A Matter Of Life And Death

0 16

Szerző: Peter Podbrežnik

Előadó: Iron Maiden
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4/5

Az Iron Maiden visszatért a tizennegyedik albumával (hihetetlen, hogy repül az idő), amelynek filozofikus hangulatú címe „A Matter Of Life And Death”. A „Dance Of Death” (2003) után, ami egyébként jó lemez volt, de az új ötletek krónikus hiánya és a fakó produkció miatt sántított, az Iron Maiden megint megcsinálta azt a klasszikus albumot, amelyet az elejétől a végéig élvezet hallgatni, és amelyen a hallgató minden újabb meghallgatásnál felfedez valami újat. Egyúttal azt is kijelenthetem, hogy ez a legprogresszívebb lemezük a felejthetetlen „Seventh Son Of A Seventh Son” (1988) óta. Ezt nemcsak az egyes dalok hossza bizonyítja, amelyek közül hat hosszabb hét percnél, és az, hogy ez eddigi leghosszabb albumuk, hanem a számok összetett, kacskaringós szerkezete is. A lemezen persze újra ott van az a felismerhető Maiden-hangzás, amit mérföldekről kiszúrsz, mégis úgy szól, mint egyetlen korábbi albumuk sem, így megint valami teljesen egyedi. Nem emlékszem ugyanis, hogy bármelyik lemezük ennyire kiegyensúlyozott lett volna a dalok menetét tekintve, főleg ami az egyes számok egyenletes minőségét illeti. Nincsenek feltűnő minőségi ingadozások, de nincsenek kirívó favoritok sem, amelyek jelentősen kiemelkednének a többi közül, mint ahogy az például az elődön volt. Mindenesetre azok a részek nyűgöznek le a legjobban, ahol néhány új ötletet is bevittek, ügyesen beillesztve a hagyományos hangzásukba, és közben ügyesen elkerülve a túlzott, már hallott közhelyeket. Az albumon az is érződik, hogy az Iron Maiden az elmúlt években új érettségi szintre lépett, ami látszik a lemez egészének hangulatán és a szövegeken is, amelyek a hagyományos stílusukban a háború és a szervezett vallások értelmetlenségét feszegetik. Az album így a zenekar eddigi legsikeresebb szellemi visszatérése a 80-as évekhez Dickinson visszatérése óta. Azért ezúttal sem érdemes pokoli vágtázó indulókra számítani, mint a „The Trooper”, mert az album dalainak többsége többnyire közepes tempójú. Az Iron Maiden az évek során egyszerűen a romantikára és a líraiságra kezdett esküdni, bár a hallgató fülébe még mindig tudnak odavágni, ahogy kell.

Az album szinte klasszikus módon, egy rúgós ütéssel nyit, „Different World” a címe, amely fülbemászó dallamú refrénjével és menetelő ritmusával sikeresen folytatja a zenekar nyitódalainak hagyományát, és a hallgatót azonnal megragadja. A számon belül jön a kötelező hármas gitárharmónia-szövés, amelyet az egyes gitárosok jellegzetes szólói tarkítanak. A „These Colours Don’t Run” félig epikus alkotás, újabb azok közül a fenséges Maiden-szerzemények közül, amelyeket a Harris–McBrain páros verhetetlen ritmusvonala diktál. A hallgató ezúttal is csodálhatja Harris ugráló basszusvonalát és a gitárosok hagyományos riffjeit. Amikor pedig beindulnak a váratlan gitárszólók, meg tudod majd különböztetni Murray gyorsujjú futamait, Smith klasszikus hozzáállását és Gers koszos húrdörzsölését. Úgy érzem, ezt a szegmenst most végre sokkal jobban sikerült kihasználniuk, bár ez a potenciál valószínűleg sosem lesz teljesen kiaknázva. Az egyes dalok intenzitásának és drámaiságának egyik fő eleme persze az nélkülözhetetlen Dickinson-ének, amely ezúttal is csúcsformában van. A két első szám minden valószínűség szerint bekerül a jövőbeli koncertsetlistákba. Jön még egy közepes tempójú kompozíció, amely szintén jó úton halad afelé, hogy odakerüljön. A „Brighter Than A Thousand Suns” az ő viszonyaikhoz képest elég nyers riffelést tartalmaz, amit azonban újra és újra megszelídítenek a finom akusztikus gitárbetétek és Dickinson változó énekhangterjedelme. A szám erősen emlékeztet valamelyik régebbi alkotásukra. Itt is Harris dübörgő basszusvonala és az egyes gitárosok szólói a legfőbb erények. Ez egyike a zenekar azon hagyományos eposzainak, többrészes dallamokkal, amelyek minden hallgatásnál adnak valami újat. „The Pilgrim” az album egyik érdekesebb darabja. A jellegzetes kelta riffelés és ritmus nyitja, amely összhangban váltogatja a sebességet és az intenzitást. Szellemiségét tekintve ez is egy klasszikus alkotás, ami a gitárriffekben leginkább a 90-es évek elejének valamelyik szerzeményére emlékeztet. A „The Longest Day” kétségkívül Harris fő pillanata az albumon, csörgő basszusa itt remekül megkent, Dickinson operett-éneke pedig az album egyik legjobbja. Nem szabad megfeledkezni Nicko fantasztikus dobfutamairól sem. A gitárosok itt is megmutatnak néhányat a koszosabb riffjeikből, Murray szólója után pedig az a klasszikus, tévedhetetlen kelta Maiden-motívum következik, majd ez összhangban váltakozik az egyes gitárosok szólóival. A melankolikusan romantikus „Out Of The Shadows” a modern Iron Maident mutatja, amely kicsit nagyobb teret ad a romantikának és a finomságnak. Kivételes hármas gitárbetéteket hallhatsz benne. Ez is azon dalok közé tartozik, amelyek az érettséget a zenekar hagyományos hangzásával ötvözik. „The Reincarnation Of Benjamin Breeg” – ami, mondhatom, meglepő módon kislemezként is megjelent – hagyományos, melankolikus bevezetővel indul, majd az ő viszonyaikhoz képest meglehetősen hard rockos riffelés jön, ismét remek Dickinson-énekkel. A dal intenzitása nem lankad, és ez a szám is minden bizonnyal megtalálja az útját a koncertrepertoárba, bár Bennie Bregg titka még mindig megfejtetlen. A „For the Greater Good Of God” is kivételesen szép, romantikus bevezetővel indul, és újra bizonyítja, hogy a Maidenek az évek során egyre nagyobb nosztalgikusokká és romantikusokká válnak, akik semmiképp sem akarnak versenyezni az aktuális metaltrendekkel. Amikor megjön a dallamos átmenet, a zenekar minden legjobb eleme teljes kibontakozást nyer. A refrén ugyan olyan, amilyet már sokszor hallhattunk a korábbi dalaikban, de a számot jelentős változatosság jellemzi, ötletes ritmus-, riff- és szólóváltásokkal, a lezárás pedig kifejezetten hangulatos és találékony. A „Lord Of Light” klasszikus Maiden-szerkezetet követ: lassú intro, majd száguldó, menetelő ritmus, kiterjedt riffváltásokkal. Az egyes szólók ebben a kompozícióban az album legjobbjai közé tartoznak, a ritmusváltások pedig mint mindig, lenyűgözőek. A záró eposz, a „Legacy” gyengéd akusztikus bevezetővel nyit, majd valódi kelta-középkori acélos lendülettel, kivételes atmoszférával és melankolikus betétekkel ragadja meg a hallgatót. A ritmusok hullámzása és a betétek váltakozása rendkívül gördülékeny, és ezúttal mind a három gitárost megdicsérhetem. A szám bizonyítja, miért volt az Iron Maiden mindig fontos tényező a progresszív metal fejlődésében. Aki régóta ismeri őket, némileg jogosan várja, hogy a záró dal az album legjobbja vagy legalábbis a jobbak egyike legyen, és a „Legacy” ezt a hírnevet igazolja is.

Az elődtől eltérően a produkció ezúttal kiváló. A zenekar hangzása most rendkívül élő, és olyan érzést kelt, mintha közös stúdióbeli játék eredménye lenne, nem pedig egyenként felvett sávoké, ahogy manapság lenni szokott. Pont ez az egyik fő oka annak, hogy a hangulat teljesen más, mint az előző lemezen. A Maidenek meglepően fiatalosan szólnak, és úgy tűnik, végre sikerült megújítaniuk a lelkiállapotot, amely már az unalom jeleit mutatta. Említésre méltó a teljesen „retro” borító is, ami igazi mestermű, főleg azokhoz a 3D-s összecsapott borítókhoz képest, amikkel az elmúlt években ijesztgettek minket, bár a zombikatonák sisakjai lehettek volna kicsit hangsúlyozottabban amerikaiak.

Az „A Matter Of  Life And Death” a hagyományos hallgatók nagy megkönnyebbülésére és örömére bizonyítja, hogy az Iron Maiden még mindig képes olyan albumot készíteni, amely a „Brave New World” (2000) után a legjobb műveikkel állhat egy sorban, még ha mindenki számára régóta egyértelmű is, hogy a legjobb alkotásaik mindig a 80-as éveké lesznek. Ugyanakkor rögtön feltűnik, hogy van néhány új és érdekes ötletük, amelyeket azonban mégis alávetnek a hagyományos hangzásuknak, amelyet semmiképp nem akarnak eladni. Bár már rég nem a legfiatalabb zenekarok közé tartoznak, még mindig képesek megteremteni azt a felejthetetlen hangulatot, amely a hallgatót azonnal elvarázsolja azzal az intenzitással és kifejezőerővel, ami csak rájuk jellemző. Mindez megerősíti, hogy az „A Matter Of Life And Death” olyan album, amely a zenekar hagyományos rajongóit is lenyűgözi, és új hallgatókat is meghódít, elsősorban a metalon belüli progresszív irányzatok kedvelőit. Az energiában megújult Iron Maiden tehát újra duzzad az erőtől, és bizonyítja, hogy ennyi év után is verhetetlen mestere az epikának, az intenzitásnak és az újításnak, ezzel pedig megerősíti, miért érdemli ki jogosan a minden idők legjobb metalzenekara címet.

Felállás

Bruce Dickinson – ének
Steve Harris – basszusgitár & billentyűs hangszerek
Dave Murray – gitár
Adrian Smith – gitár
Janick Gers – gitár
Nicko McBrain – dob

Produkció

Kevin Shirley

Dallista

1.) Different World
2.) These Colours Don’t Run
3.) Brighter Than a Thousand Suns
4.) The Pilgrim
5.) The Longest Day
6.) Out of the Shadows
7.) The Reincarnation of Benjamin Breeg
8.) For the Greater Good of God
9.) Lord of Light
10.) The Legacy

Az album hossza: 72:06

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik