Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1976
Értékelés: 4.5/5
A „Dawn”-nal az Eloy óriásit lépett előre addigi zenei fejlődésében. A „Power And The Passion” (1975), első bátor kirándulásuk a koncepcióalbumok világába, ma sokak szemében a space rock egyik kultlemeze. A remélt kereskedelmi áttörést azonban nem hozta meg, és megjelenése után szakadás következett be Frank Bornemann gitáros/énekes/producer és a zenekar többi tagja között. A fő különbség a zenekar további hangzásbeli irányában mutatkozott meg. Míg Frank a zenekart egy újabb, kifinomultabb szimfonikus progrock szintre akarta emelni, igényesebb hangzással és sokféle zenekari feldolgozással, a „lázadók” folytatták volna az addigi space rockos vonalat, erős hangsúllyal a hammondorgona és a gitárriffek hard rockos párbeszédén, valamint az egyes hosszabb szólókirándulásokon. Mivel Frank addigra már a zenekar vitathatatlan főnökévé vált, a többieknek el kellett menniük. Miközben ők külön utakon indultak tovább (a billentyűs Manfred Wieczorke a Jane-hez csatlakozott, egy homályos, de hazájában, Németországban viszonylag népszerű zenekarhoz), Franknek az Eloy új változatát kellett a nulláról felépítenie. A víziója megtérült, és a zenekart még jobb zenészekkel bővítette. Wieczorkét, akit leginkább a hammondorgona hangzása foglalkoztatott, a jóval sokoldalúbb Detlef Schimdtchen váltotta, aki az addigi szimfonikus hangzást orgonák, moog és mellotron színes választékával gazdagította tovább. Klaus Peter-Matziol kifinomult-dallamos megközelítésével érezhetően feljavította a basszusgitáros pozícióját. A dobok mögé Jürgen Rosenthal ült, a német heavy rock ikonok, a Scorpions egykori dobosa, akivel Frank akkor ismerkedett meg, amikor a Scorpions „Fly To The Rainbow” albumának producere volt. Rosenthal dobstílusa sok mindenben Neil Peartre (Rush) emlékeztetett, így szinte telitalálat volt. Ezzel a felállással az Eloy több évre a legsikeresebb német progresszív rock zenekarrá vált, és – ha az elektronikus álmodozókat, a Tangerine Dreamet és a Kraftwerket leszámítom – egyedüliként ért el jelentős kereskedelmi áttörést a hazai pályán kívül is.
A „Dawn” tehát az az album volt, amely az Eloyt a Pink Floyd és az Uriah Heep erős hatása alatt álló, homályos space rockerekből a progresszív rock világszerte elismert képviselőivé katapultálta. Karrierjük eddigi szakaszáig a zenekar hangzása erősen közelített a Yes vagy a Genesis stílusú szimfonikus irányhoz. A hammondorgona hangja már nem dominált, hanem csak egyik szerves része lett a billentyűk széles palettájának. A billentyűs vonalak és Frank gitárszólamai egy-egy motívum megalkotásakor olyan mértékben kezdtek egymásba folyni, hogy szinte teljesen összeolvadtak, ahogy az a Genesisre volt jellemző. A korábban több mint nyilvánvaló pszichedelikus kapcsolódást a Pink Floyd-hoz ezúttal sikeresen minimumra nyirbálták, ami többnyire csak egy-egy ambientesebb pillanatot érint, az art/hard rockos hatás pedig – Frank riffhasználatát leszámítva – szinte teljesen eltűnt. A gazdagabb szimfonikus kifinomultság fontos forrása az is, hogy Frank bevonta a közreműködésbe a Wolfgang Maus vezette szimfonikus zenekart, amely jelentős részt vállalt a hatalmas szimfonikus hangszerelésekből. Ezek a jellegzetes, energikus gitárriffeléssel és kifinomult billentyűkkel együtt rendkívül fenséges, ezoterikus hangulatot kölcsönöznek az albumnak. Fontos változás a női kórusvokálok használatának kezdete is, amely azóta a legtöbb albumuk szembeötlő eleme lett. Frank német akcentussal átitatott hangja továbbra is ízlés kérdése, de az egyes angol szavak hangsúlyozásában idáig már érezhetően fejlődött. Frank produceri munkája is több mint szembetűnően fejlődött a „Dawn”-on, és azt mondhatom, hogy akkoriban a progresszív rock egyik legjobbja volt.
Bár a „Dawn”-t koncepcióalbumnak szánták, leírt, tényleges koncepció nem található rajta, mert szándékosan úgy alkották meg, hogy mindenki a saját elképzelései szerint építse fel magának. Az ezoterikus hangulat és az egyes hangszerelések természete miatt az én koncepcióképemben az album spirituális utazásra visz az űrön át, világunk születésétől megint vissza a szilárd talajra. A szövegek többsége – amelyek szokás szerint az egyik gyengébb pontjuk – nagyrészt a nap emberi életre gyakorolt hatása körül forog, valamint
örök kérdések körül időn és téren belül és kívül. A koncepcióalbumok hagyományához híven a számok közvetlenül folynak egymásba.
A nyitó „Awakening” viharhangokkal nyílik, olyanokkal, amilyenek csak bolygónk életének hajnalán lehettek, és rendkívül ízléses zenekari hangszerelésekkel, amelyekben az oroszlánrészt a melankolikus hegedűk viszik. Aztán a zenekari dallamon belül belép a finom gitár és a kissé frenetikus ének, amelyeket kifinomult ritmus támaszt alá. Az első átmenet után a „Between The Times” következik, amely négy különböző szekcióra oszlik. Az elsőben egy energikus gitárriff nyűgöz le, dinamikus dobokkal megtámogatva, amely a szimfonikus hangszerelésekbe némi
eredeti Eloy-féle heavy rockos varázslatot is visz. A következő szekció, a „Memory Flash” a billentyűk lágy rétegeivel kissé megnyugtatja a hangulatot. Egy szimfonikus hangszerelés után jön az „Appearance Of The Voice”, ahol rendkívül finom gitárszóló szólal meg, finom szimfonikus függönyökkel megtámogatva. Itt a női hang is bekapcsolódik, majd ismét egy nyugodt szekció következik. A „Return Of The Voice”-ban drámai heavy rockos motívumot hoznak ütős riffelés és tüzes dobátmenetek kombinációjával. A „The Sun Song” gyönyörű, melankolikus szimfonikus függönyökkel és törékeny gitárdallammal nyílik. Itt a zenekar a zenekari hangszerelések fokozatos bevezetésével lassan építi fel a drámai hangulatot. Frank, akcentusos „hibája” ellenére, ezúttal mindent belead az éneklésbe. Az első átmenettel egy „űrbéli” szekció érkezik, ahol hihetetlenül míves módon folynak egymásba a zenekari hangszerelések és a gitár- és billentyűs futamok drámai passzázsai.
A hirtelen lezárás után a kompozíció átfolyik a „The Dance In Doubt And Fear”-be. Ez dráma fokozódásával nyílik basszuson és lábdobon, miközben a háttérben mellotron szimfonikus függönyei hullámzanak. Közben valami távoli, érthetetlen narráció hallatszik, amely az erős német akcentus miatt időnként kissé idegesítő tud lenni. Frank gitárja itt különféle effektekkel átitatott, és különösen finom hangzást csal elő. Ez azon kevés pillanat egyike az albumon, amikor ismét érezni a Pink Floyd hatását. Igazi lecke kifinomultságból és finomságból. Az „Lost!? (Introduction)” következik, amely drámai kórusvokálokkal és moog hangjaival nyílik, ez pedig intervallumokban ismétlődik, egészen az energikus dobátmenet beköszöntéig. Itt egy remek moogszóló jön, amelyet drámai ritmus és hatalmas gitárfutamok fokoznak, az egészet pedig melankolikus ének zárja. A végén hullámok csobogása hallatszik, valamint rendkívül szép és gyengéd zenekari hangszerelések. A folytatás, a „Lost!?? (Decision)” drámai orgonahanggal és mellotronhullámzással nyílik, amelyek együtt rendkívül melankolikus hangulatot szőnek. A finom szimfonikus függönyökön belül intervallumokban lép be a gitár, a basszus és a dobok. Míg Matziol a dallamos basszusvonalait szövi, Bornemann az énekben azt kérdezi, merre hajózik az emberiség, és vajon a jövő mégiscsak a csillagokban és a világűr tágasságának felfedezésében rejlik-e.
Ezután következik (szerintem) az album csúcspontja, a „The Midnight Fight/The Victory Of The Mental Force”, amely szélzúgással, cintányéros dobfokozással és orgonahanggal nyílik. A drámai ének lassan fokozza a feszült hangulatot, majd remek módon energikus futamok érkeznek, ahol a dobok, a gitár és az orgona csapnak össze. A felkavaró riff kiválóan illeszkedik a szökellő ritmusra, mindkettőt pedig a háttérben ízléses zenekari hangszerelések kísérik. A középső szekcióban is rendkívül finoman fektetik a hegedűk zenekari hangszereléseit az élesre fent gitárriffekre és szellemes dobátmenetekre. A záró részben energikus gitárfutamok, hammondok és izzó ritmus csiszolódnak egymáshoz, szellemesen beiktatott gitárszólóval. Egy kompozíció, amely kétségkívül karrierjük egyik csúcspontja. A melankolikus „Gliding Into Light And Knowledge” a billentyűk elektronikus hangjaival és finom gitárdallammal nyílik. A moogszintetizátoron megszólaló űrbéli futamok a zenekari hangszerelésekkel együtt fokozzák a drámai hangulatot, miközben Frank éneke a „Le Réveil Du Soleil” szekcióban himnuszt zeng a napnak. Ez koncepciójában ugyan több mint nyilvánvalóan a Yes és „Nous Sommes Du Soleil” című száma hatása alatt áll a „Tales From The Topographic Oceans” (1973) lemezről, mégis teljesen más a szerkezete, és jóval titokzatosabb a hangulata. Hosszabb „űrbéli” instrumentális szekció következik, amely elektronikus hangok sorát, csengettyűs színes ütőhangszereket, álmodozó gitárdallamot a kötelező finom szólóval és női kórusvokálok palettáját tartalmazza. A kiváló záró gitár- és moogszóló ujjnyalogatóan jó, és bizonyítja, mennyit fejlődött a zenekar az előző albumhoz képest az egyes hangszeresek szerepében. A záró címadó szekció, a „Dawn” szinte
sámánisztikus ütőhangzással és a naphoz intézett „feltámadásra” szólító hívással ér véget. Kiváló lezárása ennek a remek albumnak. A mostani újrakiadásán kissé megváltozott a számok száma, mert a második és az ötödik közötti rövidebb darabokat összevonták a „Between The Times” egyes szekcióiként, a záró szám viszont két részre oszlik. A kritikát ennek a kiadásnak az alapján írtam.
Az Eloy a „Dawn”-nal megalkotta a 70-es évek második felének space rockos remekmű-trilógiájából az elsőt, amelyet pályafutásuk legtermékenyebb időszakában hoztak létre. A „Dawn” csodálatos tulajdonsága, hogy a hallgató tudatát könnyedén elviszi egy feledhetetlen spirituális utazásra az űrön át. Az ilyen ezoterikus albumokat a nagyobb élmény kedvéért szerintem a legjobb sötétben hallgatni. A gyönyörű szimfonikus hangszerelések hosszú utazásra viszik a hallgatót térben és időben, majd megint vissza a Földre, ahol a végén himnusszal köszöni meg az élet egyik fő forrásának – a napnak. Ezért szerintem jogosan érdemli ki a remekmű státuszt, és azt, hogy a 70-es évek második felének egyik legjobb progrock albuma legyen. Ezzel az albummal az Eloynak végre sikerült felérnie a legjobb brit és olasz (szimfo) progresszívekhez – kis eredmény a világ rockszínterének, de nagy a németnek. Frank sokat kockáztatott, amikor teljesen elölről kezdte, de bőven megérte, hiszen megalkotta a zenekar három kulcsalbumának egyikét, amely végül felrakta őket a rockzene világtérképére.
Felállás
Fank Bornemann – ének, gitár
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár, ének
Detlev Schmidtchen – billentyűsök, mellotron, gitár, kísérőének
Jürgen Rosenthal – dob, ütőhangszerek, hangok
VENDÉGZENÉSZEK:
Szimfonikus zenekar Wolfgang Maus vezetésével
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. Awakening (2:38)
2. Between the Times (1:50)
3. Memory Flash (1:55)
4. Appearance of The Voice (1:12)
5. Return of The Voice (1:08)
6. The Sun Song (4:55)
7. The Dance in Doubt and Fear (4:27)
8. Lost!?? (Introduction) (5:15)
9. Lost?? (The Decision) (5:51)
10. The Midnight Fight/The Victory of Mental Force (7:18)
11. Gliding into Light and Knowledge/The Dawn (11:04)
Az album hossza: 48:08
A 2004-es újrakiadás számlistája:
1. Awakening (2:39)
2. Between The Times (6:07)
– a. Between The Times
– b. Memory Flash
– c. Appearance of The Voice
– d. Return of The Voice
3. The Sun-Song (4:24)
4. The Dance in Doubt and Fear (4:28)
5. Lost!? (Introduction) (5:20)
6. Lost?? (The Decision) (5:01)
7. The Midnight Fight/The Victory of Mental Force (8:07)
8. Gliding into Light and Knowledge (4:16)
9. Le Réveil Du Soleil / The Dawn (6:48)
Az album hossza: 48:12
