Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Bowie, David
Kiadó: Philips Records
Megjelenés: 1969
Játékidő: 45:13
Értékelés: 3.5/5
Bowie azonos című, második szólóalbuma, amely 1972-ben újra megjelent a nemzetközi piacon, a már jobban befutott „Space Oddity” címmel, kétségkívül az egyik legfontosabb darabja rendkívül gazdag zenei pályájának. Ez katapultálta a londoni külvárosi, szinte utcai előadóból a hatvanas évek végének legígéretesebb brit zenei nevei közé, bár a sztárstátuszig és a nagyobb kereskedelmi sikerig még volt néhány év. A legendás címadó dal segítségével, amelyet Stanley Kubrick „2001: Űrodüsszeia” című filmje ihletett, és amelyet az első emberi holdraszállás idején játszottak az angol tévéadók, David megélte első kereskedelmi sikerét, Nagy-Britannia határain túl is.
Alig egy évvel a történetileg érdekes, de a későbbi művekhez képest naiván egyszerű debütalbuma után David alaposan átszabta zenei és vizuális megjelenését is, és a korabeli zenei trendek hatására progresszív rock és folk vizekre evezett, jócskán megszórva pszichedelikával. A hangzásváltásban kulcsszerepet játszott az együttműködése a akkor még kevéssé ismert billentyűssel, Rick Wakemannel, aki később az Yes tagjaként legendás státuszt ért el, valamint (ami még fontosabb) Tony Visconti basszusgitáros-producerrel. Utóbbi producerként és alkalmi zenészként Bowie pályájának több legjobb munkáján is közreműködött, és producerként az utolsó alkotói években is hű maradt hozzá. Nem kevés zavart keltett a korabeli közönség és a kritikusok körében az album címe: eleinte ugyanúgy hívták, mint a debütálót, az USA-ban pedig „Man of Words/Man of Music” címmel jelent meg. Csak később, a hetvenes években, amikor Bowie már világsztár volt, került forgalomba „Space Oddity” címmel, és a többség ma is így emlegeti.
A címadó örökzöld, amelyet az 1969-es holdraszállás ihletett, Bowie space rockkal kacérkodásának kirívó példája, bár alapvetően prog/pszichedelikus rockdalról van szó gazdag zenekari hangszerelésekkel és Wakeman mellotronhullámaival. Bowie a vezérdallamot akusztikus gitáron kiválóan ötvözte egyedi hangjával és a fiktív brit űrhajósról, Tom őrnagyról szóló szöveggel, aki örökre elszakad a földi irányítóközponttól, és űrhajójával végleg elvész valahol az űr mélyén. Ezzel az emlékezetes örökzölddel Bowie a brit űrprogramot akarta kigúnyolni, amely a Hold meghódítása terén nem ért el említésre méltó eredményeket.
Állítólag a szövegben a pszichedelikus, hallucinogén szerek fogyasztására is van utalás, Tom űrutazása pedig inkább a „betépettségének” és társadalmi elidegenedésének metaforája. Bowie vonzódása a sci-fi, a felfedezetlen világűr és az idegenek iránt ezzel korántsem ért véget, ahogy később számtalanszor bizonyította olyan dalokkal, mint a „Life On Mars?”, a „Moonage Daydream”, a „Starman”, a „Loving the Alien”, a „Halo Spaceboy” vagy a „Dancing Out in Space”, hogy csak néhányat említsünk. Tom őrnagyhoz 1980-ban tért vissza újra, az „Ashes to Ashes” című klasszikuson.
Az album többi dala nem volt olyan érdekes, mint a nyitó sláger, mert nem érték el annak művészi mélységét, de egyikről sem lehet azt mondani, hogy ne lett volna meg a maga sajátos művészi értéke – ez Bowie-nál a pálya során egészen megszokottá vált. A „Letter To Hermione”, amelyet Bowie volt barátnőjének ajánlott, ízléses folkballada szerelmes szöveggel, amely árasztja Bowie rendkívüli romantikáját. Külön említést érdemel a „Cygnus Committe” című prog-folk kísérlet is, amely csaknem tíz percével Bowie egyik leghosszabb dala. Itt Bowie a szövegben ismét egyik kedvenc (disztópikus) témájához nyúl: az önjelölt „felsőbbrendű emberről”, illetve „messiásról”, annak felemelkedésével és bukásával együtt, amit későbbi pályáján igazán epikus és glamúros méretekig fejlesztett. Az „An Occasional Dream” szórakoztató folkrockos szellemességet mutat fuvolán, bőséges vokális improvizációval, a harmóniák többsége pedig akusztikus gitárra épül. Az egész album kifejezetten akusztikus irányultságú volt, Tim Reinwick minimális elektromosgitár-betéteivel, ami Bowie pályáján már a következő évben gyökeresen megváltozott.
A érdekesebb szerzemények közé tartozik még a zenekari „Wild Eyed Boy From Freecloud” és a záró folk-pszichedelikus rockos mélymerülés, a „Memory of a Free Festival”, amely David kissé cinikus főhajtása volt az egyik hippi zenei fesztivál előtt, amelyen zenészként részt vett. A szövegben nem hagyható figyelmen kívül a szarkazmus és a csalódottság az akkor már egyre inkább elhíresülő hippiszcéna iránt, mindez kellemes, éteri dallammal párosul. Jóval ütősebb és érdekesebb a későbbi kislemezverzió, amelyen a fő gitárszólamot különleges vendég, a későbbi glam rock-ikon, Marc Bolan (T. Rex) játszotta, akivel Bowie-nak akkoriban afféle baráti-rivális viszonya volt. A „Memory of a Free Festival” ezen változatán már két tagja szerepelt Bowie jövőbeli (és egyben leghíresebb) kísérőzenekarának, a The Spiders From Marsnak: Mick Ronson gitáros, aki a ritmusgitárt játszotta, és Mick „Woody” Woodmansey dobos.
A „Space Oddity”-vel (az albummal és a címadó dallal) a zenei újításoktól szinte izzó Bowie bebizonyította, hogy a jövőben még nagyon is számolni kell vele. Az album dalainak nagyjából fele még erősen a hatvanas években gyökerezett, a többi viszont már a jövő jóval ambiciózusabb irányát vetítette előre. David ugyanis közben már a következő lépésre törekedett folyamatos hangzásbeli fejlődésében. Hamarosan komoly bandát kezdett keresni, amellyel jóval keményebb, elektromosgitár-alapú hangzást alakíthat ki, egyúttal búcsút inthet az akusztikus-pszichedelikus irányvonalnak, amely a „Space Oddity”-n uralkodott. Miután Visconti, a gitármester Ronson és a dobos Woodmansey köré kezdte építeni az új felállást, lekerült Bowie klasszikus kísérőzenekarának első alapköve, valamint a későbbi art rockos/glam rockos újítások és nagy sikerek alapja.
Ez a kritika David Bowie (1947-2016) emlékének szól.
Felállás
David Bowie – ének, 12 húros gitár, akusztikus gitár, stylophone, orgona, kalimba
Rick Wakeman – mellotron, csembaló, billentyűs hangszerek
Terry Cox – dob
Tim Renwick- elektromos gitár
Keith Christmas – akusztikus gitár
Mick Wayne – gitár
Tony Visconti – basszusgitár, fuvola, felvevő
Herbie Flowers – basszusgitár
Benny Marshall és barátai – szájharmonika
Paul Buckmaster – cselló
Produkció
Tony Visconti
Dalok listája
1. Space Oddity (5:15)
2. Unwashed and Somewhat Slightly Dazed (6:55)
3. (Don’t Sit Down) (0:39)
4. Letter to Hermione (2:28)
5. Cygnet Committee (9:33)
6. Janine (3:18)
7. An Occasional Dream (2:51)
8. Wild Eyed Boy From Freecloud (4:45)
9. God Knows I’m Good (3:13)
10. Memory of a Free Festival (7:05)
