Előadó: Duran Duran
Kiadó: Tapemodern
Megjelenés: 2011
Értékelés: 4/5
A Duran Durant elég sokan ismerik. Főleg azok, akik a tejfogaik kihullásának éveit a nyolcvanas évek slágerein töltötték, mint a Girls On Film, a Hungry Like A Wolf, a Save A Prayer, a The Reflex, a Union Of The Snake, a Wild Boys,… Az is köztudott, hogy a zenekar lemezeinek minősége a nyolcvanas évek második felében történt újraegyesülés után, vagyis az Arcadia/Power Station utáni időszakban, nagyon ingadozott. Ez főleg azért volt így, mert a banda hozzászokott a kereskedelmi sikerhez, az pedig az újabb korban már rég nem függ pusztán attól, mennyire jó az adott előadó zenei művészete.
Mindenesetre a Duran Duran a „Notorious” után mindig csak akkor adott ki sikeres albumot, amikor kacérkodott a klasszikus hangzással, amelyben nem rejtőztek el a nyolcvanas évek második „new wave-boomjának” párhuzamai, amelynek egykor ők voltak a vezéralakjai. Így segített átvészelni a kilencvenes éveket a „Duran Duran” (1993) album, ismertebb nevén „The Wedding Album”, az új évezred első évtizedét pedig a klasszikus hangzáshoz való rendkívül sikeres visszatéréssel, az „Astronaut” (2004) albummal vészelték át. Ami ezután jött, az csak az „Astronaut” halovány árnyéka. Az album megjelenése utáni időszakban a fiúknak már kész anyaguk volt az új lemezhez, de váratlanul otthagyta őket Andy Taylor, a zenekar pedig kénytelen volt szó szerint „kidobni” az Andy Taylorral készülő új anyagot, és teljesen új dalokat írni. Justin Timberlake-kel kezdtek együtt dolgozni (igen, jól olvasod), ami egy kevésbé sikeres, kevésbé kifejező lemezt eredményezett: „Red Carpet Massacre” (2007).
Ez láthatóan felrázta a fiúkat, és újra a saját aranyló nyolcvanas éveik felé fordultak. Annak ellenére, hogy Andy Taylor már nincs a zenekarban, az „All You Need Is Now” bizonyítja, hogy a Duran Duran még mindig átkozottul hasonlóan tud szólni, mint a hagyományos hangzása. Néhány dalban nem nehéz párhuzamot vonni az első három Duran Duran-album számaival, akár a szintetizátorok retró hangzását, akár a gitárkíséretet (a használt gitárfrázisokat) nézzük. Az új album néhány triviálisan megfejthető vezérmotívuma azonnal a nyolcvanas évek első felét idézi, így jogos a kérdés, mennyi volt itt a zenekar valódi vágya a retró nosztalgia felé fordulásra, és mennyi a puszta szándék, hogy az új album minél jobban fogyjon. A lemez 2010 decemberében jelent meg iTunes-on keresztül (fizetős digitális „letöltés” formájában), és már most kiváló helyezéseket zsebel be a világ slágerlistáin, ami legalábbis azt mutatja, hogy az „Astronaut” sikerének megismétlése már biztosra vehető.
A nyitány, vagyis a címadó dal első 50 másodperce még nem sejteti azt, amit az előző bekezdés leír, aztán az egész váratlanul átfordul egy refrénbe, amely gitárfrázisával és ritmusával egyenesen a New Moon On Monday-re emlékeztet.
A Duran Duran ezen a retró new wave lemezen átfogóan közelít: az a cél, hogy az egyes építőelemek összerakásában megtalálják a helyes egyensúlyt, és együtt gazdag, de „csiszolt” hangzást adjanak. Elsősorban a billentyűk és a gitár összjátékáról van szó, miközben Le Bon éneke a várakozásnak megfelelően a produkció domináns pozíciójába került, az egész album pedig erős, táncos ritmikai alapra épül. Néhány ritmust egészen szándékosan szőttek olyan átvezetésekkel, amelyek az 1981-es debütalbum pillanatait is felidézik. Persze az új album nem „Rio II”, inkább „Astronaut II”-nek nevezhetjük. Az 1980-as évek első felének örökségével való kacérkodása viszont jóval közvetlenebb, mint az „Astronaut”-é volt. A produkcióban jól hallhatóan kiemelt John Taylor dallamos, rendkívül aktív basszusvonala, ami ott, ahol a gitár csak a háttér jótékony pengetésére szorítkozik, a retró hangzású billentyűkkel kombinálva közvetlenül a new wave-vel kacérkodik, a hetvenes évek punkjának intelligensen továbbfejlesztett ágával, amelyet akár „sinth art punk pop”-nak is nevezhetnénk. Ezt követi az album a továbbiakban a Blame the Machine-en át, még nyilvánvalóbban pedig a Being Followed-ban. Utóbbi punkos fátyol alatt működik, versszakai olyanok, mint egy „mai” Planet Earth.
A gitár megfelelően rendbe van téve. Az album során végig kacérkodik azzal, amit Andy Taylor hozott a zenekarba, bár az a hiány, hogy Andy egyszerűen nincs a bandában, soha nem pótolható teljesen. Az új Duran Duran tehát a retró nosztalgia kifejezésében az új évezredben részben hendikepes marad. És itt merül fel a kérdés, hogy ez egyáltalán az új album teljes célja-e.
A csendesen álmodozó Leave A Light On így a Save A Prayer-t idézi, és már most a következő slágerjelöltek szűk körébe tartozik. Logikus, hogy egy ilyen számra egyből rágyúrnak majd a Come Undone-sláger rajongói is. Tökéletesen kidolgozott, kompakt versszak–refrén páros ez, amely remekül tereli az album hangulatát új vágányokra. A hetvenes évek táncos disco ritmusai felé fordulást és a „funky” gitár használatát a Safe hozza, amely az „Astronaut” elveszett dalának hat – különösen a kacér női vokálkíséret harmóniái miatt. A Girl Panic nemcsak a címével idézi a Girls On Film slágert, hanem maga a dalváz is az említett sláger vágányain épül fel. Főleg a ritmusvonal nem tudja ezt eltitkolni.
A The Man Who Stole A Leopard a dalcímek sokszor szándékosan választott értelmetlenségének hagyományát folytatja, ami a zenekar nyolcvanas évekbeli imázsának jól ismert megerősítéséből ered, a nyitó versszak pedig a billentyűk használatában még a The Chauffer című számra is emlékeztet. Ha Nick Rhodes a szintetizátorok beépítésében valamelyik korábbi Duran Duran-lemezre tekintett vissza, az biztosan a „Rio” (1982) volt. A vonósok hangjának ízléses beépítése a Planet Earth vagy a My Own Way „night version” keverékeire emlékeztet. Végül itt van még egy dal, amely a ritmusokban és a szintetizátorhasználatban közvetlenül a Rio és a Hungry Like A Wolf számaiból kölcsönöz. A Runaway Runaway-ről beszélek. Minden hasonlóságra tett megjegyzés ellenére a Duran Duran az album során ennek ellenáll: sikeresen építi be a sokféle megoldást a vezérmotívumok kombinációiba. Ez azt jelenti, hogy a kreatív frissesség és az ihlet az új korban még nem szállt el.
A Duran Duran egy nagyon jó retró nosztalgiaalbumot dobott piacra, amely megörvendezteti az első három stúdióalbumuk minden rajongóját, azokat is, akiknek az Arcadia projekt „So Red The Rose” albuma tetszik. Hiába új az idők járása, és hiába nem fogja az „All You Need Is Now” soha visszavinni a zenekart a letűnt idők dicsőségébe, ihletben sem, a Duran Duran az új albummal megmutatta, hol érzi magát a legjobban és leginkább otthon. Leereszkedtek a gyökerekig, a szülőbölcsőjük természetes „klimaxába”, és az új motívumok ötleteit rendkívül meggyőzően, de hitelesen is vésték a nosztalgia pillanatába. Le Bon úgy énekel, mint 30 évvel ezelőtt, Rhodes az akkori korszak hangzásait használja, a dallamosan mozgalmas basszusgitár-produkció teljesen „eighties”, ahogy az egyébként teljesen organikus dobok által sütött ritmikus-táncos ütőerő is. Ezt a nagyon szilárd albumot a kísérletező Before The Rain is erősíti, amely motívumokban, így hangulatban is mozgalmasabb dal, ami kisebb meglepetés a zenekar minimalista kifejezésmódjának egyébként triviális művészetéhez képest. Ez az album minden „retro eighties” nosztalgikus gyűjteményébe való, és már most világos, hogy az anyag a közelgő turné koncertjein több mint kiválóan illeszkedik majd a régebbi (klasszikus sláger) barátnők társaságába.
Az album már indulásból garantálja a visszatérést a világ slágerlistáira és a kereskedelmi sikert. A vágy a valódi művészetre ide vagy oda, az első helyen az előre biztosított profit áll. Ezért az „All You Need Is Now” elsősorban nagyon óvatos és megfontolt album, a Duran Duran pedig vele (az „Astronaut” után) ismét bebizonyította, hogy edzett öreg rókák, akik tapasztalattal és tudással könnyedén öntik formába a friss ötleteket, és sütik meg egy réges-rég elmúlt korszak saját kifejezéskultúrájával, amelynek trónra emelésében maguk is segédkeztek. Ezért az „All You Need Is Now” albumnak is jár a teljes hitelesség!
Felállás
Simon Le Bon – ének
John Taylor – basszusgitár
Nick Rhodes – billentyűk
Roger Taylor – dob
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Dominic Brown – gitár
Nina Hossain – ének (2., 7. dal)
Anna Ross – háttérének (3. dal)
Jamie Walton – cselló (3., 9. dal)
Mark Ronson – gitár (4. dal)
Ana Matronic – ének (5. dal)
Tawiah – háttérének (5. dal)
Kelis – ének (7. dal)
Owen Pallett – vonósátiratok, vezénylés (7. dal)
The St. Kitts String Octet – vonósok (7. dal)
Produkció
Mark Ronson
Számlista
1. All You Need Is Now (4:46)
2. Blame the Machines
 (4:06)
3. Being Followed
 (3:47)
4. Leave a Light On
 (4:36)
5. Safe (In the Heat of the Moment) (featuring Ana Matronic) (3:59)
6. Girl Panic!
(4:31)
7. The Man Who Stole a Leopard (featuring Kelis) (6:13)
8. Runway Runaway
(3:04)
9. Before the Rain (4:12)
