Helyszín: hostel Celica, Metelkova / Ljubljana
A koncert dátuma: 2007. 11. 19.
Látogatók száma: 30
Jegyár: 0,00€
Valahányszor meghallom, hogy a közelben fellép valaki, aki a Cuneiform kiadónál jelentet meg lemezeket, rögtön felkapom a fejem. A kiadó elnöke, Steven Feigenbaum a mára már kultikus label alá csupa kiváló zenekart gyűjtött össze: a legendás Soft Machine-től, Univers Zero-tól és Present-től kezdve a fiatalabbakig, mint a Guapo, a Nebelnest vagy a Happy Family… Utóbbiak közé tartozik Alec Redfearn is, aki idén világ körüli turnéra szánta el magát. A fiatal, nálunk szinte ismeretlen harmonikás igazi vállalkozásba vágott, hiszen egy világturné rengeteg pénzbe kerül, egy meglehetősen obskúrus zenésznek pedig állandóan abból van a legkevesebb.
Nem is csoda hát, hogy Redfearnnel a turné során igen érdekes, sőt néha bizarr dolgok történtek – a házigazda barát fürdőszobájának elárasztásától kezdve addig, hogy azon törte a fejét, hogyan fizesse ki a szállodai szobát, amelyre már nem maradt pénze. Némelyik ötlete egészen szellemes, és ezeket nagyon szemléletesen le is írta a blogján. Még különösebb, hogy Szlovéniában is megállt, és nem csak a kisebb ismertségű, de minőségi zenekarok számára már kultikus Metelkován, hanem Mariborban és Muraszombatban is. A maribori fellépést később egyébként lemondta.
Mindazok alapján, amit róla hallottam és olvastam, legalább egy érdekes estében reménykedtem. Kifejezetten kíváncsi voltam, vajon a közönséggel is megoszt-e néhány tréfás történetet. De már a Celicához érve meglepett a hír, hogy a két fellépő egyike megbetegedett. Mivel Alec Redfearnt akartam hallani, kissé kárörvendően azt kívántam, hogy a társa, akivel együtt turnéznak, legyen az a beteg. De mint mindig, a kárörvendés ellened fordul, és most is így történt. Természetesen éppen Alec Redfearn betegedett meg. Nem maradt más hátra, mint beletörődni, hogy nem nekem rendeltetett, hogy lássam (Muraszombat azért túl messze van nekem, és ki tudja, addigra egyáltalán meggyógyulna-e). Csak abban reménykedtem, hogy Micah legalább valamit eljátszik, ami hasonlít turnétársa zenéjére. Már a beharangozóból világos volt azonban, hogy Micah a folkban és a countryban, kicsit pedig a bluesban gyökerezik.
Az első számtól kezdve megmutatta, hogy az amerikai country folk meglehetősen tipikus képviselőjéről van szó, ahol mindenekelőtt a szép dallamok és a színes szövegek számítanak. Ezek elég változatosak voltak: akadt jónéhány tipikus country-kalandozás és az elszökött szerelem miatti keserű csalódás, de néhány metaforikusabb, Bob Dylan stílusát idéző szöveg is. Másfél órán át játszott (közben szünetet tartott), és elővett néhány saját legjobb szerzeményt meg néhány feldolgozást, köztük egy Richard Thompson-darabot, ami szemléletesen megmutatja, hogy Micah nagyon jól bánik a gitárral. Később improvizátorként is kipróbálta magát, és néhány flamenco betéttel is megmutatta, mit tud.
A hangja egész este, a megfázása ellenére is, nagyon tiszta volt. Időnként Art Garfunkelre vagy Cat Stevensre emlékeztetett. Magasan is, mélyen is énekelt, egyszer még jódlizott is, amin a közönség egy része jót nevetett. Röviden: sok klasszikus country- és folktrükköt bevetett. A közönséggel alig kommunikált. Ő nem az a zenész, akit az érdekel, hogy szórakoztassa az unatkozó embereket. Az a célja, hogy azoknak tetsszen, akik zenét hallgatni jöttek. Nyilvánvalóan bízik önmagában és a képességeiben. És okkal. Kifejezetten meglepett, milyen jó gitáros az amerikai úriember. A tizenkét húros akusztikus gitáron rengeteg nehéz akkordmenetet játszott el, a húrokat pedig úgy szólaltatta meg, mint egy klasszikus gitáros. Igaz, rockos szólókat nem nyomott, de a tudása bizonyításához nem is volt rájuk szükség. A hang, amit a hangszeréből kicsalt, néha még a saját kereteit is szétfeszítette, úgyhogy a gitár itt-ott banjóként is csengett.
Az utolsó pár szám élvezetét kissé elrontotta egy idegesítő fickó, aki nyilván azt hitte, hogy a hallgatóságnak nagyon tetszeni fog, ha a gitáros kíséretéül az ujjával dobol a sörkorsóján. Egy hangos koncerten ez fel sem tűnt volna, a Celica csendes, intim hangulatában viszont hamar zavaróvá vált. Jó, ez nem is annyira lényeges. A fontos, hogy Micah határozottan és jól játszott; néha kicsit túlságosan belemerült a sehová sem vezető improvizációkba, máskor viszont az improvizációk kifejezetten remekek voltak. Melankolikus dallamaival el tudta bűvölni a közönséget (engem annyira, hogy majdnem elaludtam), de játszott táncosabb dalokat is.
Micah világosan megmutatta, hogy ha valaki minőségi folkzenét akar hallani, nem kell elmennie Bob Dylan vagy Joan Baez koncertjére, akik vén korukra (főleg Dylan) úgy kárognak, mint két hamis varjú, és ezzel mesés összegeket keresnek. Micah ingyen adta a koncertet, mégis szívvel-lélekkel. A folk és a country talán tényleg nem az én műfajom, de több mint nyilvánvaló volt, hogy Micah-nak igen, és ez már elég ahhoz, hogy egy nem túl lelkes hallgatóra is benyomást tegyen. Szép koncert egy hideg keddi estére.
szöveg: Rok Podgrajšek
fotók: Jani Lah
