt az albumot. A produkció ismét túlságosan hangos, ami állandó probléma az olyan stílust művelő zenekaroknál, ahol mindent „elgázol” a dobok dupla lábdobja. A basszusgitár vonalait egyszerűen nem lehet hallani a produkcióban, ami nagy kár.
A szövegek tréfásan szembeszállnak a modern társadalom tömeges ostobaságával, és a Heaven Shall Burn ezt a leghevesebben és legközvetlenebbül a „MySpace” paródiájában, a MyBestFriend.com-ban érinti. A lemez zárása viszont „rágós”! A kórusban üvöltött skandálás a maga hangsúlyos „hardcore-osságával” éppen a záró The Dream Is Dead-ben zavaró; jobb lett volna, ha a Heaven Shall Burn ezt a dalt tisztán záró instrumentálisnak építi fel, mert a vokális „layer” alá fektetett gitárvonalak atmoszférikusan megint nagyon vonzók, akárcsak az egész lemez hangulata. Éppen a „Biohazard”-os vokális megközelítés öli meg ezt a hangulatot a lemez végén. Szerencsére a dal három percnél rövidebb.
A „Deaf To Our Prayers” albumon a Heaven Shall Burn tehát ambiciózusan építi tovább és szélesíti az „Antigone” lemezzel lefektetett koncepciót. Az új album büszkélkedhet kiváló epikus harmóniákkal, a hangulat dinamikus hullámzásával és a dallam meg az extrém agresszió gyönyörű kontrasztjaival. Mint mondtam, helyenként zavaró az ismétlődés, ha az új és a régi albumot összevetjük, de kizárt, hogy azoknak, akik megszerettétek az „Antigone”-t, ez az album is ne nőne hamar a szívéhez. Akik a zenekarok fejlődésétől nagyobb újítást vártok, azok nem fognak különösebb katartikus felismeréseket átélni a „Deaf To Our Prayers” hallatán. Szép, minőségi munka, ami a zenei kutatás és az újítás terén viszont semmi igazán megrázóan izgalmasat nem hoz. Az album lényegében nem lep meg. Olyan album, amely inkább a dallamok kedvelőinek jön be, mint az extrém „terror” brutalizálás rajongóinak!
Felállás
Marcus Bischoff – ének
Alexander Dietz – gitár
Maik Weichert – gitár
Eric Bischoff – basszusgitár
Matthias Voigt – dob
Produkció
Jacob Hansen
Számlista
1. Counterweight (4:22)
2. Trespassing The Shores Of Your World (5:20)
3. Profane Believers (3:38)
4. Stay The Course (3:58)
5. The Final March (4:08)
6. Of No Avail (4:59)
7. Armia (5:52)
8. Mybestfriends.com (4:54)
9. Biogenesis – Undo Creation (3:56)
10. Dying In Silence (4:22)
11. The Greatest Gift Of God (2:42)
Az album hossza: 47:51
